A fejemben van minden. Este, amikor fáradt testemet bebújtatom a pihe-puha ágyamba, szépen végiggondolom, miről szeretnék írni. Minden olyan flottul megy. A cselekmény, az elbeszélések gördülékenyen íródnak meg – a fejemben.

Aztán, amikor reggel felébredek, és odajutok, hogy leírjam azt, amit kigondoltam, vége mindennek. Semmi nem jut eszembe. Csak nézem azt a fehér, üres oldalt, hátha a betűk elindulnak a billentyűzetről és rámásznak szépen rendezett formában, értelmes mondatokat alkotva… Foszlányok kezdenek előjönni… Gyorsan elkezdek írni, és már nem is arról írok, amit elképzeltem…

Arra gondoltam, hogy diktafont kéne beszerelni a bal, de lehet, hogy a jobb agyféltekém mellé. Vajon ezt elvégzik a kórházban? Vagy menjek maszekhoz? Megéri, hogy kifizessek egy rakást pénzt, hogy regényt tudjak írni? Érdemes? Olvassa egyáltalán valaki az írásaimat? Vagy csak írjak magamnak? Ilyesfajta kérdések motoszkálnak, amúgy is zűrös fejemben. Minek is vágtam én ebbe bele? Tudom már! Újabb problémát kellett gyártanom, hogy a többi eltörpüljön mellette. Kit érdekel, hogy a naponta érkező sárga csekkek ott sorakoznak az asztalomon! Majd kitapétázunk vele. Olcsóbb, mint a tapéta. És ráadásul jobban is ragad! Legalábbis a pénztárcámhoz. Kit érdekel, mit eszik a család! Majd találnak valamit maguknak abba a fránya hűtőben. Ha nem, hát így jártak. A szomszéd hűtője sincs messze… Nekem nincs szükségem ételre, engem éltet az írás öröme!

Csak tudjak nyugodtan leülni, és írni. Ez a lényeg.

Már megvan az első két mondat. Hogyan is van tovább? Nem jut eszembe az a szó… Na, mi az? Kihez forduljak segítségért? Na mindegy, megnézem a neten…

Jaj, micsoda hírek! Az egyik faluban kinyírta valaki a szomszédja macskáját! A Való világból ki fog esni XY. A Való világban újabb leleplezés… Ki a fenét érdekel? Megnézek inkább egy újabb részt a Vámpírnaplókból.!

Csak kapnék egy kis visszajelzést…