A kisfiú váltig állította, baleset történt. Ám hiába próbálta bizonygatni ezt az édesanyjának, az egyre csak fújta a magáét. Hogy merészeli az az elkényeztetett kis liba az ő drágalátos fiacskájának pólóját széttépni? Hát nem tanították meg a szülei? Na, azokról is aztán megvan a véleménye! Miféle szülők lehetnek, ha ilyen az egy szem lányuk?

Ilyesféleképpen gyötrődött magában, szinte forrongott az indulattól. Szegény kisfiú megszeppenve pislogott. Már bánta, hogy elmondta az anyjának, miképp történt a dolog. Előre sajnálta osztálytársát, aki, bár nem tudta, mi okból tett olyat, amilyet, végül is, az utóbbi időben eléggé a szívéhez nőtt.

-          Most azonnal elmegyek az anyjához! – jelentette ki nyomatékosan az édesanyja, és neki újra elszorult a szíve. Minek is jár el a szája? Most mindennek vége!

Ketten elindultak hát, hogy jól beolvassanak a gondatlan szülőknek, na meg a kislányt is jobb belátásra térítsék.

Az anyuka nyitott ajtót, igencsak lenge öltözékben, mintha aludni készülne éppen. Pedig még csak délután három óra volt.

Amint a két asszony tekintete összetalálkozott, tapintani lehetett a kettejük közt meghúzódó feszültséget.

A kisfiú anyukája invitálás nélkül beljebb hatolt, majd megállt a nappali közepén, égő szemmel tekingetve körbe.

-          Mégis mit képzel, hogy csak így beront? – háborgott a háziasszony.

-          Én mit képzelek? – villant a jövevény tekintete. – Hívja csak ide a lányát! Ő mit képzelt, amikor a fiamról a nyílt utcán letépte a pólót?

-          Biztosan megvolt rá az oka – kontrázott a háziasszony, szikrázó szemekkel mérve végig támadóját. – Ahogy elnézem magát, most is csak azért van itt, mert úgy érzi, folt esett a becsületén. Nos, ami azt illeti, így is felfoghatjuk. Hiszen a gyerek viselkedése nagyban a szülő nevelésétől függ.

-          Ó, hát persze! Akkor maga bizonyára így udvarolt lánykorában…

Miközben ők ketten civakodtak, a fiú benézett a kisszoba ajtaján. A kislány, aki a vad civakodás következtében letépte róla a pólót, megszégyenítve őt ismerősei szeme láttára, az ágya szélén ült, tenyerével támasztotta állát, miközben elmerengve meredt maga elé… akár egy kőszobor.

-          Ha nem takarodik ki azonnal a lakásomból, kihívom a rendőrséget! – sivította a háziasszony, kezével fenyegetőn mutogatva a másikra. Annak azonban esze ágában sem volt engedelmeskedni.

-          Majd akkor, ha a lánya szépen bocsánatot kér a fiamtól.

-          Na, azt már nem! Előbb a fia ismerje el, hogy felhergelte a lányomat!

A kisfiú dermedten nézte a lányt. Annak különös tekintete szinte megigézte. Ugyanakkor volt benne valami félelmetes is, amit nem értett. Egyrészt rettegett attól a zaklatott szempártól… másrészt csodálta rejtett szépségét, mely nyilvánvalóan ott rejtőzött lelkében.

Egy röpke pillanatra találkozott a tekintetük. Szegény fiú azt sem tudta, hová ugorjon ijedtében. De a rémület mellett helyet kapott egyfajta kíváncsiság is, ami arra ösztönözte, hogy közelebb menjen hozzá – lábai azonban nem engedték. Megrökönyödve állt egészen addig, míg a lány levette róla a szemét, és ismét maga elé meredt. Ekkor végre megmozdult, bement a nappaliba, és kérve-könyörögve ráncigálni kezdte anyja ruháját.

-          Anya, kérlek menjünk haza!

-          Addig nem, amíg a lányuk bocsánatot nem kér tőled – villámlott édesanyja tekintete, kezével fenyegetőn mutogatott a másik asszony felé.

-          Nem kell – hadarta a fiú. – Csak menjünk innen!

Annyira könyörgő volt a tekintete, az anyjának megesett rajta a szíve. Még búcsúzóul bosszút üzent pillantásával, majd kézen fogva fiát, távozott.