A csata

Jópár éve már annak, hogy részt vettem abban a csatában, amelyben a pogarok végleg megszabadultak az őket terrorizáló baganok fenyegetésétől. Hogy mi volt köztük a konfliktus, máig sem tudom, igazából soha nem is érdekelt. A Nemzetközi Speciális Egységet sem érdekelte, melynek keretében részese voltam az eseményeknek, sem az ENSZ-t,  meg a többi nagy szervezetet; mindössze azért voltunk érdekeltek benne, mert a pogarok földjén volt a térség legnagyobb földalatti víztározója.

A nagyapám idejében még minden férfit behívtak katonának, mára azonban maximum hagyománytiszteletből ment valaki annak, hogy hadi bemutatókon és nemzeti ünnepeken masírozhasson, és elsüssön egy lövést egy évben egyszer. Rég letűntek már azok az idők, amikor nemzetek vállaltak háborút, már egy ideje magáncégek vették át ezt a feladatot. A Nemzetközi Speciális Egység is egy ilyen volt, önkénteseket toborzott a világ minden tájáról, az interneten hirdették magukat, én is ott akadtam rájuk. Hogy miért jelentkeztem, arra nehéz lenne válaszolni, a kérdőívben sem szerepelt ilyen kérdés. Az, hogy repülőtérre való kijutásomon kívül mindent ők fizettek, egy indok lehetett a sok közül, a másik talán meg, hogy ahova menni kellett, ott mindig meleg volt. Az igazi oka viszont az volt, hogy semmi értelmét nem láttam addig az életemnek, és bármit csináltam, semmi hasznát nem láttam. A történelmi csaták ugyan mindig is lenyűgöztek, de azonkívül semmi affinitásom nem volt a katonáskodáshoz. Ahogyan a hirdetésben szerepelt, ez nem is volt baj, hiszen a fizikai alkalmasság megállapítása után a kiképzésben mindenre megtanítottak, amire szükség volt. Nem féltem attól, hogy nem felelek meg, sokat sportoltam és edzettem, ám ha valamiért mégsem sikerült volna, legalább utaztam egyet ingyen. Idehaza nem kötött senki és semmi, nem élt olyan személy, aki éjjelente a körmét rágta volna értem.

Heroldot akkor láttam meg először, amikor az alkalmassági tesztsorozat első fordulójára vártam kezemben a regisztrációs számommal egy folyosón, mely teljesen kihalt volt. Egy padon ült egymagában, és az ő kezében is ott volt a száma, innen tudtam, hogy nem tévedtem el teljesen. Eleinte egyáltalán nem szóltam hozzá, csak megnyugvással figyeltem, hogy neki is ugyanolyan idegen és szokatlan minden, mint nekem. Amikor aztán húsz perc csend után megszólítottam, hogy ő is ugyanoda vár-e, szaggatott beszédbe elegyedtünk, és nem sokkal utána együtt rájöttünk a papírjainkból, hogy az épület rossz szintjén vagyunk. Ez a kis malőr valamilyen módon összekapcsolt minket a nagy ismeretlenségben, s attól kezdve ösztönösen egymás közelében maradtunk; mintha tájékozódási pont lettünk volna egymás számára.

Amikor végre jó helyre jutottunk, láttuk, hogy a világ minden tájáról jött emberek várakoznak a folyosón. Emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy mindegyik ugyanolyan elfuserált ember, mint én, mégsem tudtam azon nyomban közösséget vállalni velük, mert mindegyik másként látszott elfuseráltnak. Akkor láttam először Valtert és Floriant, akik már akkor is folyton együtt voltak és pusmogtak a saját nyelvükön, és mindenki másra úgy néztek, mint egy bogárra. Tizenöt percenként hívtak be embereket, addig is annyit megtudtunk egymásról Herolddal, hogy honnan jöttünk, és hogy mit csináltunk ezelőtt.

A tesztsorozat három napig tartott, és alig volt olyan, aki fennakadt a szűrőn. A végére Herolddal együtt összebarátkoztunk Olaffal és Misával is; Misa ugyanolyan alacsony volt, mint én, Olaf pedig hasonló szakmában dolgozott azelőtt, mint Herold. A rövid idő alatt kialakult közös vicceink, melyekre folyton visszautaltunk, pókhálóként fontak egybe mi négyünket, így végül közös szobába is kerültünk. Egészen addig egy kellemes, nemzetközi baráti társaságnak tűnt az egész, amikor azonban elkezdődött a kiképzés, megváltozott minden.

Gordon tábornok beszéde már eleve megkeményítette a szíveket, s a sok tévelygő léleknek egy csapásra megtanította, kik ők, mi a helyük a világban, és mi a szerepük a rendszerben. A heti hatvan óra elméleti és gyakorlati kiképzés miatt nem kellett attól aggódnunk, hogy unatkozni fogunk. Már az első naptól elkezdték belénk nevelni, hogy a baganokat utálni kell, és a pogarok a barátaink, a stratégiai oktatásokon pedig úgy megismertük a terepet, ahol majd harcolni kell, mint a tenyerünket. Mivel a hadviselés akkoriban már sokkal inkább gépek kezelésében merült ki, azt hittem, az edzések meg se fognak kotyanni nekem, azonban az első héten alig tudtam felkelni reggelente, pedig a közelharc órákon Herold olyan kíméletes volt velem, mintha porcelánbaba lennék.

Idővel az emberi gesztusok egyre inkább kivesztek a társaságból, főleg Olaf és Misa változott meg nagyon: nem mosolyogtak és egyre merevebbek lettek. Borisz, aki a legnagyobb darab volt, egy alkalmat sem mulasztott el, hogy emlékeztessen testi fölényére, én különösen kedvelt célpont voltam számára. Azt, hogy a folyosókon állandóan belémjött, idővel megtanultam kezelni, ám az ebédlőben való megaláztatásokat még nehezen viseltem. Ilyenkor senki nem nézett rám, csak folytatták az étkezésüket, az egyetlen ember, aki segített felkelni és összeszedni az ebédemet, az Herold volt. Ő volt az egyetlen, aki még embernek kezelt, és ezért nagyon hálás voltam neki, és nem is értettem, miért ilyen rendes velem. Egy másik alkalommal, amikor a reggeli egy kicsit megviselte a gyomromat, elfoglaltam az egyik közös WC-t. Néhányan kiszagolták, hogy hasmenésem van, és viccet csinálva belőlem szándékosan verni kezdték az ajtót, és „bátorító” megjegyzéseket ordibáltak, hogy lehetőleg még nagyobb kínok közt szenvedjem végig a szünetet. Amikor azonban elmentek, mert mindjárt kezdődött az egyik elméleti óra, nem sokkal utána Herold kopogott be halkan, és megkérdezte: „Ed, jól vagy? Ne szóljak az orvosnak?”. „Persze –feleltem-, csak a hasam turbó üzemmódba kapcsolt. Menj csak nyugodtan órára, én is mindjárt jövök!”, erre azonban nem válaszolt, és amikor végre lehúztam a WC-t, és kiléptem az ajtón, Herold ott várt a folyosón rám. Akkor és ott hihetetlen nagy szeretetet éreztem iránta.

Ahogy teltek-múltak a hetek, egyre inkább megkeményedtem én is, és egyre kevésbé hiányzott az otthoni lét. Levelet nem kaptam és nem is írtam senkinek, és a zord körülmények ellenére elkezdtem magam egyre jobban érezni az Egységben. A konfliktusok is ritkultak, ahogy a pszichológus tanácsait kezdtem megfogadni.

Egyik étkezés alkalmával, ahol nem volt ott Herold, egy asztalnál ültem Olaffal, Misával, Valterrel és Floriannal. Olaf elkezdte mesélni, hogy a minap, amikor Gordon tábornok a folyosó felmosásával sújtotta őt valami miatt büntetés gyanánt, éppen a pszichológus ajtaja előtt volt, és hallotta, amint Herold épp kiönti a szívét.

-          … és mit hallok? – mesélte harsányan - , azt hogy az ürge szerelmes valakibe!

-            Ne már! – nevetett Valter. – És ki a szíve választottja?

-            Na mit gondoltok? Edvin! – mutatott rám, s azzal nevetni kezdtek rajtam, mintha valami gyógyíthatatlan kórságban szenvednék.

-            Na várj, most akkor a srác meleg? – kérdezte Misa idétlen vigyorral az arcán.

-            Mint a huzat!

Mondanom sem kell, attól kezdve állandó vicc tárgya voltunk, és a hír eljutott mindenkihez az osztagban. Én próbáltam egyértelművé tenni, hogy én nem vagyok meleg, de a rosszindulatú poénokban folyton szerelmespárként szerepeltünk. Nem kérdeztem meg Heroldot a dologról, elég volt csak a bűnbánó tekintetét látnom, valahányszor ránéztem, és attól kezdve átértékelődött minden, amit értem tett, és undorodni kezdem tőle. Nem beszéltem vele, elmentem mellette a folyosón, igyekeztem minél kevesebb interakcióba lépni vele. Helyette Olaffal és Misával kezdtem egyre többet lógni. Amikor a folyosón gúnyolódtak Heroldon, eleinte lesütött szemekkel elmentem, aztán egy idő után én is beszálltam a piszkálódásba, s meglepődve észleltem magamon, hogy kellemes megelégedettséggel tölt el Herold megbántott és elárult arcának látványa.

Egyre közeledett a kiképzés vége, s így a csata időpontja is. Gordon tábornok igyekezett minél jobban harci hevületbe hozni minket. Mindnyájunkban ketyegni kezdett az óra, mely a csatára számolt vissza, ahol majd kicsúcsosodik minden, amit tanultunk. A személyes ellentétek háttérbe szorultak, az egész osztag egyetlen emberként várta a bevetést. Heroldot akkorra már szinte soha nem láttam, mert átköltözött egy másik szobába, s csak onnan tudtam meg, hogy nem lépett ki végleg, hogy a harckocsi kijelzőjének listáján ott szerepelt a neve valamelyik csapatban.

Amikor eljött végre a nap, mindannyiunk szemére vörös köd szállt. Agyunk kizárólag az utasításokra összpontosult, és a lehető legkiélezettebb figyelemmel ügyeltünk mindenre. Számtalanszor végigcsináltuk már ugyanazokat az akciókat, és próbáltuk úgy felfogni (a minél zavartalanabb végrehajtás érdekében), hogy ez is csak egy gyakorlat.

A pogarokkal egyáltalán nem találkoztunk a kiképzés során, mégis szimpátiával tekintettünk mindegyikükre, elvégre őket voltunk hivatottak megvédeni. Az első roham a baganok részéről délben jött, könnyedén elbántunk velük, úgy tekintettünk rájuk, mint a kiirtandó férgekre. Az összes elfuserált társam most egyszerre élhette ki a számítógépes játékokon nevelt agresszivitását és ölni vágyását. Minden a rend szerint haladt.

Az események akkor tértek el a várttól, amikor egy félreértés miatt üresen hagytunk egy fontos stratégiai pontot, nevezetesen egy barlangrendszer kijáratát. A baganok kiáradó folyamként kezdtek özönleni, és megvadultan rohantak a pogar csapatok felé. Mivel a harckocsik nem voltak olyan mozgékonyak, mint a helyzet megkívánta volna, Gordon tábornok kiadta a parancsot, hogy szálljunk ki mindannyian, és a tanult alakzatban elhelyezkedve igyekezzünk lelőni minden bagant, és próbáljuk minimálisra csökkenteni a pogar veszteséget. Örültünk az utasításnak, mert a saját lábunkon kellett helytállnunk. Az egész inkább emlékeztetett egy takarításra, és a pogarok is egészen jól helytálltak.

Egyik pillanatról a másikra fordult velem a világ, ugyanis a legnagyobb ügyetlenségemre elcsúsztam az egyik sziklán, minek következtében beszorult a lábam.

-            Edvin, vigyázz! – szóltak a társaim, és láttam, amint néhány bagan felém veszi az irányt. Akkor tényleg halálfélelmem volt, és fekvő helyzetben üríteni kezdtem a tárat, valamint Olaf és Misa is leszedtek néhányat. Azonban az egyik bagan mérgezett végű nyila a lábamba talált, én pedig a nagy ordításoktól és puskaropogásoktól eltávolodva eszméletemet vesztettem.

Amikor felébredtem a gyengélkedőn, Olaf volt ott mellettem. Elmesélte, hogy mi győztünk, a baganok végül megadták magukat. Amikor megkérdeztem, hogyan menekültem meg, elmesélte, hogy Valter és Florian húztak ki, és vonszoltak vissza a kocsiba, azonban volt még valami más is.

-            Nálunk egy ember vesztette életét – mondta Olaf úgy, mintha valahol máshol lenne. – Valter és Florian nem tudtak volna téged kihúzni, ha nincs ott Herold, hogy élő pajzsként védjen téged a nyilaktól.

Egészen elhűltem attól, amit hallottam. Különböző érzések kezdtek kavarogni bennem, amikkel nem tudtam mit kezdeni, és a máig sem tudok, s ezek közül csak az egyik volt a bűntudat.