Nem mondhatnám, hogy túlzottan megörültem volna a hajnali félötös óracsörgésnek. Szinte még fáradtabbnak éreztem magam, mint este, amikor lefeküdtem. Álmos medveként cammogtam ki a fürdőszobába, gépiesen leemeltem a piperepolcról a fogkefémet – némi bénázás után sikerült is fogkrémet nyomni rá – és a tükör felé fordulva, nekiálltam a nap legelső tevékenységének. Próbáltam nem gondolni még az előttem álló nap küzdelmeire – hisz jól tudtam, lesz még időm ma gyötrődni velük épp eleget... –, inkább arra a különös és roppant ismerős helyre koncentráltam, ahol álmomban jártam megint. A fene tudja, hogy van ez, de időnként visszatérek annak a helynek, abba a hatalmas házába, aminek minden részét, a saját két kezemmel építettem fel. Ott voltam, a csarnoknagyságú pince építésénél, a döbbenetes méretekkel rendelkező nappali kialakításánál, a megszámlálhatatlan szoba bebútorozásánál, és kedvencem, az impozáns galéria munkálatainak utolsó simításainál is, amire sok-sok lépcsőfok vezet fel. Ennek a galériának egyik rejtett zugában van egy ajtó, ami abba az üvegtetejű, kupolaszobába vezet, ami a dolgozószobám lesz majd… Majd. Ha egyszer elkészülök a házzal.

Apró-cseprő munkák vannak csak hátra, tulajdonképpen be is költözhetnék már, de mégsem teszem. Feltett szándékom ugyanis, hogy a legapróbb részletével is el akarok készülni, csakis és kizárólag akkor lesz a költözés.

Kiöblítettem a számat és szokásomhoz híven, jéghideg vízzel mostam meg az arcomat.

Miután megtörölköztem, akkor mertem csak belenézni a tükörbe egy gyors ellenőrzés erejéig, de, amit ott láttam, olyan lehangoló erejű volt, hogy gyorsan elkaptam róla a tekintetemet és inkább a törölköző összehajtogatásával foglaltam el magam.

 - Basszus! Miért öregszik az ember egyáltalán?! – Gondoltam magamban felháborodva. – Mire jó az és minek köszönhető?! Az oxigénnek?  Oxidálódunk az oxigén hatására? Lételemünk? Mégis lassú halált hoz      ránk?! És egyáltalán, miért bünteti a férfit ennyire a természet?! Szőrt rak   oda, ahol semmi szükség nincs rá, ahová pedig kéne, onnan meg elveszi!   Miféle baromság ez?!

Megéreztem, hogy nem lesz annak jó vége, ha így kezdem a napot, ezért megpróbáltam lehiggadni és elfogadva az elfogadhatatlant, szembenézni saját arcommal.

Hosszú pillanatok teltek el, néma beletörődéssel szemlélve a látványosan mélyülő ráncokat, a megfogyatkozott, ősz hajat, a fiatalos csillogást egyre inkább mellőző szemeket, és a három napos borostát, amiben már sokkal több az ősz szál, mint a fekete...

Mélyen felsóhajtottam, majd kis gondolkodás után leemeltem a polcról a borotvahabot, nyomtam egy diónyit a tenyerembe belőle és módszeresen elkezdtem az arcomra kenni, bár nem volt még rá példa, hogy ezt a férfiaknak kijáró, magasztos tevékenységet hajnalban végezzem. Megtörtem és egyben beletörődtem.

 - Legalább az ne látszódjon, ami takarható... – Gondoltam és ellépve a tükör kegyetlen világa elől, kinyitottam a kisszekrényt, hogy elővegyem a borotvámat.

 - Már réges-rég így kellett volna gondolkodnod... – Hasított bele egy ismerős hang a fürdőszoba hajnali csendjébe.

Villámgyorsan pördültem meg és fegyverként tartva magam elé az olcsó, műanyagházas borotvát, riadtan járattam végig a fürdőszobában a tekintetemet, de semmi jel nem mutatott arra, hogy rajtam kívül lenne valaki a helyiségben.

 - Mi a franc volt ez...? – Suttogtam és lassan, minden támadásra felkészülve, körbefordultam, hogy újra ellenőrizhessem azokat a sarkokat, ahol megbújhatott a gúnyosan nevető hang tulajdonosa.

 - Kivel akarsz harcolni? Önmagaddal? – Kérdezte lekezelő hangsúllyal.

 - Ki vagy...Te...? – Kérdeztem rekedten.

 - Szerinted?

Kezemben úgy remegett a sebtében fegyverré előléptetett Gillette, mintha legyeket hessegettem volna vele.

 - Na, mi van? Csak nem berezeltél?

 - Hol vagy...?

 - Hát hol lennék?! Ahol utoljára láttál!

Gyanakodva léptem vissza a tükör elé és néztem a szemébe a szemtelenül vigyorgó pasasnak.
Én voltam az, csak... minőségileg jobb kiadásban. Bár, még nem jártam soha az álombéli ház egyik fürdőszobájában sem, mégis meg voltam róla győződve, hogy most ott vagyok valamelyikben, hisz még fel sem ébredtem. Még álmodom.

 - Na! Mi van? Mit bámulsz? – Kérdezte a modortalan alak.

 - Semmit... – Engedtem le a borotvát. – Mit akarsz tőlem?

 - Én...? Tőled? Mit akarhatnék? – Mért végig gúnyosan a hapsi.

 - Valami oka csak van, hogy megjelentél itt az álmomban.

 - Az álmodban? Hát ekkora barom lett belőled, hogy azt sem tudod mikor,    hol vagy?! Hagy tájékoztassalak haver, ez itt a valóság! A színtiszta és    rideg valóság!

 - Ja... persze...

Megcsóválta a fejét, kicsit közebb hajolt hozzám, hogy alaposabban is szemügyre vehessen, majd hófehér fogait kivillantva, hangosan felröhögött:

 - Jó szarul nézel ki! Hogy csinálod? Fested magad?

 - Nagyon vicces vagy...

 - Hát persze, hogy az vagyok, ha egy ilyen röhögséges alak áll előttem! – Gúnyolódott tovább rajtam.

 - Röhögséges? Ha Te állítólag én vagyok, akkor Te is az vagy!

 - A lábam nyomába nem jössz öcsém! – Legyintett a tükörkép.

 - Igen, csak az a láb is ugyanaz...

 - A fenét! Hát nézz már meg jól engem! Utána nézz magadra! Ég és föld...

Sajnos igaza volt… Legalább hét-nyolc évvel fiatalabbnak látszott nálam, dús, fekete haját, macsósan hátrafésülve hordta, arcán egyetlen szarkaláb nem sok, annyit sem tudtam felfedezni, de a legfeltűnőbbek a szemei voltak: Csillogtak a tettvágytól és az elégedettségtől.

 - Na? Jól megnézted milyennek is kéne lenned? – Provokált tovább.

 - Belőled is pont ilyen pasi lesz, mint én, csak várj még néhány évet... – Legyintettem.

 - Hát még mindig nem érted?! – Kiabált rám türelmetlenül. – Mi azonosak    vagyunk! Egy anyától születtünk, egyazon időben, egyazon helyen! Tehát  egykorúak is vagyunk! Mi egyazon ember vagyunk!

 - Akkor a génállományunk is azonos! – Fakadtam ki én is. – Egyszerre    kopaszodunk, egyszerre őszülünk, egyszerre ráncosodunk, egyszerre    öregszünk!

 - Na, végre, hogy megértetted… kicsit nehéz a felfogásod, amióta hagyod magad vénülni.

 - És a hajad? A nem létező ráncaid? – Kérdeztem.

 - Hajbeültetés, festés, és egy kis odafigyelés a testre. – Válaszolta flegmán.

 - Hímringyó lettél? – Mosolyodhattam el végre én is gúnyosan.

 - Miért lennék az? Te talán az vagy? – kérdezte visszakézből.

 - Hülye…

 - Na, látod… remélem most már végkép megérted, mit jelent azonosulni a    tükörképeddel…

  - Sosem fogok azonosulni egy ilyennel... – Jegyeztem meg kicsit epésen. –   Soha nem lennék képes ennyit költeni magamra, mint Te. Van fontosabb    is...

 - Van fontosabb is, mint Te, önmagad...? – Nézett rám értetlenül a macsó.

 - Nem érted mi? Hogyan is érthetnéd azzal az egoista agyaddal...

Játszott velem, mint macska az egérrel. Egy pillanatra úgy tett, mintha mélyen elgondolkodna, aztán ravaszkásan rám sandított, és mintha végre megértette volna szavaim értelmét, megkönnyebbülten elmosolyodott:

  - Ja! Szóval Te, a körülmények áldozata vagy! Aki sohasem teheti azt,    amit szeretne! Akárcsak a labirintusban vergődő, szerencsétlen kisegér,  amit tesztelnek a fehér köpenyes tudósok! Az egér, aki alig várja már,    hogy vége legyen ennek az egész rohadt életnek!

 - Nem várom! – Rivalltam rá. – Miért várnám?!

 - Akkor miért nem mersz beköltözni az álombéli házba?! – Viszonozta a hangnemet a tükör. – Mire vársz?! Hogy pár jó évet még lehúzzál, ebben a    szürke árnyékvilágban, aztán fogjad a szaros bőröndjeidet és elindulj  azon az ösvényen, ami az elkészült álomházadig vezet majd?!
Nem válaszoltam, bár nagyon szerettem volna.

A tükörben lévő pasas kivárt egy kicsit, majd ismét elmosolyodott. Ez a mosoly is vérlázítóan fölényes volt, akárcsak a többi.

 - Te... labirintusban vergődő, szürke kisegér... Amíg a kiutat keresed,      megfeledkezel róla, hogy ugyanúgy jár az élet neked is, mint a téged  tesztelő fehérköpenyeseknek! Feladatot teljesítesz, az Ő feladatukat, ami  kitakarja a sajátodat a szemed elől!

 - És az mi lenne? – Kérdeztem halkan.

 - Tudod Te azt jól.

 - Mondd csak ki, ha már olyan okos vagy az én életemben!

 - Hogy aszerint élj, amiért teremtődél!

 - És azt hogyan kell?

 - Bújj vissza az asszonyod mellé és…

 - Persze! – Legyintettem lemondóan. – Az már a távoli múlt, hogy mi akkor,   amikor csak eszünkbe jutott… Örülök, ha egy hónapban háromszor…

 - Ez az első és legfontosabb feladatod! Változtatni!

 - Változtatni… fáradtak vagyunk mind a ketten…

 - Nem láttam még olyan írást, amiben az szerepelne; „és a teremtő Isten    átadá Ádámnak a fáradságot, hogy azt használja a világ javára.” – Szakított félbe a tükörkép gúnyolódva. – Viszont az több helyen is írva van, hogy Isten megteremté Ádám számára Évát, a NŐT!

   A mi Istenünk nőt, vagy inkább angyalt küldött, akinek a leszármazottjai    még mindig itt járnak közöttünk, rút férfiak között azzal a célzattal, hogy  boldoggá tehessenek minket.

 - Ez mind üres és elcsépelt...

 - Miért adta volna Isten a mámort, miközben imádunk egy ilyen angyalt?! – Szakított megint félbe udvariatlanul a tükör. – Miért fordulunk utánuk az    utcán? Miért kívánja vajon őket a szemünk, az agyunk és a testünk? Miért  szeretjük nézni mosolyukat, hallgatni hangjukat, figyelni ruganyos  járásukat?

Nem várta meg, hogy összeszedhessem a gondolataimat a válaszra, inkább megválaszolta ő a saját kérdését:

 - Mert Ők, igenis angyalok! Boldoggá tesznek minket, ha viszont is    boldoggá tesszük őket!

   No, de ehhez ám az kell, hogy akarjanak is ránk nézni! Lássák is, amit  egy igazi férfin látni szeretnének! Hallják, amit egy igazi férfitől hallani  szeretnének, és minden érzékükkel érezzék, amit csak egy igazi férfi  simogatása adhat nekik! Ez a feladat! Az IGAZI férfi feladata!

  A labirintus, a csatornák bűze, az maradjon meg azoknak a patkányoknak, akik vakok és süketek! Akik nem látják a hófehér angyalszárnyakat és nem hallják andalító suhogásukat, ezért nem is lesznek képesek soha egy angyalt boldoggá tenni!                                 

Halk kopogtatás hallatszott odakintről.

 - Az egyikük épp itt kopogtat az ajtódon... – Suttogta a tükörképem.

 - Szívem... rendben van minden...?

 - Hogy...? Ja, persze! Minden oké... – Válaszoltam nem túl meggyőzően.

 - Kiabálást hallottam...

 - Igen, én is hallottam... odaátról jött...

A tükörbéli pasas várakozón nézett rám. Látszott rajta, roppantmód kíváncsi a folytatásra.

   Ő... ha... van kedved hozzá, gyorsan megborotválkoznék és visszabújnék melléd... – Javasoltam egy hirtelen ötlettől vezérelve.

 - Most...? Nem fogsz elkésni? – Kérdezte a feleségem tétován.

 - Majd... kidumálom valahogy...

 - Hát, jó... akkor... várlak... – Jött odakintről a bizonytalan válasz, amire a macsó szélesen elmosolyodott és cinkosan rám kacsintott a tükörből...