Angyalok

Fejfájásra ébredtem. Túl sok emlék kínzott. Teljesen összevoltam zavarodva. Nem tudtam gondolkodni. Pedig kellett volna.

Fogat mostam. Felöltöztem. Mint valmi beidomított zombi. Teljes zűrzavarban.

Nem tudtam átlátni a  306 évemet. Eddig nem okozott gondot. Emlékeztem a régi éltemre, az angyal éltemre és számon tudtam tartani új életem 74 évét.

Néha félelmetes volt belegondolni az elmúlt évekbe. A szenvedés, a magány. De most kezdtem magamra találni. Kezdtem jól lenni.

Régi életem 17 éve homályos volt. Az évek folyamán azok az emlékek elkoptak, de tudatában voltam mi történt.

A halál anygalaként eltöltött 215 év rövidnek tűnt. Az angyalok csak a békét és szeretetet érzik. Teljesítik feladatukat. Átkísérik a halott lelkeket. Egymással csak ritkán találkoznak és az idő múlását sem érzékelik.

-         Haley! Haley!

Anne rázott  fel a merengésemből. Már majdnem 3 éve használtam a Haley nevet, de még mindig nem szoktam meg telejesen. Az elmúlt 2 hónapban pedig még kevésbé figyeltem fel rá.

Pedig össze kell szednem magam. Hamarosan év vége. Bár már ötödször jártam a gimit, nem jelentett gondot, mégis úgy éreztem tanulnom kell. Valamivel el kell foglalnom magam. Valamivel meg kellett feledkeznem a múlt árnyairól.

-         Nem jösz? – Rose hangja nagyon türelmetlen volt. Nagyon kiboríttam szegényt.

-         Megyek már. – kiáltottam és kiléptem az ajtón.

†

-         Megértetted amit a tanár magyrázott? – Kérdezte Anne a matek óra után. Ő még jól viselte a viselkedésemet. Ki tudja meddig.

-         Nem igazán figyeltem. De tudom ezt az anyagrészt ha kell segítek. – Legalább valami eltereli a figyelmemet.

-         Az nagyon jó lenne. Órák után a könyvtárban?

-         Megbeszéltük.

Töri óra végén a tanár bejelentette, hogy másnap dolgozatot írunk az ókorból. Utáltam. Az egyetlen anyagrész amit soha nem tanultam meg. Soha nem volt gond, hogy becsusszant egy egyes a temérdek ötösöm mellé.

Anne túl hamar megértette a matekot, ezért túl sok időm maradt délutánra. Úgy döntöttem megtanulom az ókort. Teljesen elmerültem benne. Jobban mint azt reméltem volna.

Az első ismert írásos emlékek a valószínűleg legrégibb írásformával, az ékírással készültek i. e. 3500 körül. Ezt tekintjük az őskor végének és az ókor kezdetének. Az ókor végének (és a középkor elejének) meghatározása nem egyértelmű, legtöbb történelemtudós a Nyugatrómai Birodalom bukását (476) tartja a fordulópontnak.

A forduló pontok. Én is átéltem egypárat és néhol nem láttam a pontos határt. Elmosódtak, vagy talán soha nem is voltak.

Lehet, hogy csak azt hittem valami megváltozott, de minden ugyanaz maradt?

-         Kedvesem záróra. – Szólt a könyvtáros.

Rápillantottam az órámra. Már nyolc óra volt. Siker. Nagyon fáradt voltam, ugyhogy az aznapi fefájástól megkíméltem magam.

Örültem, hogy nem folytathatom tovább az eszmefuttatásomat. Nem akartam, vagyis inkább féltem megtudni, hogy mire jutnék.

Nem akartam azon gondolkodni, hogy az életem zsákutca. Egy sötét, komor utca, amely soha nem változik és soha nincsen vége.

Lassan sétáltam a kolesz felé a parkon keresztül, élveztem a májusi meleget. Nem gondolkodtam. Elmerültem a természeteben. Néztem a holdat, halgattam a fák zenéjét. Újra tudtam figyelni a részletekre. Nem voltam a régi, de legalább nem a káosz uralta az elmémet.

Szárnysuhogás. Ezer közül is felismertem volna.

Füleltem, de tudtam, hogy nem hallhatom a lépteinek a zaját. Azt tudtam, hogy láthatom. Többször is láttam egy-egy angyal sziluettjét amikor egy pillanatra a mi világunk és az ő világuk síkja között suhantak. De azt nem tudtam, hogy beszélhetek e vele.

Megálltam. És tudtam, hogy ő is megállt.

Izgatott voltam. Végre. Sokáig próbáltam kapcsolatot teremteni valamelyik angyallal reménykedve, hogy elmondhatom, hogy valami félresikeredett. De soha nem sikerült.

És most itt volt az alkalom. Megfordultam és szembe néztem vele. Egy pillanatig haboztam, majd kimondtam a legalapvetőbb dolgot.

-         Szia Lucas.

Az arca megmerevedett. Teljesen ledöbbent. Nem tudott megszólalni. Csak állt. Ezek szerint hall engem. Beszélhetek vele.

Hatalmas kő esett le a szívemről. Úgy éreztem, hogy van kiút.

Volt időm megfigyelni. Emlékeztem rá, hogy gyönyörű angyal arca van, de arra, hogy ilyen jó pasi nem. Magas volt és izmos. Teljesen feketében. Látszottak az izamai. Hatalmas fekete szárnya még elképesztőbbnek látszott mint valaha. Sötétbarna haja összekócolódott. Zöld szemei megdöbbenést sugároztak. De micsoda zöld szemek.

Már majdnem teljesen elmerültem benne, mikor újabb suhogást hallottam. Anett landolt Lucas mögött.

-         Szia Anett. Rég volt. – mondtam a legtermészetesebb csevegő hangomon.

-         Rég bizony. – Válaszolt mosolyogva, majd leolvadt a mosoly az arcáról mikor rájött kivel is beszél.

Anett kicsit megzavarodott, de nem vesztette el a lélekjelenlétét, mint Lucas. Csak pár másodperc kellett neki, hogy összeszedje magát.

-         Kate, te itt maradsz. Lucas, dolgunk van. Gyere.

Lucas nem mozdult. Anett odament és megráncigálta a kezét. Ez hatott. Mindketten a magasba emelkedtek és elrepültek.

Nem hagytak nekem sok időt, hogy átgondoljam a dolgokat. Csak egy oka lehetett annak, hogy őrt állítottak mellém, célba vett egy bosszú angyal. Eddig is sejtettem, de most már teljesen biztos voltam benne.

Jared akcióba lépett.

Alighogy levontam a következtetést a két halál angyal visszatért.

Szó nélkül, megrökönyödve álltak előttem. Nem volt erőm megtörni a csöndet, ugyhogy inkább szemügyre vettem Anett-et is.

Még soha nem vettem észre mennyire gyönyörű. Bár életemben most láttam harmadszor, ismertem. Minden angyalt. Ismertük egymást, bár nem találkoztunk. Tudtunk arról ha valaki bajba került, tudtunk arról ha valaki megvált a szárnyaitól, vagy ha valakit megfosztottak tőle.

Anett alacsony volt,de vékony. Hosszúkás arcát szőke, loknis haj keretezte, ami egészen a derekáig ért. A szeme olyan kék volt mint az óceán. A szárnyai kissebbek voltak mint Lucas-éi, de ugyanolyan tisztelet parancsolóak. Már épp kezdetem bele merülni a gondolataimba amikor Anett megtörte a csendet.

-         Hogyan?

-         Nem tudom. – Ismertem be őszintén.

-         Mindent el kell mondanod!

-         Természetesen.

-         De, nem most.Holnap. Nyolckor. Itt. – darabosan beszélt, minz egy rossz színész, aki terészetesen akarja előadni a bemagolt szöveget.

-         Rendben. – bólintottam.

-         Lucas veled marad és vigyáz rád. Holnap mindent megbeszélünk. – mondta majd elrugaszkodott a földttől. – Ó, Kate. – fordult vissza.

-         Igen?

-         Jó téged újra látni. – Rám mosolygott, majd egy pillanattal később már egy másik síkon szállt.

Lucas nem szólt. Ő még nem fogta fel mi történt, vagy csak nem tudta mit mondjon. Én tudtam volna beszélni neki reggelig, de emberi énem legyűrt. Fáradt voltam, ugyhogy elindultam a szobámba.

Lucas úgy követett mint az árnyékom. Be a szobámba. Majd a fürdőbe. Rácsaptam az ajtót, de ő könnyedén átsétált rajta.

-         Ez a lány fürdő. – mondtam olyan dorgáló hangon, amilyent az állapotom engedett.

-         Hmm? – Fel sem fogta amit mondtam.

-         Ide nem jöhetsz be. Ez a lány fürdő.

-         Kate, a testvérem vagy…

-         Már nem. – Vágtam közbe. Az angyalok testvérek. De én már nem voltam angyal. Nem voltunk testvérek.

-         Igaz. – mondta. Majd hátat fordított nekem és átsétált az ajtón.

Letusoltam. Fogat mostam. Visszamentem a szobámba. Mint egy gép. Nem gondolkoztam. Nem álmodtam. Nem volt zűrzavar. Csak lelki nyugalom.

Lucas végig mellettem volt. Az ágyam szélénél állt és figyelt. Neki nem volt szüksége pihenésre. Hát persze. Hiszen angyal.

†

Reggel, két hónap után először, végre újra kipihenten ébredtem. Rose az ajtóban várt, hogy együtt menjünk a fürdőbe összeszedni magunkat. Lucas az ágyam szélénél állt és nem mozdult. Túl feltűnő lett volna kikerülni, ugyhogy inkább egyenesen átsétáltam rajta. Mármint átsétáltam volna, de beleütköztem és seggrehuppntam. Rose előszőr rémülten figyelt, majd kitört belőle a röhögés.

-         Ezt meg hogy csináltad?

-         Nem tudom. Elvesztettem az egyensúlyom. – én is nevettem.

Ez a sztori egész délelöttre elég volt. A reggelinél elújságolta Anne-nek aki csak annyit mondott rá, hogy örül, hogy újra önmagam vagyok.

-         Szóval én vagyok a csaj aki seggre ül?

-         Minden ok nélkül. – egészítette ki Rose.

-         Nekem jó okom volt. – ellenkeztem és durcás arcot vágtam.

-         Persze. Tudjuk. Beleütköztél a kolesz szellemébe.

Mindhárman nevettünk. De én tudtam, hogy Balthazar létezik. A kolesz szelleme nem csak egy legenda volt. Öngyilkos lett. Pár száz évvel ezelőtt.

Nem egyedi történet. Beleszeretett a tanárába, aki húsz évvel volt idősebb. Mikor a nő rádöbbent, hogy a kapcsolat veszélyezteti az állását kiadta szegény gyerek útját, aki bánatában leugrott a tetőn. A legenda szerint azóta is kísért, hogy bosszút álhasson, hogy elégtételt vegyen.

De a valóságban az nem így ment. Balthazar a legsúlyosabb bűnt követte el. A saját életünk kiontása megbocsáthatatlan bűnnek minősült.

Az életünk kincs és aki eldobja csak szenvedést érdemel. Ezzel én nem értettem egyet, de az én véleményem nem számított.

Az öngyilkosságért mindörökké járt, vagyis örök szellemlét.

Lucasra pillantottam, az arca elárulta, hogy ő már felfedezte a szenvedő lelket. Én még soha nem láttam. Lehet nem is vagyok rá képes, hogy lássam a szellemket.

Mindenesetre, ha valami különös történt a koleszban azt Balthazarra fogták. Ha valaki legurult a lépcsön, vagy ha valakinek ellopták a fogkrémét azt biztos, hogy Balthazarra kenték. Valójában persze ártalmatlan volt.

-         Ez komoly. – mondtam és komolyságot erőltettem a hangomba. – Reggel valaki ellopta a fogkrémemet. Balthazar üldözőbe vett.

Majdnem megszakadtunk a röhögésben. És nem csak mi. A szomszédos asztalnál ülő negyedikeseket is szórakoztatta a dolog. Mikor végre összeszedtük magunkat és elindultunk az órára, majdnem Lucasba ütköztem. El is felejtettem, hogy ott van. Leírhatatlan az a tekintet amivel rám nézett. Csalódottság, megvetés és talán szenvedés.

Nem tudtam mivel érdemeltem ki. Értetlenség ült ki az arcomra, ugyhogy felvilágosított.

-         Gyerekes vagy és ostoba. Szegény szenved te meg viccet csinálsz belőle.

Nem válaszolhattam. Hülyének néztek volna, hogy magamban beszélek, de tudtam, hogy igaza van. Lesütöttem a szemem és elballagtam a lányok után.

Tényleg sajnáltam szegényt, ugyanis a történet halálos része igaz volt. De ő nem önszántából maradt itt, hanem bűntetésből. Örökké.

Bűnbánatom nem tartott sokáig. Kémián Anne egy másfél oldalas levelet írt nekem, amiben azt ecsetelte, hogy Brendon hányféle képpen hívta meg az évzáróbuliba. A legviccesebb az volt (és egyben a legszánalmasabb) , amikor egy tekercs WC papírra írta a kédést és bedobta a lány WC-be mikor Anne épp benn volt. Alig bírtam visszatartani a nevetést. Még soha nem éreztem magam ennyire emberinek.

Anne persze nem mehetett Brendonnal, mert a barátjával Bennel készült a buliba, de ez az új hódolót nem riasztotta el és tovább próbálkozott. Rose is elolvasta a levelet, de ő nem tartotta vissza a nevetését, sőt. A hasát fogta és majdnem leesett a székről. Az asztal alatt bokán rúgtam, de nem reagált, ugyhogy  belecsíptem az oldalába.

Rossz ötlet volt. Csak még több okot adtam neki a nevetésre.

-         Nekünk is elmondaná, hogy mi olyan vicces? – a kémia tanár majdnem leszúrta a szemeivel. Még soha nem láttam annyira dühösnek. Félő volt, hogy lepofozza a csajt.

-         Nem publikus. – hangzott a hanyag válasz. Még mindig mosolygott. Szerintem tetszett neki, hogy így felidegesítette a tanárt.

-         Viszont a táblán lévő feladat publikus. Fáradjon ki és oldja meg.

Vicces volt nézni. Rose kitekergett a táblához. (Szó szerint. Azt hittem szét esik.) Elvette a tanártól a krétát, megköszönte, hogy ennyi figyelmet kap, majd hozzá látott a feladathoz. Nem sikerült neki, ugyhogy megvolt a délutáni pletyka özön.

Az utolsó előtti óra a töri volt. Gyorsan megírtuk a dolgozatot, majd elrohantunk a parkolóba, bepattantunk az autómba és már ott sem voltunk. Régóta terveztük, hogy ellógjuk a tesi órát és a mai nap épp megfelelt. Sütött a nap és volt pletykánk is. Teljesen megfeletkeztünk Balthazar-ról, a kémiás sztori izgisebb volt, főleg, hogy Rose azt állította, hogy megtudta volna oldani a példát.

-       Na akkor, mond a megoldást. – Élveztem, hogy piszkálhatom.

-       Azt hiszed, hogy emlékszem rá?

-       Bocsi, elfelejtettem, hogy notesz függő vagy.

-       Mi vagyok?

-       Tudod. Akinek rövid az esze, legyen notesze. – trilláztam nevetve.

-       Na kösz. Jó tudni, hogy igaz barát vagy. – A hangja élesen csengett, de mikor megveregette a vállamat tudtam, hogy már túl is lépett

-        Ne aggódj. – mondtam bűnbánóan - Majd veszek neked egy igazán mutatós noteszt amivel villoghatsz. A rózsaszin a mostani favorit, igaz?

-       Óóóó. Egy angyal vagy.

-       Ha tudnán mennyire. – mondtam nagyképűnek szánt mosollyal.

Visszamosolygott majd belebokszolt a karomba. Nem fájt. De azért leadtam a nagydrámát, hogy teljes legyen a kép.

A plázába mentünk. Nem volt nálunk annyi pénz, hogy egy gombóc fagyinál többet vehessünk, de azért az összes butik ruhakollekcióját felpróbáltuk és jókat röhögtünk az eladónők grimaszain, mikor közöltük, hogy semmit sem veszünk.

A pénztelen soppingolás csak még jobb kedvre derített minket.

Lucas végig a nyomomban volt. De nem szólt semmit. Duzzogott Balthazar miatt. Nem iagzán törődtem vele. Jól éreztem magam és nem hagyhattam, hogy bármi beárnyékolja azt. Már csak fél óra volt zárásig, amikor úgy döntöttünk, megpihenünk.

Lecövekeltünk egy kényelmes padra és vártunk. Nem tudtuk mire. Jó volt semmit tenni. Kipihenni a megpróbáltatásokkal teli napot.

Egyszercsak Lucas megszólalt.

-         Fél nyolc. El kéne indulni.

Megijedtem a hangjától és majdnem leestem a padról, amin megint jót röhögtünk. Aznap én vittem a vicces jelenetekért járó pálmát.

Lassan elcsigázva indultunk vissza a koleszba és éppen nyolckor, a megbeszélt helyen vártam, hogy megérkezzen az angyalom.