Egy e mailes beszélgetés kapcsán melyben a lovakról esett szó, ismét eszembe jutott gyermekkorom néhány mozzanata.

*****

Mezítlábas kis prolikölkök voltunk. Szinte az egész nyarat cipő nélkül töltöttük, kivéve, amikor arra szottyant néhányunknak kedve, hogy a szülői háztól, távolabbi tájékra csavarogjunk.

Ezek a csatangolások természetesen szülői felügyelet, és a szülők tudta nélkül történtek.

Azt, hogy a következményeket ki hogyan viselte, az másnap mindig kiderült. Csatangolásainkhoz tornacsukába bújtunk, mert a forró aszfaltot, és tűhegyes tüskéivel csupasz sarkunkba akaszkodó királydinnyéket, hosszabb távon nem nagyon viseltük el.

De most visszatérek a szülői ház és a lovak közelébe.

Városi gyerkőcök lévén, nem nagyon kerültünk, néhány kóbor eb, vagy macsek kivételével, egyéb háznál tartott jószág közelébe. Nem csoda hát, hogy mekkora élmény volt számunkra, amikor az aszfalton végigzötyögött egy-egy lovaskocsi.

Az egyik olcsó paradicsommal volt megpakolva, a másikról szódavizet árultak, a harmadik jeget kínált az ételek tartósságát őriző jégszekrényekbe.

Aztán ott voltak, a dinnyés kocsik. Itt a kocsisok már fifikásak voltak, tudták, hogy egy-két dinnyével meg lesznek könnyítve, és olyan gyorsan hajtottak, hogy kevés merész vállalkozó akadt, aki életét kockáztatta volna a potyadinnye miatt. De azért akadt, és szerzeményét megosztotta a többiekkel. Állíthatom, hogy a potyadinnyénél édesebb, ízesebb gyümölcs nincs a világon!

Mivel Kőbányán laktam és éltem gyermekéveimet, így közelben volt a sörgyár is.

Gyakorta hajtottak át környékünkön, a gyárba tartó, édes malátát szállító kocsik. A kocsisok, igyekeztek a szállítmánnyal, gyorsan hajtottak, és a rázkódás végett, a kocsi rakteréből, ömlött kifelé az édes maláta az útra. Mi lurkók rohantunk utána, és szedegettük fel az úton heverő kincset, amit aztán marékszámra tömtük magunkba.

Most, hogy visszapillantok, úgy látom magunkat, mint egy csapat sovány és hangoskodó seregélyfiókát, akik éppen az önellátás praktikáit gyakorolják.

A legszebbek mégis,(mi úgy hívtuk őket, hogy Dreher lovak) voltak.

Hatalmas termetű, erőteljes, tekintélyt parancsoló állatok, gyönyörűen fölcicomázva színes szalagocskákkal, és aranyszínű, kerek fémlapocskákkal, melyek gyerektenyérnyi méretű aranytallérokhoz voltak hasonlatosak. Az állat trappjával együtt csilingeltek, már távolról tudtunkra adva a kocsi közeledtét.

Aki legelébb hallotta, ezt a fura zenés egyveleget, hangos csatakiáltással tudatta a távolban játszadozókkal: - gyertek srácok, jönnek a Dreher lovak! –

Pillanatok alatt összeverődött a társaság, és tátott szájjal bámultuk ezeket a gyönyörű állatokat.

Ki voltunk éhezve a szépre, hiszen abban a szürke korban, amelyben gyerekkorunk évei teltek, még talán álmainkban sem láttunk ilyen különleges csillogó-villogó dolgokat.