A fiatal színész

            Két éve szerződtem ide - nem nagy a város, de szinházi hagyományai, több mint egy évszázadra nyulnak vissza. És az nem semmi! A kollégák aranyosak, kedvesen fogadtak - igaz tudták , hogy évfolyan első voltam a szinin.Nem én mondtam el, hanem a kolleganőm aki szintén velem egyszerre szerződött ide. Őt még kedvesebben fogadták - pláne a  férfi kollégák.

            Hamar beilleszkedtem, már az első évben , nem mondom , hogy fő szerepet , de jelentős szerepet kaptam, a kolléganőm úgy szintén. Nagyon boldog voltam. Az egyik kolléganőm -  negyven köröli volt- ahogy az játszott, ahogy az táncolt, amilyen pillantásokat  vetett rám előadás közben, azt hittem, elájulok.  Úgy éreztem , hogy annyira jó vagyok , és bejövök neki, és nem csak mint szinpadi partner, hanem  úgy is mint férfi is.

            Tudtam , hogy nincs férje, de  hogy van-e barátja,  azt nem tudtam megállapitani. Kérdezősködni meg nem akartam , mert arra gondoltam , hogy az, előbb - utóbb kiderül. Mindenesetre én úgy éreztem , hogy csak idő kérdése, és kölcsönösen boldoggá tudjuk tenni egymást. Ennek irányában tettem is lépésekt, nagyon udvarias, tisztelettudó voltam vele, és csak nagyon ritkán engedtem meg magamnak egy- egy sikamlósabb viccet, amit ő lereagált ugyan , de nem úgy ahogy én azt elképzeltem , mert én naiv, úgy képzeltem hogy viháncolva, flörtölve fogja venni a lapot. De ő ettől sokkal hüvösebb volt.

            Ám amikor játszottunk , vagy akár a próbákon, úgy sugárzott , táncközben úgy simult hozzám , hogy a szinpadi érzelmeket a civil életemre vetitettem ki. Ilyenkor arra gondoltam , hogy előadás után semmi akadálya annak hogy együtt távozzunk, és szerezzünk egymásnak egy szép estét.

De amikor leereszkedett  a függöny , vagy a rendező leintette a jelenetet, a szinésznő arcáról eltünt a mosoly és szikrázó szeme haloványra váltott, eltünt belőle  a ragyogás, a kihivás, és én megsemmisültem sülyedtem letargiába.

           Egyik idősebb kollégával nagyon jó baráti viszonyt alakitottam ki. Az volt az érzésem , hogy mindent tud  a szinházról amit tudni kell, és tudni illik, és ebben nem is tévedtem. Ahogy az  tanulta, formálta a szerepet-húsz év tapasztalat után is- azt nem hittem el. Mondatai magasan szárnyaltak , vagy visszafogottan érzelmeket kiváltva jutottak el a nézőhöz.És a néző tombolt az élvezettől.

           Egyszer egy cseh darabot játszottunk amiben Ő volt a főszereplő. Ebben a darabban- percekig -  kamu cseh nyelven improvizált. Nem hittem el hogy magyar ember ilyesmire képes. Aztán rájöttem , hogy kétszer nem mondja el ugyanugy, de van néhány olyan mondatszerüsége, és hangsulya ami hitelessé teszi az egészet, de hatás az mindig ugyanaz. Fergeteges taps. - Mondd , hogy csinálod kérdeztem a huszadik előadás után?

- Semmiség!- színész vagyok , és már elég régen! Talán akkor kezdtem el tisztelni , úgy istenigazából , mert az elején, még fiatalos felbuzdulásomban megkérdőjeleztem a rendezői utasitásokat is . Persze ezt csak az idősebb kollégának mertem megemliteni, aki nagyon röviden leszerelt.- Tudod hányadik darabját rendezi a mester?

- Nem!

- Pontosan az ötvenediket-  és már engemet is legalább negyvenszer rendezett - hidd el,  tudja, hogy mit csinál!

            Egy alkalommal , úgy hozta sors , hogy egy kávézóban egy asztalhoz kerültünk, a kolléganő , a kolléga és énmagam. Előadás után voltunk - teljes volt a siker , de a kollégák azért mindig találtak valamit amin lehet javitani. A kolléga azt panaszolta , hogy mennyire sajnálja , hogy középről eltünt a sugólyuk, és neki azóta "üres" a színpad mert  az egy fix támpont volt, és bár   nagyon ritkán volt szüksége a sugóra, a sugólyukra annál inkább, mert az biztonságot adott. Itt elmesélt egy sztorit.- Képzeljétek ez egyik darabban volt egy másféloldalas monológom. Már legalább a huszadik előadáson voltunk túl , amikor egy rövidzárlat állt be az agyamba , és pontosan a szövegem utólsó bekezdését elfelejtettem. Ebben a szövegrészben  az volt: "az arcán egy óriási sebhely volt!" Kérdő tekintettel néztem a sugóra aki nem nagyon figyelt oda mert tudta , hogy én sohasem, vagy csak nagyon ritkán appelálok a segitségére. Aztán észre vette a kinlódásomat , és megsugta az első két betüt se..és én befejeztem a mondatot  az arcán egy óriási segghely volt! A közönségből kitört a röhögés. Szerencsémre egy vigjátékot játszottunk.

            A rendező nem dicsért meg , de engedélyezte , hogy minden ötödik előadáson használhatom ezt a véletlen gag-et.

            A müvésznővel együtt nevettünk egy nagyot, a szeme most is csillogott, és én vágyakozva vesztem el a tekintetében. Ő észrevette rajtam a változást, elsimitotta homlokomról a hajamat és csak annyit mondott.- Ifjú kollégám, más a színpad és más a  élet!  Azt hiszem akkor váltam igazán színésszé.