Zűrzavar

-         Mit gondolsz?

-         Miről?

-         Már megint nem vigyelsz.

      -         Próbálkozom. – Szabadkoztam. Már megint. A legjobb barátnőm előtt.

De én tényleg próbáltam figyelni, de egyszerűen nem ment. Valami megváltozott az elmúlt két hónapban. Csak azt nem tudtam, hogy mi.

Rose erre csak egy grimasszal felelt. Már nyitottam a számat, hogy elnézést  kérjek, mikor megjelent Anne.

-         Helló, miss Grimasz és miss Nem figyelek.

Annak ellenére, hogy lemaradt a beszélgetésről, pontosan tudta, hogy  miről volt szó. Nem csoda. Ő volt a másik legjobb. De Rose-zal ellentétben Anne és Köztem volt egy kis távolság, amit ő nem fedezett fel, de én tudtam, hogy ott van. Jó okkal volt ott.

-         Haley te is jössz?

-         Hova? – Na tessék. Már megint nem figyeltem. Remek.

-         A plázába. – Ismételte önnmagát Rose, nem nagy lelkesedéssel.

-         Nem. Inkább lepihenek. Majd később találkozunk.

-         Okés.

Hátat fordítottam nekik és már rohantam is a suli parkolójába, bepattantam a használt kis autómba és a cél felé indultam.

Vizsont látásra!

Üdvözöljük!

Viszont látásra!

Jó utat!

Egyik város a másik után. Nem figyeltem az utat. Ösztönösen mentem. Rég nem jártam otthon, de tudtam, hogy most oda kell mennem. Oda, ahol minden kezdődött. Röpködtek a gondolatok a fejemben. Teljes volt a káosz. Semmi lényegeset nem tudtam kihámozni, pedig az én gondolataim voltak.

Két óra autózás után végre megérkeztem. Az én kis városomba. Az 1700-as években, amikor még itt éltem fejlettnek számított, de azóta nem felődött. Mára már csak egy kis koszfészek volt, omladozó házakkal és köröbelül 10 lakossal.

Leparkoltam régi otthonom előtt. A kapu eltűnt, a vakolat pogyogott és a tetőcserepek is megfogyatkoztak. Kiszálltam az autóból és közelebb mentem. Bár ne tettem volna. Szánalmas látvány volt. Majdnem összedölt. A ház, az otthonom, ahol 17 évet leéltem. Elöntöttek az emlékek. A fejem fájt. Nem tudtam gondolkozni.

Mire észbekaptam már a volt szobám ajtajában álltam. Teljesen üres volt. A tapéta kifakult és cafatokban lógott a falon, az ablak üveg kitört, a plafonon pedig egy hatalmas lyuk tátongott.

-         Isten hozott. – Mormogtam magamnak.

Szárnysuhogás.

Az ablakhoz rohantam és még épp elcsíptem Lucas leszálló alakját. Valaki meghalt.

Ez már sok volt. Nem bírtam. Rám szakadt a fájdalom. Kertelés nélkül maga álá gyűrt, és én sírva estem össze. Nem tudtam miért. Csak a fájdalmat éreztem, a szűnni nem akaró kínt. A fejemben kavarogtak az emlékek. Nem tudtam rendet tenni. Csak szenvedtem. Teljesen elmerültem benne és nem láttam a kiutat.

Azt hittem soha nem lesz vége. De egyszer csak nem volt. Mintha soha nem is fájt volna. Felültem. Még mindnig a szobámban voltam, de most maga régi fényében tündökölt. Egy emlék utat tört magának és kegyetlenül lesújtott rám.

›

1703 június 2. Életem utólsó napja.

Maggi-vel a legjobb barátnőmmel az ágyamon ültünk. Éppen a haját fontam. Minden olyan békés volt. Nyugodt. Boldog.

Maggi haja a derekáig ért és lenszőke volt. Mindig irigyeltem érte. Nagyon szerettem a hajával fogalatoskodni, és ő soha nem értette, hogy miért vagyok attól olyan boldog, hogy órákon keresztül a haját fonom.

-         Akkor a sógórnőm leszel? – szólalt meg hirtelen.

-         Nem zavar? – Meglepődtem. Azt hittem kiborul mikor megmondom neki, hogy a bátyjába vagyok szerelmes.

-         Jajj, Kate! Most viccelsz? Nagyon örülök.

És már neki is látott az esküvőt tervezgetni, anélkül, hogy a testvére bármit sejtett volna. Jókat nevettünk az elképzeléseken. Azt terveztük, hogy örökre együtt maradunk. Vagy legalábbis addig míg besötétedik.

Maggi félt a sötétben ezért hazakísértem. Már sokszor előfordult. Megszokott volt. Nem lakott tőlünk messze és a fulu ezen része még este is zavartalanul nyugodt és biztonságos volt, csak néha veszett össze néhány szomszéd, de soha nem történt semmi komolyabb. Alex, Maggi bátyja az ajtóban várta a hugát. Behívott teázni, de késő volt ezért hazaindultam. Búcsúzóul rámmosolygott. A világ legboldogabb embere voltam.

Láttam magam, ahogy felhőtlen mosollyal odaintegettem nekik, majd megfordultam és haza indultam

Kellemes nyári este volt. A kék színű nyári ruhámban voltam. Ki nem állhattam, de Maggi-nek az volt a kedvence. A kedvéért vettem fel.

Hazafelé az esküvői ruhámat tervezgettem és a jövendő éltemet. Minden olyan boldog és idilli volt. Szebbet nem is kívánhattam volna. Láttam magam előtt, ahogy lépkedek az oltár felé.

Hangokat hallottam amik kizökkentettek az álmodozásból. Amikor befordultam az utcánkba a hangok tulajdonosait is megláttam. Két szomszéd veszett össze. Az egyikük részeg volt és a ruhája is elszakadt. Őt nem ismertem. A másikukat viszotn igen. A városka polgármestere volt. Mindenki nagyon szerette és ő is szeretett minket. Na meg a rendet.

Máskor is előfordult, hogy civakodtak az utcán ugyhogy nyugodtan baggyogtam tovább. Már majdnem elértem őket mikor az  egyikük pisztolyt rántott, nem láttam melyikük. Csak a hangot hallottam, amikor elsütötte.

Fájdalmat éreztem a hasamban. Majd éreztem ahogy fejem koppant az úton.

Fáztam.

Valaki megfogta a kezem.

-         Nem kell félned. Nem lesz semmi baj. Csak maradj nyugodtan. – a polgármester volt.

Nem éreztem félelmet. Soha nem féltem. Viszont a fájdalom mindent elsöprő volt. Éreztem, hogy meghalok. Tudtam. De nem féltem. A hangok távolodni kezdtek, a fények halványabbak lettek, míg nem teljesen kialudtak.

Nem éreztem semmit. Csak feküdtem a sötétben.

Szárnysuhogás.

Halk puffanás.

Léptek zaja.

Majd a lépések elértek hozzám és egy barátságos arc hajolt fölém. Nem láttam, hogy ki az, de tudtam,  hogy nem kell félnem.

A kezét nyújtotta.

Én megfogtam.

Felsegített.

-         Lucas vagyok. A halál angyala.

-         Kate vagyok. Azt hiszem halott vagyok. – Kérdőn néztem rá.

-         Igen. - Válaszolt könnyedén. Az arca továbbra is barátságos maradt – Azért vagyok itt, hogy elkísérjelek.

-         Hová?

-         A fénybe. – A fejével tőlünk jobbra intett. Hatalmas fényt láttam. Gyönyörű volt. Biztonságot és békét sugárzó.

-         Mi van mögötte?

-         Békesség.

-         Honnan tudod?

-         Csak nézz rá.

Nem kérdeztem többet. Igaza volt. Éreztem.

Még mindig fogta a kezemet. A fény felé vezetett. Mikor elég közel értünk rápillantottam az angyalomra, hogy megtudjam milyen is valójában.

Magas volt és izmos. Az arca gyönyörű. Pont amilyennek egy angyalt képzel az ember. Kivéve azt, hogy fehér helyett talpig feketében volt és a szárnyai is feketék voltak. Amikor újra rám nézett megláttam a zöld szemeit is. Nyugalmat és békét tükröztek. Soha nem láttam még annál szebbet.

-         Készen állsz?

-         Igen. – Válaszoltam. Valószínűleg túl könnyedén.

-         Nem félsz?

-         Soha sem félek. – Rá mosolyogtam, majd elindultam a fény felé.

Olyan volt amilyennek tűnt. Békés, megnyugató, hívogató. Vágytam rá, hogy elérjem, hogy megérezhessem a békéjét. Megszaporásztam a lépteimet. Egyre közelebb értrem. Láttam, hogy az valójában egy ajtó. Csak átt kell lépnem a küszöböt és már vége is. Megnyugodhatok. Békét lelek. Már majdnem elértem, csak egy karnyújtásnyira volt,  mikor hirtelen becsapódott.

Hátranéztem Lucasra. Hatalmas mosoly terült szét az arcán.

-         Üdv a családban.

›

Avril Lavigne hangját hallottam. A földön feküdtem a régi szobámban. A szemem fájt a sok sírástól. Valószínűleg elaludtam. A fejemben még mindig káosz volt, hiába tudott kitörni belő egy régi emlék. Újra éreztem a fájdalmat és még soha nem vágytam annyira a fényre mint akkor.

Avril egyre hangosabban énekelt. Körbenéztem. Éreztem, hogy a zsebemben rezeg valami. Hát pesrze. A telefon.

Előkotortam. Rose.

-         Szi… - nem tudtam befejezni.

-         Van róla fogalmad, hogy hány óra? – Igazából nem volt. – Hol a csudában vagy?

-         Ne haragudj. Anyu hívott. Haza kellett ugranom és elrepült az idő.

-         Valami baj van? Olyan fura hangod.

-         Csak rossz a vétel. – Utáltam hazudni neki, de muszály volt. Voltak dolgok amiket nem tudhatott. A saját érdekében. – Két óra múlva ott vagyok.

Kisétáltam az autóhoz. Újabb szárnysuhogás. Még egy halott.

Nem néztem vissza a házra. Anélkül is épp elég szönyű volt újra élni a halálomat.

Csak aludni akartam. Aludni és felejteni.

Bepattantam az autómba és elindultam, az otthonomat jelenő kollágiium felé.

Nem figyeltem az utat, csak vezettem. Képtelen voltam a részletekre figyelni. Én. Aki a világ legpontosabb embere voltam. Soha nem késtem el. Mindig mindenkire odafigyeltem. Mindig mindenre tudtam a választ.

Most meg. Nem tudtam mi történik. Sejtésem volt, de arra gondolni sem mertem.

Hajnali kettőkor értem vissza. Rose ébren várt. Megkönnyebbülés látszott az arcán mikor beléptem a kolesz szobába.

-         Leveled jött. – Mondta, majd lefeküdt. Fáradtnak látszott. Gondoltam majd másnap kapom meg a fejmosást.

Az ágyamhoz léptem. A borítékon a Haley név állt.

-         Kitől jött? – Megkockáztattam a kérdést, hátha még nem alszik.

-         Nem tudom. Becsúztatták az ajtó alatt. – mondta álmos hangon, majd egy hatalmas ásítás után elaludt.

Feltéptem a levelet.

Kate. Hamarosan és mindörökké.

Kirázott a hideg. Előszor azt hittem hallucinálok. Újra és újra elolvastam.

Nem volt feladó írva. De én tudtam kitől jött.

Jared.

Nem féltem tőle. Viszont a barátaimat féltettem. Főleg Anne-t. Neki már nem volt sok hátra és ha Jared elkapja nem kegyelmez.

Soha nem hittem, hogy tényleg bosszút fog állni. A fejemben újra úrrá lett a káosz, csak ahhoz volt erőm, hogy lefeküdjek. Nem akartam a közelgő csapásra gondolni. Még nem.

Csak aludni akartam, de az sem hozott megnyugvást.

Újabb emlék támadott rám. Tisztábban láttam mint az előzőt. Ez már nem emberi koromból származott.

›

Abban a pillanatban ébredt fel, hogy odaértem. Sírt. És nagyon félt. Fölé hajoltam és kinyújtottam felé a kezemet. Már majdnem megfogta mikor Jared egy jól irányzott landollással odébb lökött.

-         Ő az enyém. – Mondta a bosszú angyala. A szemei szikrát szórtak. A szemében olyan tűz égett, amilyet még soha nem láttam azelőtt.

-         Nincs okod elítélni. Nem tett semmi rosszat.

-         Ő akkor is az enyém.

-         Nem engedem. – Komolyan gondoltam. Nem hagyhattam, hogy az a tetü örök kárhozatra ítélje minden ok nélkül.

Jane ekkorra már felállt. Zokogott. Felém nyújtotta a kezét és még mielőtt Jared közbeléphetett volna elkaptam és magamhoz rántottam. Onnantól már az én hatáskörömbe tartozott.

-         Ezt még megbánod. Eljön a bosszú perce és akkor mindörökké. – a hangja eltorzult amikor kimondta, hogy mindörökké. Inkább már hörögte.

Tudtam mire gondol. Jól tudtam.

A bosszú angyalai voltak felelősek az igazi bűnösökért. Szellemlétre ítélték őket. A szellemek  még egymással sem tudnak kommunikálni. Egyedül voltak a bűntudatukkal egészen addig amíg a bosszú angyal úgy nem döntött, hogy megszenvedett bűneiért. Akkor a szellem a fénybe távozhatott. Meglelhette az örök békét.

De előtte megszenvedett a tettei miatt. Nem is kicsit.

A bosszú állók nem mindig tartották be a szabályokat. Volt akit nem engedtek a fénybe annak ellenére, hogy megérdemelte.

És előfordult, hogy heccből ártatlanokat akartak kínozni, de a történelmünkben még nem volt arra példa, hogy tényleg elraboltak volna egy ártatlan lelket.

Jane még mindig sírt.

-         Nem kell félned. Nem lesz baj. – mondtam neki és megsimogattam a vállát.

-         Ki vagy te?

-         Kate vagyok. A halál anygala. Azért jöttem, hogy elkísérjelek.

-         Ismertem. – mondta a lány és mereven bámult arra az írányba amerre Jared elrepült.

-         Kicsodát? – kérdeztem, nem tudtam elképzelni mi köze lehet Jaredhez.

-         A másik angyalt. Már voltam itt. Akkor csak ő volt. Nagyon félek tőle.

-         Már nics rá okod. Nem tud bántani. – mondtam teljes bizonyossággal.

A fény felé vezettem. Nem ellenkezett. Lassan remgeve lépdelt.

Az ajtóból még visszafordult, megköszönte, majd az ajtó becsukódott mögötte.

-         A fenébe.

Anett landolt mellettem. Kecsesen mint mindig.

-         Hallottam, hogy itt van Jared. Azt hittem izgisebb lesz. – Lebiggyesztette a száját. Anett szerette az összetűzéseket. Olyan régóta volt már a halál angyala, hogy úgy érezte jár neki egy kis izgalom.

-         Nem sok vizet zavart. Fenyegetőzött.

-         Á. Ne is törődj vele. Mindenkit megfenyeget aki megfosztja egy kis játéktól. – Elmosolyodott majd szárnyra kapott, hogy folytassa feladatát.

 Akkor még nem ismertem fel a bajlós előjeleket.