Második rész

 

Két nap telhetett el, mert kétszer vágtak hozzánk valami ételnek aligha nevezhető szervesnek tűnő barna izét. A mellékhelyiséget is csak úgy használhattuk, ha mindkét Rellekith kezében fegyver volt és csupán akkora részt kapcsoltak ki börtönünk vörös fényű rácsából, amin egy ember is csak nehezen fért ki. Vágyakozva gondoltam az övembe tűzött fegyveremre, amit a Rellekith az elmaradt motozás miatt nem vett el tőlem. Nem is feltételezték talán, hogy lehet másik fegyverünk is, mint az őrök pisztolyai. Hiába engedtek ki a mellékhelyiségre, két fegyver csöve meredt rám mindig és Allison a lézerketrecben ücsörgött, hát egyelőre nem próbálkoztam inkább semmivel. Majd, ha jobb alkalom kínálkozik…

Párszor még megpróbáltuk megtudni, hogy hova megyünk, milyen gyorsan haladunk, meddig tart az út és hasonlóak de ők figyelmen kívül hagyták minden kérdésünket.

A harmadik napon az űrhajó kilépett a hiper-térből és az első ablakokon át egy hatalmas, lilás-fekete ionizált gázfelhőkből álló nebula terpeszkedett el. A két Rellekith idegesen zizegett egymásnak hosszú percekig, majd ezúttal a fénynél lassabb sebességgel elindultunk a csillagköd felé.

Allison odasúgta nekem. „Ha jól sejtem, akkor ez a Herold köd lehet… Ha igazam van, akkor az azt jelenti, hogy majd nyolc fényévnyire vagyunk a Neburon-tól.”

Örültem, hogy a lány ennyire odafigyelt a csillagászati kiképzésen, mert én bizony csak átbukdácsoltam azt a kurzust, de valami azért sántított a dologban.

„Nyolc fényév, alig két nap alatt egy ilyen kis hajóval? Ez eléggé hihetetlennek tűnik…”

„Vannak tőlünk fejlettebb fajok a galaxisban.” Vont vállat Allison.

Mintha én ezt nem tudnám! Első kézből tapasztaltam, nem is egyszer, különösen a fegyvertechnológia területén. A Rellekith láthatóan ideges volt és ez engem is idegessé tett. A műszereik kijelzői -már amennyire láttam belőlük valamit – semmit nem mondtak nekem. Nem ismertem a nyelvüket sem a rendszereiket.

Űrhajónk lassan bekúszott a lilás gázpamacsok közé és egy órán át csak a feszült csendet csak olykor-olykor törte meg valamelyik műszer csippanása.

Allison megcsóválta a fejét. „A nebula ugyan tartalmaz ionizált gázokat, de az nem jelenthet ekkora veszélyt az űrhajóra.”

„Egy ilyen ködcsomóban egy kisebbfajta flottát is el lehet rejteni, anélkül, hogy a szenzorok észlelnék az űrhajókat. Szerintem csapdától tartanak…” véltem én.

Néha utálom, mikor igazam van és most egyike volt az ilyen alkalmaknak. Szinte be sem fejeztem a mondatot egy hatalmas csattanással az űrhajó megrázkódott és felvisított egy sziréna. A Rellekith hangosan zizegve pánikszerűen elkezdtek kapcsolgatni a kezelőpultjaikon és a köd odakint meglódult. Az ablak előtt pár vörös és néhány kék fénysugár húzott el – célt tévesztett lövések voltak. Aztán újabb becsapódás és heves rázkódás következett és a kabin világítása barátságtalanul hunyorgott párat. Egyre több ikon villogott, sípolt a kijelzőkön és fogvatartóink már tisztán láthatóan pánikban voltak. Szinte kiabáltak egymással és egyszercsak a lila gázok odakint egy villanással masszává váltak és a következő pillanatban ismét a tiszta űrben voltunk a csillagok mellettünk elhúzó fénycsíkjai olyan hirtelen álltak meg, mintha egy láthatatlan falnak rohantunk volna és a belső világitás ezúttal kialudt. Helyét átvette a vészvilágitás csökkentett fénye és ahogy elnéztem, alig volt pár ikon a vezérlőpulton, ami ne villogott volna őrülten.

„Megpróbáltak belépni a hiper-térbe a gázfelhőben és a gázok bejutottak a hajtómű rendszerébe és leállította a hajtómű reaktorát. Csak remélni tudom, hogy a hűtő rendszer még egyben van, különben hamarosan mi is egy helyre kis csillagpor-felhővé válunk…” magyaráztam Allison-nak.

„Azt mondtad, nem értesz az űrhajókhoz.” Pillantott rám a lány. Erre megráztam a fejemet.

„Én azt mondtam, hogy nem tudok űrhajót vezetni. Nem vagyok pilóta. Leszállóegységekkel, kompokkal, siklókkal még elboldogulok, de igazi mélyűr járművekre nincs képzettségem. Viszont, az űrhajó-technikai kurzust elvégeztem még a seregben és alapszintű mérnöki képzettségemmel egész elfogadható fedélzeti technikus lehetnék...” feleltem, de közben már más vonta el a figyelmemet.

A börtönünk rácsa vibrált. Először csak egy-egy másodpercre szűnt meg a vörös fény-rács, majd hirtelen teljesen kialudt. Nem volt túl sok időm a tanakodásra. Előhúztam a pisztolyomat és már repültem is ki a börtönünkből. Közben azon imádkoztam, nehogy a rács vezérlése akkor térjen magához, amikor éppen félúton vagyok kifelé, mert akkor vagy százharminc apró darabban fogok szétterülni a kabin szürkésfehér padlóján. A két Rellekith-nek szinte ideje sem volt feleszmélni. A jobb oldalón ülő feje szinte szétrobbant a pisztolyomból kivágódó kékesfehér plazmalövedéktől. A másik ugyan még elő tudta rántani a fegyverét, de addigra én már megnyomtam a tűzgombot és a Rellekith holtan hanyatlott vissza az ülésébe. Kettőt sem szusszanthattam, Allison termett mellettem.

„Szép munka volt, katona. Most már csak azt kell kitalálni, hogy mi romlott el az űrhajón, hogyan tudjuk azt megjavítani, hol is vagyunk pontosan és elvezetgetni az űrhajót a legközelebbi biztonságos bázisig vagy bolygóig. Akkor talán keressünk valakit, aki mindezekre képes lenne… Oh, várjunk csak… nincs senki, mert te mindenkit, aki szóba jöhetett volna, lepuffantottál…”

A döbbenettől csak tátogni tudtam. Ahelyett, hogy a nyakamba ugrana örömében, hogy megmentettem, még lehord a sárga földig. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy rossz házasságban élő férj.

„Bocsánat, de nem vettem észre, hogy te túlzottan törted volna magad bármiféle akcióra! Legközelebb te hajtod végre az akciót én meg csak tapsolok a sikereidnek…” vágtam vissza.

Allison elengedte a füle mellett a csípős megjegyzésemet és a konzolokat kezdte tanulmányozni.

„A főiskolán tanultunk idegen nyelveket, igaz, csak alap szinten, de talán képes leszek valamit kisilabizálni… Nem tudnál ezekkel a hullákkal kezdeni valamit? Könnyebben menne, ha le tudnék ülni.”

Erre csak nyeltem egy nagyot és elszámoltam magamban tizenötig. Nem elég, hogy lehord most még parancsolgat is! Sürgősen találnunk kell egy biztonságos helyet, ahol útjaink elválhatnak, különben előbb-utóbb megfojtom ezt fruskát…

De most inkább csak befogtam a számat. Kiráncigáltam a hullákat a légzsiliphez. Némi tanakodás után megérintettem azt az ikont amelyikről úgy véltem a belső ajtót nyitja. Fellélegeztem amikor az ajtó halk szisszenéssel félrehúzódott és berángattam a testeket a zsilipbe. Visszatérve az űrhajóba becsuktam a belső ajtót és beletelt pár percbe, mire a sok ákombákom jelölés közül kiválasztottam a megfelelőt. Reméltem, hogy nem az egész űrhajóból fogom kiengedni a levegőt. Bíztam benne, hogy csak van valami hülye-biztos rendszer, ami megakadályozza, ha ekkora ostobaságot csinálnék. A külső zsilipajtó félrehózódott és a holttesteket a vákuum egyből kiszippantotta. Miközben a becsukódó külső ajtót figyeltem, megfogadtam, hogy az első adandó alkalommal elkezdem felfrissíteni az igencsak gyatra és rozsdás idegen nyelvi ismereteimet.

A kabinban Allison már gondterhelt arccal görnyedt a kijelzők fölé.

„Egy jó párat el tudok olvasni, de nem értem őket… Itt van ez, például. Ez azt mondja, hogy ’Injektor-fázis-illesztés’. Vagy ez itt, ami igencsak ijesztően hangzik ’Szingularitás-stabilizátor’… Én nem vagyok mérnök, sem pilóta…”

Körülpillantottam a konzolon és kissé elbizonytalanodtam, de hogy fitogtassam a tudásomat, magabiztosságot tetetve szólaltam meg a lány válla felett a vezérlőpult villogó fényeit bámulva.

„Nem vagyok űrbiológus, de a legtöbb humanoid faj amelyiknek körülbelül180 fokos vízszintes látószöge van és a szeme előre néz az általában a fő kijelzőket és vezérlő rendszereket középre, a fő látómezőbe szereli. Kezdjük talán a középső panellel. Olvasd fel nekem az ikonokat én pedig kitalálom, hogy mi is az és mennyire vagyunk bajban…”

Allison az okfejtésemre csak felhúzta a szemöldökét de minden megjegyzés nélkül elkezdte lefordítani azokat az ikonokat, amiket felismert. Az ötödiknél abbahagyattam vele, mert rájöttem, hogy ez így reménytelen. Felegyenesedtem és hangosan így szóltam.

„Számítógép, ha ismered a Földi nyelvet, akkor kapcsolj hang kommunikációra!” Két ’bip’ után a belső kommunikátor hangszórói életre keltek.

„Hangfrekvenciás kommunikáció aktiválva.”

„Remek, így talán jutunk valamerre… Számítógép, mekkora az űrhajó sérülése?”

„Nem értelmezhető kérés. Ismételje meg!” harsant fel a géphang.

Elmormoltam egy káromkodást a fogaim között, majd újra fogalmaztam a kérdést.

„Melyik rendszerek sérültek meg és milyen mértékben? Használj Földi mértékegységeket referenciaként.”

Egy másodperc csend után a robot hang már sorolta is

„FTL Hajtómű – üzemen kívül. Létfenntartó rendszer – 38%. Reaktor teljesítmény – 68% és csökken. Reaktor hűtőrendszer kapacitás – 74% és csökken. Navigáció – 81%. Fegyverrendszer – üzemen kívül…”

Félbeszakítottam a felsorolást, mert eleget hallottam ahhoz, hogy tudjam, nagyon nagy bajban vagyunk.

„Ennyi elég. Milyen messze vagyunk a legközelebbi lakott bolygótól?”

„A navigációs rendszer meghibásodása miatt csak hozzávetőleges értéket tudok meghatározni. A legközelebbi hivatalosan lakott bolygó 2.4 fényévnyi távolságban van.” Közölte a számítógép.

„A jelenlegi meghibásodások figyelembevételével mennyi időbe telne odaérni?”

A válasz egyáltalán nem volt megnyugtató. „A jelenlegi meghibásodásokkal a jármű soha nem érné el a bolygót. Megközelítőleg 1.1 fényév megtétele után a reaktor hűtés kritikussá válna és a jármű elpusztulna.”

Megvakartam a fejem. „Megjavítható a hajtómű hűtőrendszere?”

A géphang némi csend után válaszolt. „A hiba kijavítható de szerviz dokk és cserealkatrészek szükségesek. Kéri a listát a szükséges cserealkatrészekről?”

Megráztam a fejem. „Nem, nem kérem. Számítógép, maradj készenlétben újabb hangfrekvenciás kommunikációra.”

Allison-ra néztem de nem tudtam semmi biztatót mondani. A lány szeme azonban hirtelen felcsillant.

„Számítógép, van nem hivatalos lakott bolygó 1.1 fényéven belül?”

„Igen van, hozzávetőlegesen 0.8 fényévnyire. A bolygó neve Obaran. Nem regisztrált kereskedelmi központ. A bolygó megközelítése nem javasolt.” Felelte a gép.

Nem regisztrált kereskedelmi központ… szép név egy csempésztanyának. Mindemellett nem sok választásunk volt.

„Adj meg minden információt Obaran-nal kapcsolatban, ami csak az adatbázisodban van és vedd az irányt a bolygó felé. Lehető legnagyobb biztonságos sebesség.” Utasítottam a számítógépet. Talán jobb lett volna, ha specifikus kérdéseket teszek fel az Obaran-ról, mert az első percekben csak a csillagászati paramétereket sorolta a gép, de minden információ hasznos lehet, ha egyszer odaérünk. Ha odaérünk…

A száraz felsorolásból megtudtuk, hogy egy félsivatagos bolygó, éppen, hogy csak belefér abba a kategóriába, amit lakhatónak neveznek a Földön. Négy nagyobb városban lakik a populáció többsége és összesen félmillió lakosa volt a bolygónak. Persze ez az érték csak egy nagyon vad becslés volt, mivel soha nem történt semmiféle népszámlálás a bolygón. Egyik faj fennhatósága alá sem tartozott és nem volt hivatalos államformája sem hovatartozása. Tipikus kalózkikötő…

Obaran a negyedik bolygó volt a napjától számítva és amikor beléptünk a rendszerbe egy erőszakos hang zúgott elő a kommunikátorból. „Azonosítatlan Rellekith űrhajó, itt az Obaran irányitóközpont. Kapcsolj vételre és közöld a jöveteled célját!”

Allison megérintette a megfelelő ikont, majd rám nézett. Szóval nemcsak a lövöldözés de a tárgyalások is rám maradnak már.

„Helló… Az űrhajónk megsérült és kényszerleszállást kell végrehajtanunk. Várjuk a leszállási koordinátákat…”

A központi képernyő megelevenedett és egy ritka ronda, dagadt Danurian arca bukkant fel a kivetítőn. Ragyás barna bőre, csimbókokban lógó seszínű haja és nevetségesen apró fülei voltak. Az embereknek nem sok köze volt hozzájuk, amolyan ’galaxis söpredéke’ -ként emlegették ezt a meglehetősen primitív fajt. Az egyetlen dolog, amiért már képesek voltak az űrutazásra, mert úgy jó százötven évvel ezelőtt legyilkolták a valamikori rabszolgatartóikat és elvették tőlük a technológiájukat.

„Emberek?” hökkent meg a Danurian. „Hol van a Rellekith személyzet?”

„Úgy egy fényévnyire innen az űrben. Nem tetszett, hogy rabságban tartottak minket, hát megkértük őket, hogy ezt ne tegyék velünk és távozzanak. Ők igen előzékenyen ki is léptek a zsilipen egy kis friss levegőt szippantani és még nem értek vissza.”

A Danurian-ból kitört a hahota. „Jól tetted, ember, nagyon jól tetted. Pár nyomottfejűvel kevesebb… senki se sír utánuk.” Aztán elkomolyodva folytatta. „Látom, a szenzorokon, hogy komoly problémáitok vannak a hajóval. Ha meg akarjátok javíttatani, ám legyen, de sokba fog kerülni. Az Obaran-on nem olcsó az élet és tudnom kell, hogy van-e pénzetek vagy árutok, amivel fizettek majd.”

Már vártam ezt a kérdést, hát magabiztosan elmosolyodtam.

„Fél tonna fagyasztott ganara bogyó van a rakteremben. Az talán fedez egy két javítást.”

Rücskösfejű barátunk a képernyőn felröhögött. „Annyiért megveheted a fél várost, ember! Csak vigyázz, nehogy valaki kitekerje a nyakatokat az árutokért. Küldök két vadászt, hogy lekísérjenek titeket Irmandu-ba. Az a legjobb város az ilyenfajta portékának.” És már bontotta is a vonalat.

 

A Danurian nem is hazudott, hamarosan két kecses elfogó-vadász űrhajó csatlakozott hozzánk és elnavigáltak minket a célváros fölé. Aggodalmasan pislogtam a műszerfalunkon egyre sokasodó villogó ellenőrző fényekre amíg a város felé közeledtünk.

A bolygó fentről nézve egy hatalmas sivatag volt, amit csak néhol tarkított zöld vegetáció és az is leginkább a pár nagyobbacska tó környékén volt jelen.

A város hatalmas területen feküdt és nagyon vegyes képet mutatott. Az alacsony, látszólag homokkőből épült házikóktól a magas, csupa fém felhőkarcolóig mindenféle stílus képviselve volt. Az Obaran repülésirányitó rendszer, ami már a bolygó légkörén kívül átvette a kontrollt, most az űrhajónkat egy hatalmas, álló kukoricacsőre emlékeztető hengeres épület felé vezette. Az egyik ’kukoricaszem’ kinyílt és harci sérülésektől már alig lihegő Rellekith hajó bekúszott a kapu mögött tátongó parkolóhelyre.

A leszállótalpak döngve csapódtak a hangár padlójának és végre kiadhattam a parancsot a számítógépnek, hogy állítson le mindent.

„Megérkeztünk a pokolba. Innentől kezdve már csak jobb jöhet…” motyogta Allison.

Nekem sokkal prózaibb dolgok jártak a fejemben. „Van egy ici-pici probléma, mégpedig, hogy nincs pénzünk. Én a nagy sietségben otthon hagytam a kártyáimat, bár nem hiszem a Földi kreditek itt érnének bármit is.”

A lány erre elmosolyodott. „Gondolod, hogy engem elengedtek volna pénz nélkül?” azzal előhúzott a zsebéből egy univerzális fizető kártyát és két adat-kristályt, amit néhány más faj használt a fizető kártya megfelelőjeként.

„Ez remek, de van annyi pénz rajtuk, hogy a hajót megjavíttassuk?” kérdeztem. Allison megrázta a fejét. „Miért akarnád ezt a hajót megjavíttatani? A Szindikátus szinte biztos, hogy beépített valami nyomkövetőt a hajóba és hamarabb elcsípnének minket ezzel a járművel, minthogy azt mondanám, fapapucs. Teszem hozzá, hogy nem szívesen repkednék egy olyan űrhajóval, amelyiknek fél tonna kábítószer alapanyag pihenget a rakterében. A hajó marad ahogy és ahol van, mi meg keresünk valami másik módot, hogy visszajussunk a civilizált világba.”

Igaza volt a lánynak, fején találta a szeget. Én erre nem is gondoltam volna. Az űrhajó liftjéből kilépve egy szögletes robot lebegett elénk.

„Üdvözlöm magukat Irmandu-ban, a városban, ahol semmi csak lehetetlen! Mennyi időre kívánják használni a hangárt?”

Összenéztünk majd Allison kissé bizonytalanul válaszolt.

„Kezdjük talán egy héttel, a többit meg majd meglátjuk.”

„Értem, hosszú távú tartózkodás tehát… Kívánnak fegyveres őrséget az űrhajójuk védelmére?” készségeskedett a fémpofa.

„Igen, szeretnénk…” felelte a lány. Ehhez már nekem is volt szavam.

„Várjunk már egy percet. Miért is kell a fegyveres őrség? Ezzel a ronccsal nem jutna messzire a tolvaj. Vagy ennyire felvet minket a pénz?”

Allison az égnek emelte a tekintetét.

„Nem a hajó de a rakomány, ami értékes. Nem szeretném, ha fél tonna kábítószer kikerülne az utcára… Vagy elfelejtetted, hogy kiknek is dolgozok?”

Csak legyintettem. Bánom is én, egészen addig, amíg az űrrendőrség állja a számlát.

A robot kikötőmester befejezettnek tekintette a beszélgetésünket és ismét megszólalt.

„Tehát hét nap, őrzéssel. Milyen pénznemben lesz?”

„Földi kreditben…”

„Értem. Az összesen négyezer kettőszáz tizenöt kredit lesz. Kérem helyezze a kristályt vagy kártyát a megfelelő leolvasóra.” Azzal a robot elején szabaddá vált két különböző fajta leolvasó.

Allison még mindig csak hápogott az összeg hallatán úgyhogy kivettem a kezéből a kártyát és a robot leolvasójára. Az egy másodperc múlva megköszönte, kellemes itt tartózkodást kívánt és már spurizott is el.

„Hé, fizetési bizonylatot nem kapok?” kiáltott utána a lány, majd kétségbeesve rám pillantott. „Az a kártya ötezer kreditre volt jogosult… ami maradt az semmire sem lesz elég. Ha itt minden ennyibe kerül akkor itt ragadunk…”

„Nem eszik olyan forrón azt a kását.” Bölcselkedtem. „Van egy űrhajónk, amit el lehet adni és ott van még a rakomány is…”

Allison akkora szemekkel nézett rám, mint egy kistányér.

„Te megvesztél?? Azért vagyok itt, hogy elkapjak egy kábítószer bandát, nem pedig, hogy felcsapjak drogüzérnek!”

„OK, akkor halljuk a te briliáns ötleteidet, hogy hogyan tegyünk szert pénzre.”

A lány dühösen meredt rám, de nem szólt egy szót sem. Egy perc farkasszemezés után megkönyörültem rajta.

„Először is, tudjuk meg, hogy mégis mennyibe kerül eljutni erről a bolygóról valami civilizáltabb helyre…”

„Nem akármilyen helyre, de a Walnuur-hoz. Közelebb vannak, mint a Föld és nem bízhatunk a Földi hatóságokban sem. A Szindikátus a Földön is jelen van, te magad vagy a legjobb példa erre.” Vetette közbe Allison.

„Jó, rendben. Szóval tudjuk meg, mennyibe is kerül eljutnunk a Walnuur hoz. Minden további akció az ártól függ.”

A lány bólintott. A robot kikötőmester éppen mellettünk suhant el, hánt rákiáltottam. „Hé, aranyapám, állj már meg egy szóra!” A bumfordi robot meg is állt és felém fordult.

„Mit tehetek magukért?”

„Hogyan juthatunk el innen más bolygókra, ha nincs saját űrhajónk?”

A robot ingadozott egy kicsit, majd válaszolt.

„Több lehetőség is van. Az első, hogy vásárolnak egy űrhajót. A második, hogy bérelnek egy űrhajót legénység nélkül, a harmadik, hogy keresnek egy űrhajót amelyik éppen a kívánt irányba megy. A negyedik mód, ha keresnek egy szabad űrhajót legénységgel, akik pénzért elviszik magukat a kívánt bolygóra.”

Az elsőlehetőség ki volt lőve, mivel egy űrhajót garantáltan nem engedhettünk meg magunknak. A bérlés is valószínűleg méregdrága lehet, de az már csak azért sem jöhet számításba, mert egyikünk sem volt pilóta. A harmadikra Allison rázta a fejét, merthogy a Walnuur garantáltan nem kereskedik regisztrálatlan központokkal, tehát egy űrhajó sem megy abba az irányba. A negyedik maradt az egyetlen, ami talán kivitelezhető lett volna.

„Aranyapám, mennyibe kerülne a negyedik módszer innen mondjuk a Walnuur-ig?”

A robot ismét billegett egy kicsit. „Ezt nehéz megmondani. Leginkább az űrhajó kapitányának döntésétől függ. A Walnuur-ra nem tudom a kvótát, mert még soha nem ment innen oda hajó, de ugyanakkora távolságra az összeg négyezer és huszonötezer kredit között mozgott az elmúlt egy évben.”

Allison halottsápadtan ácsorgott és hitetlenkedve bámulta a robotot. „Huszonötezer…”

Mielőtt a lány elájult volna, gyorsan a robothoz szóltam. „Merre keressünk olyan kapitányt, aki elvinne minket a Walnuur-ra?”

„Javaslom, hogy látogassák meg a ’Két Üstökös’ szórakozóhelyet. Az épület földszintjén kilépve forduljanak jobbra és úgy ötszáz méter után már meg is fogják látni a bejáratot.”

„Köszi, pléhpofa!”

„Részemről az öröm. Ez összesen öt kredit lesz…”

A lány ekkor szerintem besokallt, mert dühösen felcsattant. „Öt kredit? Pontosan miért is kell most öt kreditet fizetni?”

„Az információ szolgáltatásért és mert feltartottak amíg más feladatra igyekeztem…”

Nem gondoltam volna, hogy a lány ilyen cifrán tud káromkodni. A robot csak ácsorgott egy darabig, majd megszólalt. „Semmi gond. Az előzőleg használt kártyájukról levontam a tíz kredittel. Szép napot!” azzal villámgyorsan elhúzta a csíkot.

„Már, hogy lett az öt kreditből tíz?” dühöngött Allison. Én csak szelíden megfogtam a vállát és a falon látható hatalmas figyelmeztetés felé fordítottam.

’A kikötő személyzetének fizikai vagy szóbeli bántalmazása, sértegetése, rongálása, büntetést von maga után!’

 

A ’Két Üstökös’ nevű bárt könnyű volt megtalálni, tényleg csak pár száz métert kellett sétálni. Az utca ugyanolyan vegyes képet nyújtott, mint maga a város. Az összes faj képviselve volt a járókelők között és láttunk három olyan lényt is, amilyet egyikünk sem ismert fel. Emberi arcot talán csak kettőt láttunk. A szikrázó napsütésből belépve a bárba egy pár másodpercig várnunk kellett, hogy a szemünk hozzászokjon a bent uralkodó félhomályhoz. Egy kifele igyekvő, igencsak részeg Danurian dühösen acsarogva lökött minket félre az ajtóból. A zenének nevezett ricsaj és valami orrot-szemet csípő füst hömpölygött a méretes teremben. A bár tömve volt és itt is ugyanaz a fajok kavalkádja fogadott minket, mint amit az utcán tapasztaltunk. Megfogtam a lány kezét de alig léptem egyet, éreztem, hogy szabadulni akar. Bosszúsan visszafordultam. „Ha nem akarod, hogy holnap reggel valami rabszolgapiacon ébredj, akkor maradj a közelemben. A legjobb módszer erre, hogy nem engeded el a kezem. De ha gondolod, keríthetek egy láncot és annál fogva is végig rángathatlak a termen.”

Allison a rabszolgapiac említésére kissé elsápadt és nem tiltakozott többé a kezem ellen.

Odaküzdöttem magunkat a bárpulthoz majd némi barátságos ordítozás után a csapos végre megértette, hogy mit akarok és egy távolabbi sarok felé mutatott. Közben Allison felsikoltott mögöttem aztán én is megéreztem, hogy valami nyúlvány kúszik fel a hátamon. A bárpultot mellettem támasztó Narala fajhoz tartozó nő várakozva pislogott rám.

„Sajnálom szivi, de most nincs időm rá… meg amúgy is foglalt vagyok. De legközelebb, ígérem…” A nő dühösen kiöltötte rám villás nyelvét és a már a fülemet csiklandozó csáp visszahúzódott.

Allison-t magam után vonszolva elmanővereztem a csapos által mutatott asztalhoz, ahol két nagydarab Indari kortyolgatta csendesen a gyanús színű italát.

Mikor megálltunk az asztaluk mellet mindkettőnek a combjára erősített fegyvere felé kúszott a keze.

Én felemeltem a szabad kezemet, jelezve, hogy nem verekedni, vagy lövöldözni jöttem. Kissé megnyugodva pislogtak rám, de a kezük a fegyverükön maradt.

Az Indari fajt ismertem jól. Leginkább kereskedők, csempészek, zsoldosok és katonák voltak. Két alkalommal a csapatom egy Indari szakasszal volt egy akcióra beosztva és hatékonynak, jó katonáknak találtam őket, akikkel könnyű volt egy csapatban játszani. Az egyetlen dolog, amit nehéz volt megszokni az kék bőrükből áradó poshadt avarra emlékeztető szag volt. Persze, ők is biztosan büdösnek találtak minket, különösen egy fürdés nélküli hét után a harmincnyolc fokos hőségben…

„Peter vagyok ő pedig Allison. Szabad űrhajót keresünk, ami el tudna minket vinni valahova.”

Az Indari, aki idősebbnek látszott a társánál intett, hogy üljünk le. Letelepedtünk melléjük majd a fajára jellemző erős, bariton hangon megszólalt.

„Immar vagyok a Naruna űrhajó kapitánya, ő pedig Jansaa a másodpilótám. Merre lenne az a fuvar? A Földre?”

„Nem igazán… A Walnuur lenne a célállomás.”

A kapitány szeme összevillant a társáéval és belekortyolt az italába.

„Walnuur… Nem hiszem, hogy innen bármikor is ment űrhajó a Walnuur-ra. Az ottaniak nem szeretik féllegális kereskedőket, a csempészeket meg még annyira sem. És azokat sem, akik csempészekkel állnak össze…” fordította rám sárga szemeit Immar.

„Mi nem csempészek vagyunk, nem viszünk árut. Csak mi ketten lennénk, mint utasok.”

Az Indari elgondolkodva nézett egy darabig. „Tudod, én teljesen legális kereskedő vagyok és az egyetlen, amiért itt leszálltam, mert vannak bizonyos… szórakozási lehetőségek, amik máshol nem adatnak meg. Nem szeretném a kereskedelmi engedélyemet elveszíteni holmi kétes üzlet miatt.”

Erre én megráztam a fejem. „Nincs semmi kétes üzlet a dologban, sőt még talán jutalmat is kapnál, ha minket eljuttatsz a Walnuur-ra.”

Erre mindkét Indari öblös hangon nevetni kezdett. „Mondj még egy két ilyen jó viccet és ingyen elviszlek ahová csak akarod… Két ember, akik a Walnuur bolygóra igyekeznek és azt mondják, hogy a Walnuur majd megjutalmaz minket, ha odaértünk. Ajjaj, hát nem látod, hogy mennyire nem hihető a történeted? Ezen még dolgoznod kellen, barátom…”

Allison összehúzott szemmel figyelte a két Indari-t és mielőtt megakadályozhattam volna már ki is robbant belőle. „Kereshetünk más űrhajót is, nem feltétlenül kell, hogy veletek üzleteljünk…!”

Immar fenyegetően előrehajolt, mire a lány ültében is meghőkölt. Tapasztalatból tudtam, hogy a fenyegetődzést az Indari faj nehezen viseli el.

„Akkor keress másik olyan kapitányt, amelyik hajlandó a Walnuur félé venni az irányt.”

Mikor a lány újra megszólalt, akkor már biztos voltam benne, hogy az űrhajónk és a rakomány értékének nagy része a kórházi ápolásunk költségeit kell, hogy fedezze.

„Nagyon szívesen megtenném, de ezen a lepukkant lepratelepen még ti néztek ki a legmegbízhatóbb alakoknak!”

A kapitány merőn nézte Allison-t egy darabig majd újra kitört belőle a hahota.

„Nézd, már a kis pitrincs… de felvágták a nyelvedet…” majd rám nézett. „Ha gondolod őt itt hagyhatjuk mert, ha ez a nő is jön, akkor extra felárat kell számolnom…” Visszadőlt a székében és elgondolkodva így szólt.

„Rendben vállalom a fuvart de nem lesz olcsó és ha rájövök, hogy valami nincs rendben veletek akkor azonnal tesztek egy pár perces űrsétát, szkafander nélkül… Húszezer kreditért elvállalom.”

Megrántottam Allison karját mikor éreztem, hogy megmoccan. Semmi szükség rá, hogy ismét felbosszantsa Immar-t.

„Nincs elegendő kreditünk, de fel tudunk ajánlani valami mást helyette. Egy nem túl jó állapotban levő Rellekith hajót, fél tonnányi ganara bogyóval a fedélzetén.”

A kapitány arca elborult. „Talán nem hallottad elég jól, szóval megismétlem. Én nem vagyok csempész sem pedig drogüzér. Ha nincs kredited, add el a hajódat a rakománnyal együtt és akkor tárgyalhatunk. Addig nincs üzlet.”

Azzal megragadta a poharát és egy hajtásra lehúzta a tartalmát. Ahogy a fejét kissé hátrahajtva befejezte az utolsó kortyokat egy tetoválást bukkant elő a nyakán. Azoknak a Indari katonáknak is volt ilyen, akikkel együtt vetettek be minket pár alkalommal. Ekkor döntöttem úgy, hogy érdemes lesz inkább mindent elmondani Immar-nak, mert volt egy olyan érzésem, hogy a segítsége nélkül mi bizony nem jutunk sehova. Egy ekkora adag kábítószer, ami a hajónk rakterében lapult feltűnést kelt különösen, ha névtelen senkik próbálják eladni, akik nem élvezik egyik drogbáró védelmét sem. Az űrhajóért magáért talán, ha ócskavas árat kaptunk volna. Alkatrészként többet ért volna, de úgy akár hónapokig is árulgathatjuk.  

Mikor a kapitány letette a poharat megszólaltam.

„Szolgáltam már a népeddel, kapitány. Most pedig elmondom, hogy mi is az igazság. Majd te eldöntöd, hogy hajlandó vagy-e segíteni nekünk vagy sem.”

Allison már tiltakozott volna, de egy szemvillanással megállítottam a kitörni készülő szóáradatát.

Elmondtam Immar-nak a történetet onnan, amikor jelentkeztem farmernak egészen addig a pontig, amikor beléptünk ebbe a bárba. A két Indari egyetlen szót sem szólt amíg beszéltem és amikor befejeztem, akkor is csak hallgatott. Ránézett a segédpilótájára, aki csak annyit jegyzett meg. „A te hajódon te vagy a parancsnok. Bárhogy döntesz, én veled vagyok.”

A kapitány rendelt még egy italt az asztalra helyezett konzolon és amikor az kibukkant az asztal lapjába épített adagolóban lassan, megfontoltan belekortyolt.

„Ez most olyan történet volt, ami szomjassá tenne még egy mocsári lajhárt is… Te tényleg rendőr vagy?” nézett a lányra, aki feleletül csak bólintott.

Percekig járatta rajtunk a tekintetét és én éreztem, hogy a hátamon patakokban folyik az ideges izzadság.

„Holnap reggel nyolckor legyetek a négyes dokk, tizenkettes hangárjánál. Nem kérek pénzt a fuvarért, de az adósaink lesztek egy szívességgel. Még nem tudom, hogy milyen szívességgel, de amikor az idő eljön, be fogom hajtani…”

Azzal intett a társának és otthagytak minket az asztalnál.       

 

A kikötő melletti hotelben szálltunk meg és Allison a kezembe nyomta a fizető kártyát, amikor beléptünk az épület halljába. „Nem is akarom látni, hogy mennyit fizetünk…”

Jól tette, mert én is csak pislogtam, amikor megláttam az árát egy szobának, egy éjszakára. Aludhattunk volna az űrhajóban is, de Allison ragaszkodott a rendes ágyhoz és a zuhanyhoz. Amíg ő eltűnt a fürdőben én úgy döntöttem, szükségem van egy italra, hát kiballagtam a folyosónk végén levő bárba. Túl korán lehetett még, vagy csak nem volt egy felkapott hely, mert alig pár vendég ücsörgött az asztaloknál. Az árakat tanulmányozva azonnal rájöttem a népszerűtlenség okára és úgy döntöttem, maradok valami egyszerűnél. Nem vagyok iszákos fajta, de az első egyszerre jéghideg és mégis perzselő korty után éreztem, hogy a napok óta szinte görcsben feszülő izmaim végre kezdenek ellazulni. Talán ennek köszönhettem, hogy csak utolsó pillanatban vettem észre a két nagydarab Danurian-t, akik jobbról-balról mellém telepedtek a bárpultnál.

„Úgy hallottam, vevőt keresel az árudra…” kezdte a baloldali mindenféle bemutatkozás nélkül.

A fegyverért nyúlni esélytelen volt, hát csak belekortyoltam az italomba.

„Meglehet. De ez attól is függ, hogy mit fizetsz.”

Szó nélkül letett elém egy fizetőkártyát. „Harmincezer kredit van rajta és a kártya tiszta. Javaslom, fogadd el…” mondta és elmosolyodott. Nem kellett volna. Mosoly nélkül is ritka ronda példánya volt fajának, de fültől fülig érő vigyortól még idiótának is látszott.

„Mi a garancia, hogy a kártya nem üres?” kérdeztem, mire mindketten felnevettek. „A szavunkat adjuk, az csak elég, nem?” és éreztem, hogy egy fegyver csöve fúródik a bordáim közé. Ez végleg meggyőzött arról, hogy nem érdemes a hőst játszanom. Ugyan az összeg még talán a tizedét sem érte a hajónak és a rakománynak, de bólintottam. „Rendben, áll az alku. Ilyen ajánlatnak nem tudok ellenállni.”

„Gondoltam, hogy így lesz.” Vigyorgott a rücskös képű Danurian. „A hozzáférési kártyát, ha lennél szíves…” tartotta elém a markát. Előkotortam a kis lapocskát, amivel az űrhajónk dokkjának kapuját lehetett kinyitni és a kezébe nyomtam.

„Maradj még a bárpultnál egy pár percig és ne csinálj semmi hülyeséget.” Azzal köszönés nélkül otthagytak.

Allison ki fogja kaparni a szememet ezért, abban biztos voltam, de ha nem tudja meg, akkor talán megúszom ajtócsapkodás nélkül. Odaintettem a robot csapost és leigazoltattam vele a kártyát. A Danurian nem hazudott, a kártya tiszta volt és az összeg is ott parádézott a kis képernyőn. Sóhajtva feltápászkodtam és visszabandukoltam a szobánkba. Amit ott találtam az viszont nagyon nem tetszett. Pontosabban, az, amit nem találtam.

Allison eltűnt és a szoba állapotából ítélve nem önszántából hagyott magamra.

 

Azonnal leültem a terminálhoz, hogy visszanézzem a biztonsági holo rendszer felvételeit. Persze, hogy pénzbe került ez is és kezdtem arra gondolni, hogy nem is akkora baj, hogy elkótyavetyéltem a hajónkat. A felvételekből csak annyi derült, ki, hogy két csuklyás köpenyes humanoid belopakodott a szobába, lefogták a lányt, aki rúgkapálva védekezett. A dulakodás közben az egyik köpenyes alak valamit odanyomott Allison nyakához, mire az egyből elernyedt és úgy lógott a támadója karján, mint egy rongybaba. Kivonszolták a lányt a folyosóra és a következő percben már üres is volt a szoba, de csak rövid ideig. Egy harmadik, az előző kettőnél kisebb termetű alak jelent meg, aki szakavatottan, gyorsan átkutatta a szobát, majd ő is távozott. Tehát legalább hárman vannak, állapítottam meg, bár ez nem volt túl nagy segítség, mert a csuklyák elfedték az arcukat és így még azt sem tudtam kitalálni, hogy milyen fajhoz tartoznak az emberrablók.

Hozzáférést kértem a folyosó, és a hall kameráihoz is és amilyen gyorsan és figyelmesen csak tudtam megnéztem felvételeket. Hatalmas szerencsémre, a hallba a csuklyások közül az első kettő még fedetlen fővel lépett be. Danurian-ok voltak. A harmadik, alacsonyabbik azonban már ott is elfedte az arcát és dühösen mutogatott a társainak, hogy rejtsék el az arcukat. Az arcát ugyan nem, de a köpeny alól kivillanó kezét és az alkarjának egy részét megpillanthattam. A szememet meregetve próbáltam még több részletet kivenni, de csak annyira sikerült rájönnöm, hogy a harmadik alak valószínűleg ember volt.

„Na jó, Peter és most merre tovább? Az utcán már nincsenek kamerák és aligha számíthatsz a nem létező helyi hatóságokra…” Fejetlenül rohangálni nem sok értelme lett volna, hát inkább elkezdtem törni a fejemet. Miért rabolhatták el a lányt? A rabszolga kereskedelem virágzott az ilyen helyeken, de az embereknek általában nagyon alacsony áruk volt a piacon. Egyszerűen nem érte volna meg egy ilyen akció, három elkövetővel. Ha az űrhajónkra és a szállítmányra fájt a foguk, akkor inkább azt a módszert választották volna, amit a bárban hozzám csapódó két alak tett… Hoppá! Ez lesz az! A két Danurian elvonta a figyelmemet és megszerezte a szállítmányt. Amíg ők lefoglaltak engem a társaik elrabolták Allison-t. Persze, lehet, hogy nincs kapcsolat a két esemény között, de logikusnak tűnik… És így, ha jól sejtem, a Szindikátus keze van a dologban. A két Rellekith a főnökeikhez akart minket vinni és azok biztosan nem ezen a nyomorult bolygót szemelték ki a székhelyüknek. Úgy gondoltam, hogy a lányt űrhajóra rakják és meg sem állnak vele valami távoli rendszerig, ahol a megfelelő módszerekkel minden információt kiszedhetnek belőle.

Remek, akkor most már csak egy űrhajóra lenne szükségem… No meg segítségre, hogy megtudjam, merre is indultak az emberrablók. Arra is gondoltam, hogy megpróbálok kapcsolatba lépni a Walnuur-ral de a kommunikációs konzol ridegen elutasította a kérésemet, mondván a ’technikai feltételek nem adottak’ ehez a híváshoz.

Talán elegendő kredit volt a Danurian-tól kapott kártyán, hogy vegyek valami használt űrhajót, de nem biztos, hogy elboldogulnék az irányításával. Egyetlen esélyem volt, ha megtalálom Immar-t és rá tudom venni, hogy azonnal induljunk a lány után.

Kivágtattam a szobából és némi bizonytalankodás és kérdezősködés után sietve elindultam az esti fényekben fürdő, mindenféle lényekkel teli utcákon a négyes hangárhoz, remélve, hogy Immar vagy a másodpilótája az űrhajójukban töltik az estét.

A robot kikötőmestert hosszan rábeszéléssel és száz kredittel sikerült rávennem, hogy kísérettel eljussak az Indari űrhajót befogadó dokkhoz. Mikor megpillantottam a járművet, elégedetten bólintottam magamba. Egy közepes méretű teherhajó volt, láthatóan felfejlesztett fegyverrendszerrel, ami akár egy kisebbfajta korvettnek is a becsületére vált volna. Jansaa, a másodpilóta éppen akkor zárt be valami elosztófedelet a külső burkolaton, amikor hozzáléptem. Csodálkozva pillantott rám.

„Nocsak, már reggel nyolc óra lenne? így elszöszmötöltem volna az időt?”

„Nem, még nincs nyolc, de baj az van.” Feleltem és pár szóval elmondtam neki a hotelben történteket. Figyelmesen végighallgatott, majd megcsóválta a fejét.

„Értem, de van pár probléma. Az első, hogy a kapitány arra tett ígéretet, hogy elfuvarozunk titeket a Walnuur-hoz, nem pedig arra, hogy elkezdjük a Szindikátus pribékjeit hajszolni. A másik, hogy Immar jelenleg a jó ég tudja, hogy merre tekereg. Talán próbáld meg a Nuvian masszázsszalonban esetleg a Baldarani iszapfürdőben…”

„Vagy talán megpróbálhatnánk hívni a személyi kommunikátorát.” Csattantam fel.

Jansaa dühösen villantotta rám sárga szemeit. „Lehetséges, de Immar szigorúan meghagyta, hogy kizárólag szükséghelyzetben hívjam. A barátnőd eltűnése nem tartozik ebbe a kategóriába. Nem is beszélve arról, hogy egy árva fityinged sincs, ami esetleg meg tudna mind engem, mind a kapitányt győzni, hogy hamarabb induljunk a tervezettnél.”

„Ez nem kifogás, fel tudok ajánlani… huszonötezer kreditet. Ennyi az összes pénzem, szóval ne akard az árat feljebb tornázni.”

A másodpilóta habozott erre én elővettem a kártyámat és meglóbáltam az orra előtt. „Most rögtön fizetek, ha indulunk…”

Jansaa sóhajtott. „Akkor először is azt találjuk ki, hogy elhagyták-e már a bolygót? Ha igen, akkor merre is indultak el, milyen űrhajóval… Gyere a fedélzetre, megpróbáljuk megkeresni őket.”

A pilótafülke igencsak zsúfolt volt és az egész űrhajó belső tervezésen látszott, hogy teherszállításra van kialakítva. Kényelmi szempontokat aligha vettek figyelembe, amikor megépítették ezt az űrhajót. A másodpilóta bevetette magát az egyik ülésbe és néhány kapcsolóval életre keltette azt. Pár percig csak a képernyőn futó adatokat figyelte, majd beleszólt a rádióba.

„Központ, itt a Naruna teherhajó a négyes dokkból. Szükségem lenne némi információra egy bizonyos Kordian űrhajóval kapcsolatban, ami nemrég hagyta el a bolygót.”

„Naruna, milyen információra lenne szükséged?” recsegett fel a központ operátorának hangja.

„Az úticélra lennék kíváncsi. Erős a gyanú, hogy valaki van a Kordian hajó fedélzetén, aki a kapitányomnak szép summával tartozik…”

Az operátor felnevetett. „Na és nekem mennyire éri meg kiadni ezt az információt?”

„Mondjuk, kétszáz kredit…”

Kis hallgatás után az operátor megszólalt. „A bejegyzett adatok szerint a célbolygó a Fander III, de persze, ez lehet fals adat is…”

„Rendben központ, köszönöm. Utalom a pénzt…” válaszolta a másodpilóta és a szemével intett, hogy szüksége van a kártyámra. Miután kétszáz kredittel szegényebb lettem Jansaa hívta a kapitányt. A sokadik próbálkozásra Immar bosszús hangja szólalt meg a kommunikátorból.

„Ha nem azért zavarsz, mert leolvadt a reaktor, akkor kitekerem a nyakad Jansaa és ezt lassan, a legnagyobb fájdalmat okozva fogom megtenni…”

A másodpilóta elhadarta a helyzetet, mire a kapitány hallgatott egy sort, mielőtt válaszolt volna.

„Fél óra múlva ott vagyok. Addigra készítsd fel a hajót és ne engedd, hogy az ember akármihez is hozzányúljon.”

Nem szerettem, mikor csak fél információkat tudok, hát megkérdeztem.

„Miből gondolod, hogy a Kordian hajó lesz az amelyikkel Allison-t elrabolták?”

„Egyszerű. Mi egy gyors, viszonylag kicsi, magánkézben levő és kereskedelmi szempontból tiszta hajót keresünk, amit nem állítana meg minden rendőr vagy katonai járőr amint feltűnik az érzékelőiken. Összesen három hajó hagyta el a bolygót az elmúlt egy órában és csak a Kordian őrhajó felel meg ezeknek a feltételeknek.”

 

Immar kissé gyűrött arccal és erős alkoholszagot árasztva lépett a fedélzetre. Köszönésként csak rám morrantott, majd társához fordult.

„A hajó előkészítve? Pénz rendben? Úticél betáplálva?”

Hogy mindhárom kérdésre ’igen’ volt a válasz bemászott a pilótülésbe és elkezdett matatni a műszerfalon.

„Kösd be magad, ember…” szólt rám és a következő pillanatban a Naruna elrugaszkodott a dokk padlójától és orrát az égnek emelve, enyhén remegve a csillagok felé suhant.

Az orbitális pályát elhagyva is csak csigalassúsággal haladtunk. Eltelt vagy fél óra, amikor próbálva leplezni a hangomban bujkáló türelmetlenséget megkérdeztem.

„Valami baj van a hajóval, hogy ilyen lassan haladunk?”

Immar rám sem pillantva, a kijelzőket figyelve válaszolt. „A megadott célbolygó garantáltan hamis. A Fander III egy mocsárvilág, semmi az égadta világon nincs ott csak sár, dzsungel, bűz és gusztustalan teremtmények. A hajóval minden rendben, de először meg kell találnunk a Kordian hajó hiper-tér nyomait, hogy utánuk tudjunk eredni. De ezt inkább nem most magyaráznám el. Pilótaképzés nincs az alkuban, úgyhogy dőlj hátra és legyél csak egy egyszerű utas.”

Remek, szóval kidobtam kétszáz kreditet az ablakon egy használhatatlan információért. Kicsit bosszúsan néztem a kapitányra, aztán halványan felderengett bennem, amit erről tanultam évekkel ezelőtt. Minden hajtómű típusnak megvan a saját, jellegzetes energia formátuma és függően a hajtóműtől a kibocsájtott elhasznált plazma ugyancsak jellemzi az űrhajót. Gondoltam, hogy a Kordian űrhajók tipikus adatai benne vannak a Naruna számítógépének adatbázisában és Immar jelenleg azt hasonlítgatja össze a bolygó közelében talált maradvány-nyomokkal.

„Kapitány, megvan… megtaláltam!” vigyorodott el Jansaa de rögtön el is komorodott. „Nem értem… a vektor a Föld felé mutat… Ha igaz, amit mondtál ember, akkor miért vinnék a nőt a Földre? A legutolsó dolog, ahova én egy foglyot vinnék az a saját bolygója…”

Immar morgott valamit helyeslésül, majd némi kapcsolgatás után hozzám fordult. „Minden jel arra utal, hogy a Föld a célja a Kordian hajónak. Nem tudom és nem is érdekel, hogy miért, de utánuk megyünk.”

„Kapitány, várj egy kicsit! Nem lehet, hogy csak tévútra akarnak minket vezetni?” kérdeztem aggódva.

Ő csak megvonta a vállát. „Elképzelhető, de nem valószínű. Nem feltételezhetik, hogy ilyen gyorsan találnál egy űrhajót, pilótával, aki hajlandó a nyomukba eredni. A hajtómű által hátrahagyott energia-jelek és plazma nyomok pár óra alatt eltűnnek. Ha csak reggel indultunk volna útnak, akkor esélyünk sem lett volna, hogy a nyomukba eredjünk. Na, de elég a szóból, irány a Föld!”

A Naruna belépett a hiper-térbe és a csillagok az ablakokon túl elsuhanó fény csíkokká váltak.

„Utolérjük őket még a Föld előtt?”

Jansaa megrázta a fejét. „Nem valószínű. A Kordian hajók a leggyorsabbak az ismert szektorokban és nekünk időről időre lassítanunk kell, hogy ellenőrizzük nyomon vagyunk-e még. Csak azért, mert a Föld irányába indultak el, az még nem jelenti azt, hogy nem változtatnak irányt valahol út közben. Azt pedig gondolom nem szeretnéd, hogy sebbel-lobbal megérkezünk a Földre, a barátnődet meg közben valami teljesen más rendszerbe vitték…”

„Nem a barátnőm…” morogtam.

Immar erre elvigyorodott. „Meglehet. De szeretnéd, ha az lenne… Láttam, ahogy bámulsz rá…”

Tiltakozni akartam de végül inkább csak ráhagytam a dolgot. Nem neki kellett Allison-nal napok óta együtt utaznia, szóval mit tudhat Immar a lány gonoszkodó, csípős nyelvéről és az alkalmankénti ’ezt én úgyis jobban tudom nálad’ hangvételű megjegyzéseiről…

 

Nyolc nap múlva beléptünk a Naprendszerbe. A tény, hogy egy Földi hajónak legalább egy hónapba tellett volna ez az út ismét meggyőzött arról, hogy az emberiség még mennyire az űr meghódításának kezdetén jár. Mi csak a ’kisöcskös’ vagyunk a galaktikus csapatban… Nem szeretem a politikusokat, de néha elismeréssel kellett rájuk gondolnom. Nem a fegyvereinknek, vagy a haderőnknek, de elsősorban a nagyköveteinknek köszönhetjük, hogy egy nálunk fejletteb faj sem foglalta még el a Földet.

A Szaturnusz mellett elhúzva Immar megállapította, hogy a Kordian hajónak úgy másfél napos előnye lehet.

„Kiteszünk téged valamelyik Föld körüli űrállomáson. Onnan gondolom már le tudsz majd jutni a felszínre.”

Nem tetszett az ötlet egy csöppet sem. Ha kitesznek mondjuk az egyik kereskedelmi állomáson, akkor akár egy napba is beletelik, mire lejutok a felszínre. A személyfuvarozás az állomások és a bolygó között másodrendű dolog volt. A személyszállító hajók vagy egyből leszálltak a Földre, ha képesek voltak rá vagy kompokkal lefuvarozták az utasokat a felszínre. Az orbitális kereskedelmi állomásokon viszont a szállítmányok kezelése volt az elsődleges feladat, nem pedig a nagy ritkán felbukkanó utasok…

„Miért nem akarsz leszállni a Földön? Van valami rejtegetni valód?”

Immar felmordult. „Én tisztességes kereskedő vagyok! Más kapitányoktól tudom, ha leszállok a felszínen, akkor tucatnyi kérdésre kellene válaszolnom, mindenféle bürokratákkal alkudoznom és az ellenőrzések miatt akár napokba is beletelhet, mire újra felszállhatok…”

Ebben sajnos igazat kellett adnom a kapitánynak. A Földi hatóságok még mindig sokszor találtak valamiféle perverz örömöt más fajokat végigkergetni a bürokratikus procedúra-labirintuson.

„Már így is másfél nap előnyük van, ha a kiteszel egy kereskedelmi állomáson, akkor mire lejutok a felszínre, addigra Allison talán már halott lesz.” Vitatkoztam.

„Erre már most is jó esély van…” morogta Immar, de hogy megnyúlt arcomra pillantott, elgondolkodott, majd megcsóválta a fejét.

„A fene jó szívem fog a sírba tenni… Rendben, leszállunk a bolygón. Még úgysem jártam itt és ki tudja, talán még szállítmányt is találok…”

 

Föld körüli pályára álltunk és miután a repülésirényitó operátor alaposan kifaggatott minket a jövetelünk céljáról, a négyes űrkikötőbe irányított minket. Ugyanoda, ahonnan egymillió éve elindultam. A Naruna lassan ereszkedve vágott keresztül a felhőrétegen és Jansaa a saját nyelvükön morgott valamit. A kapitány bólintott és a Közös Nyelven válaszolt.

„Látom, de mit csináljak? A levezető rendszerük nem kompatibilis a miénkkel…”

Amikor az űrhajónk lehuppant a kikötő betonjára Immar hozzám fordult. „Csak kíváncsiságból kérdezem, van valami terved, hogy hogyan találd meg a nőt, vagy csak elkezdesz fejetlenül futkosni?”

Megvontam a vállam. „Van pár ember, akiknek a segítségére számíthatok, de nincs semmilyen magánhadseregem, mint a Szindikátusnak…”

Immar visszafordult a konzolhoz, ahol az utolsó kontrol fények hunytak éppen ki. „Gondoltam. Szóval fejetlen futkosás… Hajlandó vagy mégy egy kis pénzt költeni? Ha igen, akkor lenne pár ügyes kis találmány, ami segíthet neked, ha bajba kerülsz. Márpedig biztosan bajba fogsz kerülni.” Azzal felkelt és a fülke hátsó falába beépített kis szekrényből elővett két tárgyat. Az egyik egy kis lapos doboz volt, egy kapcsoló-szenzorral és kontrol fény-kijelzőkkel. „Tedd fel az övedre…” nyomta a dobozt a kezembe ”…Ez egy személyes pajzsgenerátor. A Földi plazmafegyverek ellen tökéletes védettséget ad, a becsapódó lövések számától függően legalább tíz de legfeljebb húsz percig. Utána tölteni kell, lehetőleg nagy hatásfokú ion vagy aklon generátorról legalább egy órát.”

Hallottam már erről a technológiáról, de még soha nem volt szerencsém hozzá. A Földi hadsereg technikailag még igencsak messze volt attól, hogy a személyes pajzsokat sorozatgyártásába kezdjen. A prototípusok legkisebbje is egy hatalmas hátizsákba fért csak bele.

A másik tárgy egy furcsa szemüvegféle volt. Mikor az orromra biggyesztettem meg kellett kapaszkodnom Immar karjában. A szemüvegen keresztül először láthatóvá vált az űrhajó falába beépített panelek, kábelek kusza halmaza, majd hirtelen mindenféle idegen karakterek kezdtek ugrálni a láthatóvá vált panelek körül.

„Gondolj arra, hogy a Közös Nyelven mutassa az információt…” hallottam a kapitány hangját. Megtettem és az idegen karakterek helyét felváltották már ismert, általam is olvasható jelek. Minden panel mellett ott feszitett a Közös Nyelven, hogy a funkciójuk és az összes technikai paraméterük. „Ezt a kütyüt leginkább a Varuna rendszer űrkikötő technikusai használják. Így nem kell űrruhában végigmászniuk az összes szervizfolyosót, hogy megtalálják a hibát. Képes több rétegben elhelyezett áramkörök és kristályrendszerek analizálására is… Szerintem ötszáz kredit ezért a két játékszerért elég jutányos ár.” mondta Immar. Jansaa nyugtalanul mozdult, de a kapitány leintette. A másodpilóta reakciójából arra következtettem, hogy Immar nagyon áron alul adhatja ezeket az eszközöket.

„Rendben, áll az alku és köszönöm.”

 

A fedélzetre lépő kikötői tiszt csak egy pillantást vetett a személyi kártyámra és intett, hogy mehetek a dolgomra. Immar és Jansaa jobban érdekelte őt. Búcsút intettem a kapitánynak és a segédpilótának majd az űrhajóból kilépve, az érkezési oldal egészségügyi központja felé vettem az irányt. Átestem egy gyors fertőtlenítési procedúrán, kitöltöttem a megfelelő papírokat és alig fél óra múlva már a kikötő előtt ácsorgó számos taxik egyikébe hajtogattam be magamat. A sofőrre bíztam, hogy valami olcsó hotelbe vigyen, majd, amikor a kocsi besorolt a sztráda forgalmába azon gondolkodtam, hogy kit is hívjak fel először. Az nyilvánvaló volt, hogy nem verhetem nagydobra a hazaérkezésemet. Abban is biztos voltam, hogy a Szindikátus hamarosan meg fogja tudni, hogy itt vagyok és engem is keresni fognak. Az időm tehát kevés és egyre fogy…

A hotel kellemes meglepetéssel töltött el. Tiszta, egyszerű és olcsó volt. A szobába lépve egyből a kommunikátorhoz ültem és az Űrvédelmi Logisztikai központot hívtam, ahol Kerrington hadnagyot kerestem. A hadnagy tartozott nekem egy szívességgel még egy régi ügyből kifolyólag. Amikor végre kapcsolták a szúrós tekintetű férfit annak arcán elterült a meglepődés.

„Watkins, te még élsz? Azt hallottam, hogy eltűntél az űrben…”

„Amint látod, a hír nem igaz. De szeretnék egyből a tárgyra térni, mert az ügy, amin éppen dolgozom eléggé sürgős… Úgy másfél napja egy Kordian hajó érkezett a külső szektorokból. Szükségem lenne minden információra, amit azzal az űrhajóval kapcsolatban csak meg tudsz szerezni…”

A hadnagy ráncolta a homlokát. „Watkins, az egy civil űrhajó és nem tudom, hogy…” Elsötétedő tekintetemet látva felsóhajtott. „Rendben, megteszem, amit tudok, de beletelhet egy kis időbe. Remélem ezzel letudtam a tartozásomat?”

„Igen, letudtad, de siess, amennyire csak lehet… Ezen a számon elérhető vagyok.”

Amíg a hadnagyra vártam a hotel halljában álló automatákból vettem egy olcsó, eldobható személyi kommunikátort és vettem fel ötszáz kreditnyi készpénzt is. Ha egy nem túl legális játékba kezdek, akkor a fizetőkártyával nem sokra megyek.

Már a szobám ajtajában hallottam, hogy hívásom van. Gyorsan vételre kapcsoltam és Kerrington arca bukkant fel a képernyőn.

„Nem tudom, mibe tenyereltél bele, Watkins, de valami nagyon furcsa az egészben…” kezdte a hadnagy minden üdvözlés nélkül. „A Kordian hajó a kettes űrkikötőbe érkezett meg, tegnapelőtt délután. A hajónak különleges prioritása volt, mint a diplomata vagy VIP űrhajóknak. Az utasokról semmit sem tudni de annyit megtudtam, hogy még a hajóról történt két hívás a légiirányitáson keresztül. Ha az informátorom jól tudja, akkor egy bizonyos ’FarmLand’ nevű céget hívtak és egy titkosított magán számot. Ugyan nem lett volna szabad, de már csak kíváncsiságból is megnéztem a számot az adatbázisban… A hajó utasait egy ugyancsak ennek a cégnek a nevére bejegyzett sikló vitte ki a reptérről. Sajnálom öregem, de ennyi, amit megtudtam.”

Ez tényleg nem volt sok, bár a semminél mindenképpen több. Megköszöntem a hadnagynak és elbúcsúztam. Az egyértelmű volt, hogy a ’FarmLand’ cég érintett a dologban, hát inkább a magán kommunikátor számát hívtam. A sokadik tónus után csak az üzenet rögzítő válaszolt.

„Sajnáljuk, de Dr Gomez Guillaro jelenleg nem élérhető. Kérjük hagyjon üzenetet…”

Ki a fene az Dr Gomez Guillaro? Sejtelmem sem volt róla, hát gyorsan rákerestem a NET-en. Hamar kiderült róla, hogy a kettes űrkikötő egyik állandó orvosa. A csatolt képen egy ötven körüli, barna bőrű, kissé ősszülő halántékú férfi mosolygott. Nosza, hívtam a kettes űrkikötőt és kértem, hogy kapcsolják a dokit. Az operátor, egy fiatal férfi kissé gyanakodva pislogott rám.

„Milyen ügyben keresed Dr Guillaro -t?”

„Fontos küldeményt kell személyesen átadnom neki és méghozzá sürgősen.” Feleltem. Az operátor gyanakvása egyáltalán nem csökkent és megrázta a fejét.

„A rendszeres kurír szolgálat naponta háromszor jön. Miért nem adod oda a küldeményt nekik?”

Bosszankodva meredtem a férfira, majd tettetett haraggal kifakadtam.

„A nemrég érkezett Kordian hajóval kapcsolatos a dolog, ha érted, hogy miről beszélek. Nem használhatok hivatalos csatornákat. A dokit nem érem el a magán kommunikátorán és már azzal is hatalmas kockázatot vállaltam, hogy az űrkikötőt hívtam…!”

Az operátor habozott egy kicsit, de még mindig nem volt meggyőzve.

„Ma a magánpraxisát gyakorolja. Miért nem mentél oda?”

A búbánat mindjárt halomra gyilkol, hát muszáj ennek a szerencsétlennek ilyen óvatosnak lennie? De már végig kellett játszanom a szerepet.

„A főnököm nem mondta meg, hogy hol van az a hely, ahol a doki dolgozik ma. Ha felhívom, azt fogja hinni, hogy egy idióta vagyok… Nem repkedhetek a küldeménnyel céltalanul össze-vissza a városban…”

A férfi a képernyőn fújt egyet. „OK, menj a Parkinson és a 56.utca sarkára… onnan már nem tévesztheted el.”

„Kösz a segítséget. Van mégy egy dolog… Ez a beszélgetés nem történt meg. Ha tudod, töröld az egész hívást!”

Az operátor gyanakvása ismét az egekbe szökött.

„Miért is töröljem a hívást?”

„Mert, ha a főnökeink rájönnek, akkor mindketten szorulunk, te tökfilkó!” förmedtem rá.

A fiatal férfi elsápadt majd buzgón bólogatni kezdett. „Igazad van, törlöm a hívást…” azzal már szét is kapcsolt.     

 

Kirobogtam a hotel recepciójára és béreltem egy siklót. Elég gyatra volt a választék, leginkább nagypapáknak való járműveik voltak, de most ezt sem bántam. Egy olyan modell, amibon több százezer rohangál az utakon kevésbé feltűnő, mint ha valami tűzpiros csúcs járgányt használnék.

A hallból nyílt egy kis ajándék bolt és hirtelen ötlettől vezérelve bementem. Kiválasztottam egy vastagabb Földi útikalauz könyvet, beleraktam egy másik polcról levett kemény papírdobozba. Vettem egy teljesen átlagos fekete dzsekit, napszemüveget és egy ugyancsak fekete baseball sapkát.

Az eladó lányhoz fordulva, megkértem, hogy csomagolja be nekem a dobozt, benne a könyvvel. „Ajándékba lesz…” szóltam, hogy elejét vegyem a csodálkozásnak. A műszőke lány miközben akkurátusan becsomagolta megkérdezte.

„Messziről jöttél a Földre?”

„Igen, a Deneb II -n élek…”

A lány udvariasan mosolygott és látszott rajta, sejtelme sincs merre is van a Deneb II. Mikor végzett, fizettem, megköszöntem és már vágtattam is kifelé a hotelből. A parkolóban azonnal megtaláltam a sötétszürke bérelt siklómat. Magamra kaptam a dzseki és a sapkát, orromra biggyesztettem a napszemüveget és a kis csomagommal bevágtam magam a vezetőülésbe. Az operátortól kapott címet megadtam úti célként és az automatára bízva magam, a jármű komótosan emelkedett, fordult, majd besorolt a belváros felé tartó kora délutáni légiforgalomba.

 

A címhez érve félrehúzódtam a járművel a forgalomtól és alaposan körülnéztem. Tipikus belvárosi sarok, felhőkarcolókkal araszoló forgalommal mind az utakon, mind a levegőben. Egy darabig meregettem a szememet, de nem találtam semmi olyan jelet, hirdetést táblát, ami a bármiféle orvosi rendelő vagy egészségügyi központra utalt volna. Lehet, hogy becsapott az operátor és hamis címre küldött? A sikló adatbázisából lekérdeztem a közelben található esetleges rendelőket, de a legközelebbi is két sarokkal arrébb volt, egy közkórház.

Puff! Talán próbáljam meg a kórházat? Közkórházakban aligha folytatnak magánpraxist az orvosok… Talán hívjam újra a dokit? Na és ha felveszi, akkor mit mondok neki?

Miközben tépelődtem hirtelen belém villant az ötlet: Mi lenne, ha megpróbálnám az Immar-tól kapott vizort? Nem a legetikusabb dolog és nem is igazán erre volt tervezve, de hát… szükség törvényt bont, tartja a mondás.

Leszálltam az egyik épület tetején kijelölt parkolóba és a kütyüt a fejemre illesztve elkezdtem nézelődni. Egy irodahelyiségre figyelve próbáltam ki és a dolog működött! Minden probléma nélkül láttam az irodában a terminálok előtt ücsörgő, mászkáló férfiakat és nőket, majd egy hirtelen rá közelítéssel váltott a kép egy az épület falától beljebb elhelyezkedő irodára… Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy pontosan hogyan is kell használni a vizort. Amikor elszőr húzott el egy sikló köztem és az éppen megfigyelt pont között, akkor hátra hőköltem, mert az addig látott közös ebédlő helyett hirtelen nyomtatott áramkörök kusza halmaza suhant el a szemem előtt. Majd, hogy a jármű kilépett a látómezőből ismét az ebédlőt láttam.

Közel egy órán keresztül nézelődtem és bár rettenetesen szégyelltem magam, hogy kukkolót játszok nem engedtem, hogy a morális érzékem abbahagyassa velem.

Végre megtaláltam a dokit, az út túloldalán álló épület tizenhetedik emeletén, egy orvosi rendelő hatalmas asztala mögött trónolt és éppen körmölt valamit. Azon törtem a fejem, hogy hogyan vegyem fel a kapcsolatot vele. Kicsit arrébb megpillantottam a várót a recepciós hölggyel és pár beteggel. Nem ronthatok be csak úgy…

A váró falára tévedt a tekintetem és azon egy céges embléma díszelgett, alatta egy kommunikátor számával és NET hozzáféréssel. Már hívtam is a számot, de a kommunikátoromon kikapcsoltam a kép közvetítést. Láttam, amint a recepciós felveszi a kagylót.

„Medika Export-Import…” szólt bele a hölgy. Hoppá, szóval a doki nem legálisan praktizál? „Adót csalunk, dokikám?” vigyorogtam magamban.

Gyorsan elváltoztattam a hangomat és próbáltam öreges hangon beszélni.

„Jó napot kívánok, kisasszony. Beszélhetnék kérem Dr Guillaro -val?”

„Elnézést, kivel? Attól tartok, rossz számot hívott…”

Ajjaj, na itt baj lesz. Pánikszerűen pislogtam körbe a váróban de amikor a recepciós kijelzőjére tévedt a tekintetem és megláttam a rajta sorakozó páciensek neveit elvigyorodtam.

„Nem tudom, kedveském, lehetséges, bár én Paul-tól kaptam a számot. Paul Meister -től, ha esetleg ismeri őt. Paul ajánlotta nekem Dr Guillaro -t… Na, sebaj, biztos eltévesztettem a számot…”

A recepciós hölgy egy pillanatig habozott és mikor a szeme a kivetőn megtalálta Paul nevét, hirtelen hangnemet váltott.

„Várjon egy pillanatot kedves… Hogy is hívjak?”

„George Jackson vagyok, High Town -ból…”

„Elnézést Mr. Jackson… a doktort nem tudom ugyan jelenleg kapcsolni, de ha tudok, szívesen segítek. Szeretne esetleg egy időpontot megbeszélni?” tudakolta a nő

„Oh, igen, az nagyon jó lenne, köszönöm. Gondolom, mára már nincs szabad helyük?”

„Sajnálom, de a legközelebbi szabad időpont csütörtökön délután négy óra, ha az megfelel.”

„Nem lehetne kicsit később?” kérdeztem nyafogó hangon

„Dehogynem, ha gondolja akkor az utolsó időpontot magának adhatom, ami fél hatkor esedékes.”

„Az nagyon jó lesz, köszönöm szépen!” már éppen elbúcsúztam volna, amikor eszembe jutott még valami.

„Kedveském, meg tudná mondani, hogy van-e sikló parkolójuk? A buta fejemmel ezt nem is kérdeztem meg Paul-tól.”

„Természetesen, Mr. Jackson a tető északkeleti részén van öt parkoló a számunkra fenntartva.”

„Köszönöm, akkor viszont látásra csütörtökön.” Búcsúztam el.

Remek! Szóval a doki úgy hat körül végez és a siklója a tetőn van. A belváros nyüzsgésében aligha tudnék vele nyugodtan ’elbeszélgetni’ de ha hazáig követem…

Megkísértett a gondolat, hogy a parkolóban kapom el a grabancát, de amikor láttam, hogy egy biztonsági őr időről időre körbesétál a parkolóban inkább letettem róla. Talán jobb lesz kerülni a feltűnést.

A tető északkeleti részén parkoló siklók közül próbáltam kitalálni, hogy melyik is lehet az orvos járműve, de túl sok, ránézésre is modern, drága sikló parkolt azon a területen.

 

Fél hatra már elég jól kiürült a parkoló és a szemmel tartott szekciójában csupán három jármű maradt. Hat óra után tíz perccel feltűnt a recepciós hölgy és bepattanva a kis narancsvörös járgányába pillanatok alatt eltűnt a kora esti forgalomban. Öt perccel később a doki is feltűnt és amikor a hatalmas, szénfekete siklója meglódult a nyomába eredtem.

 

Nem volt könnyű vele lépést tartani, mert az orvos igencsak gyorsan és gyakran váltogatta mind vízszintesen, mind függőlegesen a sávokat. Észak felé tartottunk és alig húsz perc repülés után le kellett maradnom kissé, mert a forgalom egyre gyérült, amint kezdtük elérni a módosabb emberek által lakott északi negyedeket. Már csak alacsony, méregdrága apartmanházak fölött húztunk el, amikor végre az orvos egy hirtelen ’U’ kanyarral leszállt az egyik épület tetejére.

Én tettem még egy kört és megpróbáltam követni, de a tetőhöz közeledve a szélvédőn felvillant egy vörös üzenet: ’Csak lakóknak fenntartott parkoló’. Jobb híján az utcán landoltam de ott is egy üzenet villant, miszerint fizetni kell a parkolásért. „Szóval így tartják távol a nemkívánatos kispénzű embereket…” gondoltam. Kifizettem a parkolót a kártyámmal és az Immar -tól kapott vizorral megnéztem az apartmanházat. Mindössze négy, hatalmas lakás terpeszkedett a kétemeletes házban és az orvos éppen az üzeneteit olvasgatta a képernyőjén, mikor megpillantottam a bal felső apartmanban. Odaballagtam a bejárati biztonsági rendszerhez, ami azonnal közölte velem, hogy ha beszélni kívánok valamelyik lakóval, akkor helyezzem az azonosító kártyámat a leolvasóra, különben harminc másodpercen belül értesíti a rendőrséget.

„Azt a meggymagköpködő…” gondoltam „Ezek aztán nagyon vigyáznak a gazdagokra…” Elsétáltam a kaputól és a vizorral belepillantottam a falba épített elektronikai káoszba. Hamar meg is találtam, amit kerestem. Sejtettem, hogy előbb utóbb szükségem lesz rá így még indulás előtt zsebre vágtam a multifunkciós késemet, ami elméletileg vagy húszféle szerszámként használható volt. A kapuhoz léptem ismét és megfelelő szerszámmal felpattintottam a biztonsági fedőlapot. Mielőtt a jogosulatlan panelnyitás riasztója megszólalhatott volna, gyorsan elcsíptem a vezetéket, amit a vizor javasolt. A következő lépés volt, hogy két pontját az áramkörnek rövidre kellett zárni és a rendszer átváltott ’szerviz’ módra. Egy kábel átmozgatásával a panel ’ajtóteszt’ -et jelzett és a bejárati kapu egy halk kattanással kinyílt. Gyorsan becsusszantam és már loholtam is fel az emeletre a doki ajtajához. A vizorral a falon keresztül láttam, hogy a férfi éppen a konyhában ügyködik valamit. Körülnéztem a lakásban és arra a megállapításra jutottam, hogy az orvos agglegény lehet, mert egyedül volt az apartmanban és hogy egy fogmosópohár és egy fogkefe volt csak a fürdőben csak megerősítette a feltételezésemet. A lakás ajtajának zárját még egyszerűbb volt kinyitni, mint a kapuét és tíz másodperc múlva már az orvos lakásának halljában lopakodtam a konyha felé. Mielőtt odaértem volna levettem a vizort és előhúztam a fegyveremet.

A férfi nekem háttal állva éppen valamit kivett egy szekrényből amikor felbukkantam a folyosó sarkán. Az orvos megfordult, talán meghallott valami neszt és a fegyvert -no meg engem- megpillantva barna arcbőre egy szempillantás alatt viaszsárgára változott. Kezéből kiesett az előrecsomagolt tészta és remegve emelte fel a karjait, olyan magasra, mintha a plafont akarta volna elérni.

Láttam, hogy a pániktól és a félelemtől mindjárt elájul, hát megpróbáltam kicsit megnyugtatni pár szóval. Más se hiányzott volna nekem, minthogy összeessen, aztán még azzal is vesztegessem az időmet, hogy magához térítsem.

„Nyugalom, nem akarom bántani magát. Csak néhány kérdésem lenne és ha válaszol rájuk, akkor nem fog bántódása esni. Ne próbálkozzon semmi ostobasággal, mert ennek a fegyvernek a lövedéke ököl méretű lyukat tud ütni egy ember mellkasába…”

Ismét egy rosszul sikerült beszéd volt. Intettem neki a fegyver csövével, hogy mozduljon a nappali felé.

„Látni akarom a kezeit mindvégig… Üljön le a kanapéra és tegye a kezeit a térdére. Ha elveszi onnan, akár csak egy pillanatra is, akkor élete végéig féllábú lesz.”

A doki remegve letottyant a nappali szófájára és nem merte levenni a szemét a pisztolyról.

„Na ugye, eddig semmi gond, igaz? Akkor, most jönnek a kérdések. Egyszerű kérdések és egyszerű, őszinte válaszokat várok. Ha jól tudom, akkor maga beszélt úgy két nappal ezelőtt egy bizonyos Kordian űrhajóval. Igaz?”

A férfi csak bólintott.

„Remek, látja, megy ez. Az az űrhajó hozott magával utasokat is. Én csak az egyikre lennék kíváncsi, mégpedig egy fiatal, fekete hajú nőre. Emlékszik rá?”

Az orvos ismét bólintott, de ezúttal rekedtesen suttogva meg is szólalt.

„Igen, emlékszem rá. Azért hívtak a hajóról, mert a nő beteg volt. Danurian influenzát kapott valahol és nagyon rosszul volt. Hiába volt az űrhajónak magas prioritása, beteg utast még ők sem vihetnek ki a repülőtérről.”

„Beteg volt­? Már nem beteg? Tudja, hogy hol van most ez a nő?” kérdeztem és éreztem, hogy kiszárad a szám. Ha valami történt Allison -nal, hát én…

„Beadtam neki a megfelelő oltásokat, ami megakadályozza, hogy terjessze a kórt és egyben elpusztítja a vírust is. A nőnek nagyon magas láza volt és félrebeszélt. A lázat sikerült levinni és mára már biztosan jobban van, de még legalább két hét mire ismét önmaga lesz.”

Ezen kicsit elgondolkodtam. „Szóval, ha valaki ki akarná őt hallgatni, akkor ez pár napig nem lenne kivitelezhető?”

Az orvos ismét bólintott. „A láza ugyan lement, de a szervezetét annyira kimerítette a betegség, hogy napokig legfeljebb csak percekre tér majd magához. A többi időt valószínűleg amolyan ájulásszerű, nagyon mély alvásban tölti majd.”

Tehát az esély, hogy a lányt még nem ölték meg, igencsak nagy. Nem azért rángatták végig a fél galaxison, hogy most itt öljék meg. Legalábbis addig nem, amíg ki nem szednek belőle minden információt.

„Értem. Na és hova vitték a lányt?”

„Azt nem tudom, nekem nem mondták meg… De az biztos, hogy orvosi felügyelet alatt kell maradnia még jó pár napig és még egy, amolyan erősítő injekciót kell kapnia, ami holnap lenne esedékes.”

Törtem a fejem, hogy most mi is legyen, mert a mostani helyzet eléggé zsákutcának tűnt. A doki ijedtsége közben elmúlt és óvatosan megköszörülte a torkát.

„Elnézést… Tudom, nem az én dolgom, de mégis ki ez a nő?”

Vetettem egy komor pillantást a férfira és tanakodtam egy sort magamban, hogy mennyit és hogyan is mondhatok el neki.

„Az a nő az Űrvédelmi Rendőrség nyomozója. Egy bűnszövetkezet elrabolta őt egy másik bolygón úgy egy héttel ezelőtt és azóta is fogva tartják. Idehozták a Földre, hogy kiszedjenek belőle mindent, amit csak tud erről a bűnbandáról.”

Az orvos ismét elsápadt. Vagy nagyon jó színész volt, vagy tényleg csak egy szerencsétlen alak volt, akit a Szindikátus felhasznált. Mindenesetre én az utóbbira játszottam, hát tovább ütöttem a vasat.

„Látom, megértette, hogy mekkora a tét. Ha a nyomozásunk során véletlenül kiderülne egy bizonyos export-import cégről, amelyik ugyancsak véletlenül egy fitying adót sem fizet, hogy tulajdonképpen egy orvos magánpraxisa… Hááát, az bizony kellemetlen lenne.”

A férfi csak hápogott és úgy szorongatta a térdéit, hogy elfehéredtek az ujjai de én nem kegyelmeztem neki.

„Nem is beszélve a bűnrészességről szervezett bűnözésben… Szerintem ez megér úgy harminc talán harmincöt év börtönt, valamelyik távoli büntetőkolónián…”

Láttam, hogy a doki tényleg mindjárt elájul, hát gyorsan hangnemet váltottam.

„Persze, ha kapnánk valami kézzelfogható segítséget, akkor esetleg ezen lehetne változtatni.”

„Változtatni? Mennyire változtatni?” kérdezte felcsillanó reménnyel a szemében az orvos.

„Mondjuk úgy, hogy ha valaki kérdezi, honnan szereztük az információt, akkor mi erre azt mondanánk, ’Sajnáljuk, de ez titkos…’”

A férfi erre vett egy nagy levegőt, mint fuldokló, aki éppen az utolsó pillanatban érte el a víz felszínt.

„Nem tudom, hogy hova vitték a nőt, de az erősítő injekció regisztrált anyag. Ez azt jelenti, hogy pontosan nyomon követhető, hogy ki rendelte és hogy hova szállították ki.”

„Ez már jobban hangzik.” ismertem el „De vajon kinek lehet hozzáférése ahhoz a rendszerhez, hogy az adatokat mi is megismerhessük?” tettem fel nagy pátoszosan a kérdést. Az orvos egyből ráharapott a csalira.

„Nekem van hozzáférésem…”

„Ebben az esetben szeretném látni az információt.” Csaptam le gyorsan és intettem a dokinak, hogy üljön a termináljához.

Pár perc múlva már ott is virított a kijelzőn az eredmény. Nem meglepő módon a ’FarmLand’ cég alkalmazásában álló orvos rendelte és a cég központjába szállították az injekciót. Az orvos diadalittasan fordult felém, majd az arcára kiült a rémület. Ebből tudtam, hogy baj van. Szabad kezem hüvelykujját eddig is az övembe dugva tartottam, így csak egy fél másodpercbe tellett, hogy aktiváljam az Immar-tól kapott személyi pajzsot. A hátulról érkező plazma lövedék ugyan lökött rajtam egyet, de a tarkómtól jó öt centire izzó fénypontokká hullott szét. Ledobtam magam a szófáról, amin eddig ültem és magammal rántottam az orvost is. A közelebb lépő alak, talán azt hitte, hogy eltalálhatott, mert fegyverét félig leeresztve kerülte meg a szófát és csak akkor torpant meg hatalmasra tágult szemekkel, amikor meglátta, hogy én a padlón hanyatt fekve a mellkasának szegezem a pisztolyomat. Arra sem maradt ideje, hogy felkiáltson mielőtt a lövésem a mellkasába csapódott volna. Kezét lábát szétdobva esett hanyatt. Felpattantam és tüzelésre készen vártam két másodpercet, bár felesleges volt. Üveges tekintete elárulta, hogy ő már nem fog mostanában felkelni. Kikapcsoltam a pajzsot és felrángattam a dokit a földről. Az csak motyogva támolygott és a hullát bámulta amíg én átkutattam annak zsebeit. Semmitmondó, valószínűleg hamis személyi kártya, kulcsok, egy olcsó kommunikátor és egy speciális biztonsági chipes kártya. A kommunikátor minden kimenő és bejövő hívása kódolva volt. Dühösen raktam vissza a halott zsebébe az eszközt a személyi kártyával együtt. A kulcsokat és a biztonsági kártyát azonban zsebre raktam.

A doki még mindig sápadtan rogyadozva remegett, mint egy kapásjelző, ha hal piszkálja a csalit hát gyorsan lenyomtam a kanapéra és erélyesen rászóltam.

„Figyeljen ide! Mondom ide, rám nézzen! Van fegyvere?”

A férfi bólintott és vetett egy bizonytalan pillantást a hálószoba felé. „Igen, a páncélsz…”

Nem vártam meg, amíg befejezi. „Ha ezt az egészet meg akarja úszni, akkor tegye, amit mondok. Ragadja meg a fegyverét és üljön itt még egy órát. A hullához ne nyúljon, egy ujjal sem!”

Ezt mondanom sem kellett volna, mert rénézésre is a férfi legszívesebben a világból is kiszaladt volna, nemhogy hullákat tapogasson. Szép kis orvos az ilyen… de folytattam és csak remélni tudtam, hogy a berezelt doki azt teszi majd, amit mondok.

„Egy óra múlva hívja ki a rendőrséget, hogy egy fegyveres betörőt… khm… hatástalanított. Az ügy tiszta lesz, mint a hó. Ez a fegyveres fazon kiiktatta a biztonsági rendszert, belopódzott a lakásába, maga meg lelőtte. Jogos védelem. Ha elkezd rólam is énekelni, akkor azért nagyon nagy bajba kerülhet… Világosan magyaráztam?” kérdeztem és igyekeztem szúrósan nézni rá. A férfi bólintott, majd megkérdezte. „Mit mondjak, miért vártam egy órát, mielőtt hívtam volna a rendőrséget?”

„Mondja azt, hogy sokkot kapott és nem tudta, hogy mennyi ideig ücsörgött itt a kanapén. Ez elég hihetően hangzik.”

Az orvos bólintott én pedig elkezdtem kihátrálni az apartmanból. A jól kivilágított ám szinte teljesen kihalt utcára érve kicsit fellélegeztem és már úgy ugrottam be a siklómba, mint egy szöcske.

Az adatbázisból lekértem a ’FarmLand’ cég címét és meglepődve tapasztaltam, hogy nem egyezik azzal, amit a doki varázsolt a kivetítőre.

Remek, van két címem, melyikre menjek? Gyorsan lekértem a műholdas képeket mindkét helyről. A hivatalos cím egy külvárosi raktárépületet mutatott. Ahova az injekciót szállították viszont egy belvárosi irodaházra mutatott. Rémülten pislogtam a két képre, mert az időm fogyott. Hamarosan rájönnek, hogy az ügynökük halott és akkor garantáltan az egész hadseregük rögtön fegyverbe ugrik.

„Gondolkozz, Peter! Te hol tartanál fogva egy embert? Egy irodaházban, vagy egy lepukkant raktárépületben?” noszogattam magamat. A holo-filmeken felnőtt énem azt súgta, hogy a raktár lesz a nyerő. De akkor miért vitték az injekciót a másik címre? Rákerestem a megrendelő orvosra, de persze semmi adat nem volt vele kapcsolatan a publikus szervereken, ami akármelyik címre is utalhatott volna.

Kínomban rá közelítettem mindkét műholdképre, hátha találok valami árulkodó nyomot. A fotók szerint mindkettő alig két napja készült. A raktár elhagyatottnak látszott, gaz verte fel a környéket. Az irodaház teteje pedig semmiben sem különbözött egy akármelyik másik, átlagos irodaháztól. Azaz… Annyira kinagyítottam a képet, amennyire csak lehetséges volt és ahogy a szememet meregettem hirtelen megláttam valamit. Örömömben elkurjantottam magam, csak úgy visszhangzott a sikló utasterében. Két fehér ruhás alak ücsörgött egy hatalmas légcserélő egység árnyékában. Nem láttam pontosan mit csinálnak, talán dohányoztak. Bár a Földön már alig pár millió ember hódolt ennek a káros szokásnak, de azért még voltak jópáran. De nem is ez volt a lényeg, hanem a ruhájuk. Mindketten egyforma, tipikus ápoló ruhát viseltek. Mi a fenét kereshet két ápoló egy felhőkarcoló tetején, aminek semmi köze sincs bármiféle egészségügyi intézményhez?

Úgy csaptam le a sikló indító gombjára, mint éhes kánya a kiscsibére és meredek szögben igyekeztem a lehető leggyorsabban beállni a belváros felé tartó forgalomba. Dühöngtem a lassan döcögő teher és személyszállító siklók csigatempóján, de nem mertem megkockáztatni, hogy gyorshajtásért lekapcsoljanak a rendőrök. Alig negyven percem maradt, mielőtt a doki értesíti a rendőröket…

 

Az irodaház tetején terpeszkedő parkoló egy-két ottfelejtett jármű kivételével üres volt. A hideg szél bekergethette a biztonsági őröket is az épületbe, mert egyet sem láttam. Odasiettem a legközelebbi ajtóhoz és csendben fohászkodtam, hogy a halott pribéktől szerzett biztonsági kártya működjön. Az ajtó hangtalanul húzódott félre előttem. Belépve egy kis teremben találtam magam, balra a liftekkel, jobbra egy asztal mögött ücsörgő álmos képű biztonsági őrrel.

„Hideg van ma, nemigaz?”

Az őr gyanakodva pillantott rám, hát meglibbentettem felé a személyi azonosító kártyámat de gyorsan el is raktam, mielőtt még igazán megnézhette volna.

„Az már biztos. Ez a nyavajás szél csontig átfagyasztja az embert…” bólintott az őr. Rápillantott a kijelzőjére és hogy a biztonsági kártyám, amivel bejutottam rendben volt, nem is nagyon foglalkozott velem többet.

Sokszor figyeltem már ezt meg a magán biztonsági szolgálatoknál, különösen a rosszul fizető, alig-alig képzett őröket alkalmazó cégeknél. Az őrök hozzáállása nagyon sokszor olyan volt, hogy – ’Ha valaki látszólag OK, az valószínűleg OK.’ Sok cég bukott már súlyos pénzeket azon, hogy nem voltak hajlandóak jól képzett, drága, de hatékony őröket alkalmazni…

Megnyomtam a lift hívóját és türelmetlenül vártam, hogy az ajtó kinyíljon. Közben az jutott eszembe, hogy ha a Szindikátus már tudja, hogy itt vagyok a Földön és Allison-t keresem, akkor miért van csak egy őr a tetőre rendelve? Ha én lettem volna a helyükben, már a fél hadsereget kirendeltem volna a lány védelmére… A logikusnak tűnő következtetés az volt, hogy vagy egyáltalán nem tudnak rólam és az pribék a dokit jött eltenni láb alól, rám nem számított. Esetleg tudnak rólam, de nem feltételezik, hogy megtalálom Allison-t. Vagy a lány már nem él, így nincs is mit, illetve kit védeni… Ez utóbbi gondolatot gyorsan elhessegettem.

Mikor beléptem a liftbe, még intettem az őrnek, aki csak visszaintett és újra belemélyedt valami holo-magazinba.

Találomra megnyomtam az egyik szint gombját, közben azon gondolkodtam, hogy melyik szintre is lenne érdemes mennem. Az emelet, amit kiválasztottam szerencsémre teljesen kihalt volt, csak valahol a folyosó legvégén levő irodákból szűrődött ki némi fény a takarító gépekre jellemző magas, visító elektromos motor hangjával keverve.

Gyorsan behúzódtam a lifttől alig pár méterre levő mellékhelyiségbe - gondolván itt biztosan nincsenek kamerák – és az orromra biggyesztettem a vizort. Kezdtem azzal szinttel a körülnézést, amelyiken voltam de a takarítókon kívül senkit nem láttam. Folytattam a felettem levő szintekkel de jó tíz perc után rá kellett jönnöm, hogy két későig dolgozó alkalmazott és a tetőre beosztott őr kivételével senki sincs a magasabban fekvő emeleteken. Az alattam levő szinteken, pontosabban a tizedik emeleten azonban találtam valamit. Egy olyan, talán három, vagy négy irodát is átfogó részt, ahova a vizor képtelen volt belátni. Akárhogy is próbáltam, az a része az épületnek, mintha valami pajzzsal lett volna ellátva. ”Ez lesz az!” gondoltam és már kocogtam is vissza a lifthez. A tizedik emeleten kilépve csak minimális világitás és csend fogadott. A vastag, drága szőnyeg a padlón elnyelte a lépteim zaját, ahogy lopakodtam. Alig léptem párat, a lift ajtaja egy diszkrét, de a folyosó csendjében puskalövésnek tűnő csilingeléssel kinyílt. Ijedten néztem körül búvóhely után de az egyetlen dolog, ami mögé elbújhattam az egy hatalmas, padlón álló cserépbe ültetett fikusz volt. Beugrottam hát az mögé és reménykedtem, hogy a fekete ruhám, a folyosó félhomálya és a növény lapu méretű levelei elég védelmet jelentenek az esetleges vizsla pillantások ellen.            

Egy fehér formaruhás ápoló haladt el mellettem belemerülve a szendvicsébe és evés közben a másik kezében valami szórólapot forgatott. Eszébe sem volt a fikusz felé pillantani. Csendben mögé léptem és bordái közé nyomtam a pisztolyom csövét.

„Ne mozdulj! Ha butaságot csinálsz, meghalsz!” morogtam neki. A férfi elejtette a szendvicsét és a szórólapot és elfúló hangon csak motyogott valamit. Ezt én úgy vettem, hogy vette a lapot.

„Vezess a lányhoz!”

Az ápoló kissé szaggatott léptekkel megindult én pedig árnyékként követtem. Elértünk a vizor által felderíttethetetlennek mutatott részhez a folyosón és egy vastag, fának látszó ajtó állta az utunkat.

„Itt állj meg! Hányan vannak odabent?” kérdeztem. Az ápoló szinte cincogó hangon válaszolt. „Csak egy biztonsági őr van…”

Megböktem a hátát a fegyverrel, hogy menjünk tovább. A férfi lehúzta a kártyáját a leolvasón, majd beütögetett valami kódot is az ajtó vezérlő paneljén. A fának tűnő ajtó egy hangos kattanással kinyílt és láthatóvá vált egy amolyan recepció féle. A pult mögött egy egyenruhás férfi ült és amikor megpillantott engem is közvetlenül az ápoló mögött felemelkedett és kezét a fegyvere felé mozdította. Az ápoló csak erre várt. Felordított és egy akrobatát meghazudtoló ügyességgel vetette félre magát előlem. Az őr már rántotta is elő a fegyverét, de nem volt elég gyors. Nekem csak egy kicsit kellett emelnem a pisztolyt és mindkét lövésem talált. Az egyenruhás tompa puffanással hullott vissza a recepciós pult mögé.

Odaugrottam a fehér ruhás ápolóhoz, aki négykézláb igyekezett tőlem minél messzebbre kerülni és dühömben hatalmasat rúgtam bele. Az felvonyított és az oldalára zuhant.

„Mit mondtam neked!? Ha ügyeskedni próbálsz, akkor baj lesz, igaz? Kelj fel de azonnal, hacsak nem akarsz te is odafeküdni az őr mellé!”

A férfi az oldalát fogva feltápászkodott és rettegve bámult rám.

„Vezess a lányhoz!” mordultam rá. A férfi elvezetett a recepciós pult mellett hátra, közben felnyögött, amikor tekintete a halott biztonsági őrre tévedt. Remegő kézzel kinyitott egy ajtót és végre megpillantottam Allison-t.

A lány egy kórházakban oly sokszor látott, tipikus ágyon feküdt számtalan takaró alatt és rettenetesen sápadt volt. Mikor beléptünk, felénk fordította a tekintetét, de szeme beesett és tompa fényű volt. Nem voltam benne biztos, hogy felismert.

„Mi a… Azt hittem, megkapta az injekciót, vagy nem?” förmedtem az ápolóra. Az akadozva felelt. „De igen, viszont akkor is kell pár nap, mire a szervezet immunrendszere ismét teljes erőre kap…”

A falnál ott állt egy antigravitációs hordágy, hát ráböktem a fejemmel.

„Tedd át a lányt arra és takard be!” utasítottam az ápolót. Az némi ügyetlenkedéssel ugyan, de megtette majd félelemmel vegyes várakozással nézett rám.

„Akkor most mi hárman szépen felballagunk a tetőre. Ha valamit tervezel, akkor azt felejtsd el gyorsan, különben még több emberhalál lesz a vége.”

A férfi bólintott és némán elkezdte tolni a hordágyat. A liftig nem szólt egy szót sem, de ott kitört belőle az egészségügyi szakember.

„Ilyen állapotban nem lenne szabad mozgatni a beteget. Az immunrendszere annyira gyenge, hogy egy egyszerű megfázás is végzetes lehet a számára…”

Egy pillanatra meglepődtem a szavain, de hogy nem válaszoltam, ő folytatta.

„Nem tudom milyen ellátásban lesz majd része, de tarsák melegen és rengeteg folyadékot kell innia. Ha lehet szeparálják el minden…”

„Elég lesz, öreg!” szóltam rá „Majd lesz valami hozzáértő, aki gondoskodik róla.” Hangom határozottnak tűnt, bár én magam egyáltalán nem voltam az. A legfelső szinten kilépve a liftből az őr csodálkozva húzta fel a szemöldökét. Az ápolót ismerte már látásból, de a lányra pillantva gyanakvóvá vált a tekintete.

„Át kell helyeznünk máshová, ahol jobb ellátást kap majd.” Vetettem oda az őrnek, aki megvonta a vállát.

„Nem is tudtam, hogy valaki rosszul lett… Apropó, mi van Jimmy-vel? Nem válaszol a hívásokra.”

Az ápoló kissé kényszeredetten válaszolt. „Mikor utoljára láttam, valami magazinnal a kezében a budi felé ballagott…”

Az őr elkáromkodta magát. „A fene megette ezt az idiótát! Jobb, ha megyek és rátöröm az ajtót mert tuti, hogy megint elaludt. Kell segítség?” bökött a hordágyra, de mikor megnyugtattam, hogy ketten az ápolóval elegen leszünk, már ugrott is be a liftbe, hogy a társát megkeresse.

A parkolóban amilyen óvatosan csak tudtuk, beraktuk Allison-t a siklómba és betakartam vagy három pléddel. Az ápoló némán ácsorgott, amikor végeztünk és én azon gondolkodtam, hogy mit is tegyek vele? Végül intettem neki a fagyveremmel.

„Ballagj szépen a tető széléhez…”

A férfi fehérebbé vált, mint egy háromnapos vízi hulla de rogyadozó léptekkel odaóvatoskodott a szegélyhez.

„Fordulj meg, arccal az utca felé… Vallásos vagy?” kérdeztem. Az ápoló megrázta a fejét és halálra váltan bámult a lába előtt terpeszkedő majd százhúsz méteres mélységbe.

„Nem baj, soha nem késő. Adok öt percet, hogy magadban megbékélj a világgal, de ha megmozdulsz vagy megszólalsz akkor azonnal lövök. Érthető?”

A férfi bólintott. Én vártam egy pár másodpercig, majd csendben ellopakodtam mögüle, vissza a siklóhoz. Allison nagyon fáradtan rámemelte a szemét, amikor behuppantam mellé és mintha egy halvány mosoly is felbukkant volna a szája sarkában…

Beindítottam a jármű hajtóműveit és amilyen óvatosan csak tudtam elrugaszkodtunk a parkolóból. Az ápoló még mindig a tető szélén ácsorgott, lehajtott fejjel…

 

A hotelbe nem mehettem vissza, mert mostanra már a doki biztos szólt a rendőröknek, a biztonsági őr is megtalálta a halott társát és talán csak percek vannak hátra, hogy az arcom felkerüljön a körözött személyek listájára. A déli városrész felé indultam, ahol reményeim szerint találok olyan zughotelt amiben nem kérnek igazolványt és csak készpénzzel lehet fizetni. Alig negyedórával azután, hogy áthaladtam a kerülethatárt jelző fényvonalon, már meg is pillantottam egy ilyen hotelt. Gyorsan letettem a siklót, és a borostás, enyhén bűzlő tulajdonos-recepciósnak leszurkoltam kétszáz kreditet. Az szó nélkül rakta el a pénzt, és nyomta a kezembe a kulcsot.

Óvatosan kihámoztam a lányt a siklóból, aki még ahhoz is túl gyenge volt, hogy megálljon a lábán. Ölbe kapva vittem be a szobába, lefektettem az ágyra és a lehető leg magasabb fokozatra állítottam a fűtést. Kerestem egy poharat, a tőlem telhető legjobban elmosogattam, megtöltöttem vízzel és odaléptem a lányhoz. Az ápoló azt mondta, hogy sokat kell innia.

Allison felriadt a szendergéséből de hosszú másodpercekig tartott, mire felismert.

„Te, hogy kerülsz ide…?” suttogta bágyadtan.

„Jöttem, hogy megmentselek. De most inkább pihenj, csak előbb igyál…”

Reszkető kézzel vette el tőlem a poharat, ivott pár kortyot, majd rám nézett.

„Az arcodon látom, hogy már megint bajban vagyunk. Ne tagadd!” nehézkesen kicsit feljebb húzta magát az ágyban.

„Fantasztikus titkosügynöki képességeimnek köszönhetően kiszabadítottalak a Szindikátus fogságából. Most éppen azon töröm a fejem, hogy innen hogyan is menjünk tovább? De ez ne legyen a te gondod, majd én megoldom…”

A lány kicsit elmosolyodott.

„Az nem lesz jó. A te megoldásaid mindig tele vannak hullákkal és nagyobb feltűnést kelt, mintha az elnök meztelenül mászkálna a Broadway -en…”

Erre a megjegyzésre megnyugodtam egy kicsit. Allison már biztosan jobban érzi magát, ha a csípős nyelve ismét ilyen jól működik…

A lány úgy aludt el, mint akit leütöttek. Én csak ücsörögtem és éreztem, hogy a fáradtság kezd rajtam is úrrá lenni. Erővel kellet rávennem magam, hogy felkeljek és a parányi fürdőben megmostam az arcomat. Víztől csepegő állal bámultam a tükörbe és bár tudtam, hogy most kellene valami briliáns ötlettel előrukkolnom, az agyam teljesen üres volt. Megtöröltem a képes felemet az egyik törölközővel és a szövet gyomorforgató fertőtlenítő szaga egyből az orromba mászott. Ugyanaz a maró szag, ami a közkórházakat is átitatja…

„Hoppá! Kórház… A doki… Igen, a doki talán tudna segíteni.” Villant át az agyamon. Az tisztán látszott, hogy a Földön nem maradhatunk, mert hiába fordulunk akármelyik szervhez, nem tudhatjuk, hogy nem pont egy Szindikátus bérenccel futunk össze. Nem szerettem volna, ha az esetleges védőőrizetünk válna halálos csapdává…

Már halásztam is elő a kommunikátoromat és hívtam Dr Guillaro -t, de a készülék kameráját kikapcsoltam előbb. A férfi csak a sokadik jelzésre vette fel. Meg sem vártam, hogy beledadogja a készülékbe a nevét.

„Helló, doki! Én vagyok az, a ma esti ismerőse…”

Szinte hallottam, hogy az orvos levegő után kapkod. „Mit… mit akar? Hagyjon engem békén! A rendőrök nemrég mentek el és magukkal vitték a hullát is… és még mindig remeg a kezem…”

„Doki, kapja már össze magát egy kicsit! Nem azért hívtam, hogy a hogyléte felől érdeklődjek!” szóltam rá keményen.

A tény, hogy nem csapta le a készüléket bizonyitani látszott, hogy megpróbál uralkodni magán. Hallottam, ahogy vett egy pár nagy levegőt.

„Rendben… Szóval mit akar? Miért hívott?”

„Szükségem lenne a segítségére. Ha jól tudom, az űrkikötőben egészségügyi esetekben maga, mint orvos felülbírálhatja akár a kikötő igazgatójának a döntéseit is, igaz? Valamint ilyen esetekben az igazgatónak nincs joga a maga döntéseit felülbírálni…”

Az orvos habozott egy kicsit a válasszal, mert nem tudta, hogy mire is akarok kilyukadni.

„Igen ez így igaz, de mi köze ennek…”

„Ne szakítson félbe, kevés az időm, szóval figyeljen rám. A négyes űrkikötőben áll egy Indari teherűrhajó. Legalábbis remélem, hogy még ott van. Rendelje át azt a hajót a kettes kikötőbe és jelölje ki, hogy egy súlyos beteget, a kísérőjével azonnali hatállyal szállítsa el valami másik bolygóra, kezelésre. Én beszélek a Indari hajó kapitányával, hogy ne legyen erről a részről semmi gond. Hogy a többit hogyan intézi, az már a maga dolga.”

„Az én dolgom? Ugyan, miért is lenne az én dolgom? Maga betört a lakásomba, fegyverrel fenyegetett, a szemem láttára meggyilkolt valakit, és még én tegyek magának szívességet? Nem barátom, most azonnal hívom a rendőrséget…” csattant fel az orvos.

„Rendben, hívja őket! Csak ne felejtse el azt is hozzátenni a meséjéhez, hogy maga segédkezett egy Űrvédelmi nyomozó elrablásában és becsempészésében! Az élő, eleven bizonyíték itt alszik jelenleg tőlem két méterre.” Riposztoztam én.

A doki úgy lihegett a vonal másik végén, mint aki éppen csak leszállt a futógépről.

„Maga nincs tisztában azzal, hogy mennyire bonyolult egy ilyet elrendelni… ez nem megy csak úgy ripsz-ropsz…”

„Doki, ne akarja azt nekem bemesélni, hogy életbevágó esetekben is végig kell járnia a bürokratikus útvesztőket, mert azt nem hiszem el!” vágtam el a kifogások fonalát. Kis csend után a férfi ismét megszólalt, ezúttal már valamivel nyugodtabb hangon.

„Na és ugyan mit mondok, miért pont az Indari hajót szemeltem ki beteg szállításra?”

„Mondjuk azért, mert az volt az egyetlen szabad űrhajó, amelyik elég gyors ahhoz, hogy időben a célbolygóra érjen.”

Az orvos hallgatott egy darabig. „Erre nagyon rá fogok fázni… Nem is tudom, hogy volt-e ilyenre példa az elmúlt tíz évben…”

„Ha annyira aggódik, jöjjön velünk. Ahova mi megyünk, oda nem ér el sem a Földi hatóságok, sem a Szindikátus keze.”

A férfi dühösen fájt egyet.

„Remek ötlet… Beszéljen az Indari hajó kapitányával én meg nekiugrok a hivatalos dolgoknak. Két óra múlva legyenek a kikötő hármas kapujánál. Ha nem lesznek ott, akkor én szépen hazaballagok és soha többet ne is hívjon!”

Kicsit megütközve zártam le a kommunikátor fedelét. Lehet, hogy túlfeszítettem a húrt a dokinál? Most már mindegy… A következő hívásom a négyes űrkikötő volt, ahol az operátortól kértem, hogy kapcsolják Immar -t.

A kapitány nem volt valami rózsás hangulatban.

„Mit akarsz, ember?” mordult bele a készülékbe minden köszönést mellőzve. Ajjaj, ha így indul, mi lesz akkor, ha meghallja amit mondani akarok…?

„Megtaláltam a barátnőmet a baj csak az, hogy most egy kis luxus utazásra vágyik oda, ahova eredetileg is terveztük…” kezdtem. Reméltem, hogyha így fogalmazok, akkor az esetleges hallgatódzó füleknek majd nem jelentenek semmit a szavaim.

„Ember, nem beszélnél értelmesebben?” csattant fel Immar. Majd rájöhetett a virágnyelv okára mert két másodperc múlva ismét megszólalt. „Most már beszélhetsz, zavarom az egész vonalat végig a kommunikátorodig.”

Ahhoz képest, hogy csak egy egyszerű, becsületes kereskedőnek vallja magát az Indari, egész helyre mennyiségű, csempészek által használt trükk van a tarsolyában…

„Megtaláltam és kiszabadítottam Allison-t. Útközben a Föld felé megbetegedett, Danurian influenzát kapott. Már beadták neki az összes szükséges injekciót, szóval, már nem fertőző, viszont olyan gyenge, hogy a lábán sem bír megállni. Így esélyünk sincs a Szindikátus ellen, legalábbis nem itt a Földön. Az egyetlen esély, ha eljutunk a Walnuur -hoz. Ott nem ér utol minket a Szindikátus és kapcsolatba tudunk lépni megbízható Földi hivatalos személyekkel is…”

Immar elkezdett hahotázni.

„Azt akarod mondani, hogy most vágtassak át veletek a galaxis másik végébe, hogy majd onnan ügyködjetek tovább, egy Földi kábítószer banda lebuktatásán? Ezt nem mondod komolyan? Aztán mégis mibe fog ez nekem kerülni? Mert, ha jól emlékszem, neked egy fityinged sem maradt…”

„Nem is maradt sok, de majd a Földkormány kifizet. Hamarosan utasítást fogsz kapni, hogy repülj át a kettes űrkikötőbe, orvosi vészhelyzet miatt. Két utast kell majd a fedélzetre venned és elvinned valami távoli bolygóra. Mi leszünk az a két utas… Mivel ez egy hivatalos felkérés a beteg sürgős szállítására, a Földkormány állja a számlát, amit majd benyújtasz. Legalábbis, ha ésszerű összeget adsz meg…”

Immar hangja elgondolkodóvá vált. „Na és akkor mi van, ha megkapom az engedélyt a felszállásra és ahelyett, hogy átlibegnék a másik kikötőbe, egyszerűen búcsút mondok a szép kék bolygódnak?”

Már vártam ezt a kérdést. „Akkor, soha többet nem térhetsz vissza a Földre, semmilyen Földi cég vagy azoknak a leányvállalatai nem fuvaroztathatnak veled és akármelyik Földi ellenőrzésű bolygóra vagy űrállomásra beteszed a lábad, akkor letartóztatnak és 100 napot a fogdájukban töltesz. Azonkívül, az Indari nagykövet is tájékoztatva lesz…”

A kapitány a szavamba vágott. „Elég lesz, értem már. Ezt mifelénk úgy hívjak, hogy zsarolás…”

„Mifelénk pedig úgy hívják, hogy szabad választás. Vagy a kormány pénze és a fuvar vagy elmenekülsz és kapod a büntetést. Nos, megegyeztünk?”

Immar ismét csak hallgatott egy darabig, majd kurtán felnevetett. „Van más választásom­? Na mindegy, csak egyszer legyen végre közted és a hajóm között pár fényév távolság…” azzal szétkapcsolt.

 

Tetszett vagy sem, de fel kellett ébresztenem Allison-t. Megpróbált a saját lábán, a karomba kapaszkodva eljutni a siklóig, de még az ajtóig sem jutott el és majdnem összecsuklott. Felkaptam hát és kikocogtam vele a járműig, közben próbáltam egyszerre mindenfele figyelni, gyanús járművekre, emberekre, mozgásra. A lány szinte bocsánatkérően nézett rám, hogy nem volt képes önerőből még a siklóig sem eljutni. „Szépen leszünk, ha mostantól mindenhova neked kell engem cipelni…” motyogta, mikor már mindketten bent ültünk.

„Részemről semmi gond ezzel. Amúgy meg, úgyis hamarosan jobban leszel és nem szorulsz majd a segítségemre.”

Allison erre elfordította a fejét és kibámult az alattunk elsuhanó város fényeire.

„Ebben nem vagyok olyan biztos. Ha nem álltál volna mindig mellettem a Neburon óta, akkor már talán ott befejeztem volna evilági pályafutásomat.”

Na igen, ebben volt némi igazság. Persze, ezt így mégsem mondhattam meg neki, hát inkább csak így szóltam.

„Jó csapat vagyunk mi ketten és mire valók a partnerek, ha nem arra, hogy kihúzzák egymást a pácból?”

 

Az űrkikötő kapujában már ott téblábolt a doki, egy nővér és egy antigravitációs hordágy társaságában. Rám sem pillantva lefektették Allison-t a hordágyra és szinte futva indultak meg a kapun át. Én persze, loholtam utánuk, mint a kiskutya. A biztonsági őrök már tudhattak rólunk, mert bár nem mertek a közelünkbe lépni, de kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, hogy egy pillantást vethessenek arra, aki a vastag takaróréteg alatt feküdt. Kis négyesünk beviharzott a VIP váróba, majd mindenféle biztonsági hercehurca nélkül már a kikötő betonján kocogtunk a Naruna biztonságot jelentő lenyitott teherrámpája felé. Jansaa szobrozott a rámpán és csak intett üdvözlésképpen, mikor elsiettünk mellette az űrhajó belseje felé.

Immar a raktér végében állt és összehúzott szemekkel figyelte sietős kis csapatunk érkezését. Mikor meglátta Allison -t szeme egy keskeny csíkká vált és látszott rajta, hogy rettenetesen dühös valamiért.

„Erre, betesszük az orvosi egységbe…” intett és elvezetett minket a cseppnyi gyengélkedőbe. Ott megérintett pár kapcsolót és a falból egy gép kúszott elő, ami engem leginkább valamiféle szolárium gépre emlékeztetett. Óvatosan kihámoztuk a lányt a takarók alól már tettük is volna be a gépbe, de Immar felmordult. „Ez egy orvosi egység, nem varrógép. Vegyétek le a ruháját is.” Allison kicsit ijedten nézett rám, de a nővér átvette a parancsnokságot és mindannyiunkat kizavart a gyengélkedőből. Mikor szólt, hogy bemehetünk, a lány már a gépben feküdt és csak az arca látszott ki a fedőlapok mögül. „Hol van a felügyelő orvos?” nézett ránk a nő. Én elbizonytalanodva a dokira pillantottam, és ő ugyanolyan tanácstalanul nézett vissza rám.

„Én vagyok a Naruna orvosi személyzete, úgyhogy innentől átveszem én a beteget…” szólalt meg Jansaa a hátunk mögött. Mi kisorakoztunk a helyiségből a másodpilóta pedig odalépett az orvosi kapszulához, amiben Allison feküdt. A nővér és a doki már elindultak lefelé a rakodórámpán, amikor megfogtam a férfi karját. „Nagyon és őszintén köszönöm, amit értünk tett. Ha egyszer is lesz rá módom, ígérem, hogy meghálálom valahogy.”

A doki megrázta a fejét. „A legjobb lesz, ha elfelejtjük ezt az egészet…”

„Rendben, de ha elfogad egy tanácsot – menjen el egy jó hosszú vakációra valami nagyon távoli helyre.”

Az orvos elfintorodott. „Erre sajnos magamtól is rájöttem, de kösz a tippet.” Azzal megfordult és leballagott a rámpán. Immar rácsapott a rakodótér ajtajának zárógombjára, majd, amikor az egy fémes döndüléssel bezárult és egy szisszenéssel lezárta magát, elindult a pilótafülke felé. „Gyere velem! Jansaa szerintem még marad a barátnődnél egy kicsit.”

A pilótafülkében letelepedtem Jansaa helyére, bekötöttem magam, és már hallottuk is a torony rádió hívását.

„Különleges Orvosi Szállítmány, Naruna, itt a kettes kikötő tornya! Azonnali felszállás engedélyezve, jó utat, kapitány!”

 

Már a Hold is kiúszott a látómezőnkből, amikor Jansaa visszatért a pilótafülkébe.

Kimásztam az üléséből és kérdőn néztem rá. A másodpilóta komótosan leült és becsatolta magát, mielőtt megszólalt volna.

„Nem ismerem túl jól az emberi anatómiát de abban biztos vagyok, hogy egy Danurian influenza vírus nem tudott volna ekkora kárt tenni a nő szervezetében. Valami más szerrel is tele pumpálták szerencsétlent és az a vírussal kombinálva kis híján megölte… Kizárt dolognak tartom, hogy a Földi orvosok ezt nem vették észre.”

Ezt hallva növekvő vérnyomásomnak megfelelően egyre vadabb képek kezdtek a fejemben sorakozni, hogy milyen válogatott kínzásokkal is ölném meg a dokit.

Mikor kicsit lehiggadtam odafordultam Jansaa -hoz.

„Bemehetek hozzá?”

„Várd meg amíg belépünk a hiper-térbe, majd akkor. De előre szólok, nem lesz ébren. A gyógyulási folyamatot felgyorsítottam, de nem szeretnék fájdalomcsillapítókat sem nyugtatókat adni neki. A vérképe szerint, kapott több mint elég hallucinogént az elmúlt pár napban… Aktiváltam az alfa-hullám generátort és mélyalvásba helyeztem a barátnődet… Mindkét alkarja el volt törve, még alig pár nappal ezelőtt. Valaki úgy-ahogy összeforrasztotta a csontot de pocsék munkát végzett. Újra el kellett törnöm a csontokat és normálisan összeforrasztanom…”

 

Erre, már mondani sem tudtam semmit, csak ültem az utasülésen és éreztem, amint a dühöm forró paplanként lassan betakar.