Baszszarfasz. Óvjuk magunkat a szavaktól. Ápoljuk kultúránkat, műveljük nyelvünket, féltjük énképünket. Néha engedünk a kísértésnek, mely tüskét törhet lényünkbe, társadalmi fényünkbe. De miért? Melyik a nagyobb gyilkos, a szó vagy a gondolat? Egy gondolatot számos szóba bújtathatunk, de entitásán nehezen változtathatunk. A köz előtt mégis az öltözék kicsengésére ügyelünk és figyelünk. Arra, melyet szabadon választhatunk: vörösbe, feketébe vagy csíkosba öltözzünk? Vajon melyik állna ma jobban nekünk? Mint egy ádáz mosoly, mely ártatlanságával virágport hint a szemekre, takarót terít a bennünk színészkedő szemétre. Leszereljük a szavakat, szelektáljuk, megcímkézzük, kiközösítjük őket, miközben a valódi gyilkosokat szabadon szárnyalni hagyjuk: a szándékot. A gondolatban lüktető szándék aranyszavakban érkezhet e világra. Megváltóként várhatják őt: minden öröm és jóság elhozójaként. Fél világ hever előtte, miközben a szósereg születés előtti állapota végig talány marad: a folyamat, miképp a gondolatméhben szándékká dagadt. Mint a pusztulóban lévő, velejéig mérgezett s lecsúfított táj, melyet egy hiú festő örökít meg. Festménye gyönyörű lesz, élettől, szépségtől, erőtől hemzseg, noha feladata adott volt: alkotásán az elköszönő táj lényegét mutassa meg. A táj szörnyű emléke porrá tűnik, bűnösnek pedig a hiú helyett azt a festőt ítélik, ki nem ódzkodott a tájat lényege szerint visszaadni. Hibáztatják, megszólják, majd megkövezik őt. Az általa használt színeket, ecsetet, kezeket, szemeket és papírt egyaránt bűnösnek, rútnak ítélik. S mindeközben elfeledik: e kellékek önmagukban nem rútak, nem bűnösök. Egyedül a táj volt a rút, a szándék pedig, mely azzá tette, bűnösnek nevezhető. Rút szavaink is ugyanolyan tisztán és üresen keletkeztek, mint immáron szépként becézett társaik. Általunk. Testvéreknek születtek ők, egy anyától, egy apától, ahogyan a két festő. Mindaddig, míg néhányukat nem öltöztették szégyellnivaló jelentésruhákba, hadd csúfolja és kerülje őket a világ. Gyermekeik egy részére így árnyékot szórtak, csakhogy a többiek örök fényben ragyogjanak. Baszszarfasz. Mi vagyunk a felelősek. Mi adtuk rájuk a ruhákat. Mi tettük rúttá őket. S ha valaki megpróbálja felszabadítani őket? Rút ruhájukba szépszándékot csempészni, s viseletüket ezáltal tisztára mosni, megszépíteni? Ha legcsodálatosabb pillanatai egyikében nem fél az egyén majd őszintén odasúgni, hogy ó, baszszarfasz! A szó, melybe e pillanat annyi szépet beleszórna, mégis, kimondója a köz előtt vélhetően a szavak sorsára jutna. Rútnak neveznék őt, bűnösnek, gyarló embernek. Jó időre megjelölnék. Megbélyegeznék. Mert legelsőre nem a gesztus arcát figyelik, hanem a szóruhát, melybe azt valahányszor kényszerítik. Mert a köz oly makacs, oly erőtlen: a sziporkázó, szépen szóló szózsoldos szenvedélyőrültje.