A bűvös rézgömb története…

Hol volt, hol nem, volt egyszer egy legényke. Jóakaratú Józsefnek hívták. Jóakaratban nem is volt nagyon nála hiány, de cudarul üldözte őt a balszerencse. Tyúkokat, kacsákat nevelt mind, de megdöglött valami ismeretlen nyavalyában. Szőlőtermését gyakran elverte a jég. Egyetlen lova takonykórban szenvedet és elpusztult. Így hát szegény volt Józsika, pedig dolgozott eleget és józan életet élt, nem járt kocsmába, és a jó borocskákat csak mértéktartóan iszogatta és inkább csak ünnepnapokon. Egyetlen kedvtelése szórakozása volt csak kalandos könyveket gyűjtött, olvasgatott kincskereső utakról, kincses szigetekről. Ritka szabad perceiben álmodozott néha egyszer, egyszer neki is markába csap a szerencse, kincset talál.
A kincsnek nem akaródzott Józsikának szemébe ragyogni, de eszébe jutott a legénynek van a padláson egy irdatlan nagy vasládája. Még az ükapjáé volt, de azt is örökölte. Egyszer kutatott is benne, még gyermekkorában. Most arra gondolt talán abban a ládában rejtőzik egy érdekes könyv kalandos életű kincskeresőkről.
Az ilyen reményeket talán általában elfújja a szél. A szél pedig utat talált a padlásra és belefújt a vasládába is, amikor Józsika kinyitotta. No, volt abban a ládában őrségégen rágta csizmakövület, régi, megfakult fényképekkel teli album, patkó lóláb nélkül, törött tajtékpipa, bagoly huhogtató farsangi maskara. Ezek közül végül sárga papírforma valamit libbantett ki a szél, egyenest Józsi kezéhez.
Nem papír volt az, de papír helyett használtak ilyet valamikor és állatbőrből készítették ez volt e pergamen. Rajta pedig, gondoljátok, titkosírással írt vagy legalábbis nehezen érthető, félig meddig rejtelmes szövegel írandó, firefura betűkkel, jelekkel.
Helyesen gondolkodtok, mégis tévedtek.
Nem volt abban az írásban semmi talányos talán. Kerek e vagy perec kiolvasható volt belőle, hogy a Messzelátóhegy tetején, a szakadék felett áll egy hatalmas fa. Annak törzsébe vájt üregben csodálatos kincs található.
Megvakarta a fejét Józsika, áll-e még az a tölgyfa, mint egy nem vágták-e ki, nem döntötte-e kivert vihar. No meg a Messzelátó hegy sem volt éppen közel, hanem távoli, idegen földön teremtett, Irgumburgum országban, ahol több a medve, mint az ember. Odáig lóháton is legalább hatvan napig tart az út meg gebedve gondolta. Egyszer már járt arrafelé, katona korában. Mégis ha valaki a Balszerencse helyett esetleg a Szerencsével foghatott kezet és nyeregbe kerülhetett az megér hatvan napot melyben-nyeregben lehetett.
Lovat kellett vennie Józsikának, mivel a sajátja elpusztult magában. Eladta két hízott disznaját, fél tucat sovány libájáért, meg a háza berendezéséből ezt meg azt. Összejött a pénz hát a lóra. Feltarisznyált, a házat gondosan bezárta és ellovagolt.
Jó lovacska volt, amit vett. Elég volt annak félszáz nap is a Messzelátóhegyig. Megtalálta a csúcson a fát. Node hogyan mászhat fel rá, nem gondolta. Magas volt a fa, sima, csúszóskérgű. Ágak csak a tetején meredeztek összevissza, mint a fésületlen boszorkány borzas haja.
Fejét vakargatta Józsika, majd elővette hirtelen szerszámosládáját. Készített egy hosszú létrát, azon felsétált a fa tetejére. Megtalálta az üreget, belenyúlt. Igen, de éppen ekkor zörgést hallott lentről.
Fülelt Józsi hátha valaki utána jött a kincsért. Felhúzta maga után a létrát a fára és elbújt az ágak között, meg bujt némán. Akárki jött, ne lássa, hogy ő ott van.
A zörgés abbamaradt.
Ismét benyúlt Józsi az üregbe. Talált ott egy emberfejnyi sárga gömböt. Dobogott ám a legény szíve erősen. Aranyból van ez a gömb, vagy még sem.
A gömb mellett kis bőrtasak is volt. Kinyitotta. Abban egy darab pergamen volt, felelt az előbbi kérdésre ákombákom betűkkel fel lett volt.

Ez a gömb csak sárgaréz,
de van úgy az ember néz.
No de érd ám fel ésszel
azt, amit éppen nézel!

Meglepődött Józsi, azt sem tudta merre, hova nézzen. A kezében levő rézgömbre vagy arra a nagyon szőrös, nagyon szarvas, nagyon patás ördögre, aki mégiscsak észrevette lentről őt és most nézte. Sőt, nem is maradt meg a puszta felnézegetésben, hanem odakiáltott neki ám a fára.
Hé . Te ember . Ne félj tőlem, nem eszlek meg én téged. Sőt. Add nekem azt a vacak rézgömböt. Tízszer aranyat kapsz cserében érte tőlem. Nem hiszed. Nagy kincseskamrám van ám a messzelátóhegyi barlangomban.
Hű, Tízezer arany. Megörült Józsi a számára előnyösnek hitt ajánlatnak. Örömében izgalmában azonban kiejtette kezéből a rézgömböt. Az ráesett az ördög kobakjára. Úgy eldőlt a patás, mint egy zsák.

Fogta Józsi a létrát, leengedte a földre és iszkolt rajta lefelé, a rézgömbbel együtt. Nagyon izgatott volt, jó lenne az a tízezerszer annyi arany. Ám ha az ördög magához tér azt hiszi majd szándékosan ejtette a fejére a rézgömböt. No, kifizeti majd szegény balszerencsés Józsit aprópénzzel.
A legény, úgy látszik, nagy izgalmában megnyomhatott valamit a rézgömbön, mert honnan, honnan nem, hatalmas szellem szállt alá a felhőkből. Kétszer akkora volt, mint a Messzelátóhegy, pedig az sem volt valami kicsi. Valami égi kocsmából vagy mulatságból jöhetett, mert igen vidám kedvvel mondott egy furcsa versikét.

Kicsinyítsek, Nagyítsak.
Pityipalkót tanítsak.
Vagy csupán tátsam a szám.
Mondd hát, mi kell, kiskomám.

Józsi ugyancsak megszeppent. Most látott életében először szellemet és mindjárt ekkorát. Viszont, ha már kérdezték, nagy szerényen megemlítette, ő csak ennek az alélt ördögnek messzilátóhegyi kincseskamrájából szeretne kincset kapni és abból is csupán csak annyit, amennyi ott található, egy huncut réz garassal sem többet.
Rendben hagyta jóvá a fura viselkedésű szellem és eltűnt.
Öt perc múlva a messzelátóhegyi barlangból tizenkét erős legény jött ki, mindegyik egy nagy vasládával. Honnan, honnan nem, két négylovas szekér is előállt. A legnagyobb testű legény, akinek övéről hatalmas kard lógott és fején óriási piros csákó büszkélkedett, Józsi elé lépett, tisztelgett és megkérdezte.
Hová vigyük ezeket a kincseket, Felséges Uram.
Meghökkent Józsi, mert tényleg hová is. Ezt nem tudta. Haza nem vitetheti, még azt hinnék, talán lopta. Börtönbe kerülhetne. Megint csak belerúgott az átkozott Balszerencse. Így szólt hát tréfás keserűen.
Hová is. Vigyétek, az én Sehol sincs királyságomba, ott Nem látható palotámba, és tegyétek, le a Sohase keresd trónteremben.
A legények nem lepődtek meg, még egy kicsit sem, nemhogy nagyon. Felugortak a kincsekkel megrakott szekerekre és elvágtattak.
Józsi hoppon maradt, azazhogy ottmaradt lovastul, üres tarisznyástul, rézgömbbel a kezében. Ez utóbbit pedig izgalmában ismét csak megnyomhatta valahol, mert megint előkerült a szellem. Most is igen jókedvűen kérdezte.

Kicsinyítsek. Nagyítsak.
Pityipalkót tanítsak.
Vagy csupán tátsam a szám.
Mondd hát, mi kell, kiskomám.

Hátranézett Józsi hát vagy ezer ördög jött utána csattogó fogakkal, mérgesen. Mind annak az ördögnek a rokonsága lehetett, akinek a feje a rézgömbbel találkozott, és akinek kincseskamrája Józsi és a szellem jóvoltából annyira megkönnyebbült. Megijedt Józsi, felkiáltott menten.
Kicsinyít is.
Úgy gondolta őt kicsinyítse le a szellem, hogy elbújhasson az ördögök elől. A szellem viszont úgy értette, az ördögöket kicsinyítse le.
Jól sikerült félreértés lett belőle. Mindegyik nagy behemót ördög hangyácskányivá zsugorodott. Elfértek volna a legkisebb hangyabolyban is. Igaz, nem maradtak ilyen kicsinyek, mert később, ahogy múlni kezdett a varázserő hatása, ismét növekedésnek indultak. A fővezérfőrokon mégis így szólt a többekhez.
Hagyjuk futni a kincsekkel azt az ütődött legénykét, menjen a csudába. Kincseket könnyen szerezhetünk, de ha még egyszer ilyen hangyányivá leszünk, felcsípnek bennünket a madarak és akkor nekünk annyi lesz, ha maradnak.
Abbahagyták hát az ördögök Józsi üldözését. János lovát pedig szárnyas táltos paripává változtatta a szellem. Ez a táltos paripa száguldott el vele, a nagy meglepetésbe. Sehol sincs királyságba, amely Nagyonis volt, nemkülönben a palotával, és annak tróntermében már ott ragyogott, szórta pazar pompával fényszikráit az ámuldozó szemekbe a tizenkét vasláda kincse rubinpikkelyes, halat formázó arany nyakékek, legelő őzikéket mutató érmecskék, selyemvásznakra festett csodálatos képek, drágakövekkel kirakott markolatú kardok, tőrök, zenélő ékszerdobozok, dirmegő dörmögő aranymedvék és csattogó szárnyú aranymadár ötvös remekek, gyémántnyergű ezüstelefántok...
A hihetetlen értékű kincs, az őt királyként fogadó szolgasereg láttán Józsi olyan izgatott lett, hogy, bár nem akarta, véletlenül ismét megnyomta valahol a rézgömböt. Jött a szellem, nevetős fátyolarccal, cseppet sem haragudott, csak rákezdte valla.

Kicsinyítsek. Nagyítsak.
Pityipalkót tanítsak.
Vagy csupán tátsam a szám.
Mondd hát, mi kell, kiskomám.

Józsi a palota előtt gyülekező, zászlókat lengető, éljenző népségre-sokaságra mutatott.
Ezúttal nagyíts. Már ezek vagy pityipalkók, vagy sem, de nagyítsd meg a tudományuk. Taníts meg nekik minden okosságot, ami csak belefér a fejükbe, de a szívükről se feledkezz meg, tanítsd őket jóra és szépre, egymás szeretetére, békességre.
Nevetett a szellem. Intett a jobb kezével. Palota emelkedett ki a földből, rajta gyémántbetűkkel ragyogott.. MINDEN TUDÁS ISKOLÁJA. Intett a balkezével, vaskos könyv szállt oda, rajta pirosan csillogott a címere. A JÓSÁG NAGY KÉPESKÖNYVE.
Ő maga pedig tanító bácsivá lett, hóna alá csapta a könyvet és vidáman bár tanító bácsikhoz szokatlan módon betáncolt a főkapun tanítani.
Boldogan királykodott Józsi. Okos volt, igazságos, jószívű, szerette a népet. Hanem legényember volt, s az ilyen előbb-utóbb lányok után nézegetett. Már ez lett a természet rendje.
No de ezúttal nem akart kicsit túl sokat ez a királlyá lett Józsi.
A szomszéd országban, felhőkkel cicázgató, kecses tornyokkal ábrándozó, madárhvogató várkastélyban lakott a Világ Legszebb Királyleánya lett szerelme. Szép szemű Szilvia.
Józsi úgy érezte Szilvike égi csodalény, s bár igencsak megakadt a szeme rajta, nem mert elmenni hozzá leánykérőbe, de még csak látogatóba sem. Ehhez nem volt bátorsága, mindössze ahhoz, hogy, mikor csak ideje engedte, ott lődörögjön Szilvike kastélya körül, szerelmes szívvel és epekedő szemekkel fel-felpillantgasson a királykisasszony ablakára. Egyik nap látta lentről a királykisasszonyt, azon a napon örült. A másik napon nem sikerült megpillantania azon a napon szomorkodott, mint a hetedik
napja tartó esős idő. Ám Szilvike is észrevette Józsika és úgy intézte, hogy mimnél kevesebb napon legyen szomorú a szomszédos ország egyre híresebb, de kissé különc királya. Miért nem jön fel hozzá a kastélyba, látogatóba.
Józsi nem mert felmenni, mert a világszép királykisasszony minden kérőjétől ezt kérdezte
Mit tudsz. Mit tettél eddig.
Azok nagy dicsekvőn sorolták mit tettek, jól kiszínezetten, meg, még amit nem tettek is, mert azt is úgy vették, hogy megtehették volna, ha a volna ott nem lett volna. Mit számít egy kis költői túlzás gondolták, ha ily módon elnyerhetik a Világ Legszebb Királykisasszonyának kegyeit.
Szilvike viszont kikosarazta őket, egyiket a másik után. Így járt például Züzümmzüm királyfi, aki azt hirdette, hogy ő Száz Sárkány Megölője. A valóságban a száz sárkány nagyon mini sárkány volt, illetve pontosabban csak a sárkányok igen távoli rokona ártatlan gyíkocska.
Züzümmzüm királyfi sárkányfejet ugyan egyet sem hozott magával, de tanút hőstetteire százat is, csakhogy Szilvike keresztkérdéseire mindegyik tanúnak mondott személy csak hebegett-habogott, mindnek túl puha volt az orra: hazudott.
Szilvike, bum, királyfinak is kiadta az útját, pedig az arról szavalt, hogy ő száz győztes csatában is volt már a legnagyobb bimmbummok előtt. Ez egyébként igaz is volt, de mind a száz csatában az ellenség győzött és az, bimm. Bumm-ókat, mondó ágyúk előtt Bimbum királyfi ijedt meg a leghamarabb, ő húzta fel leggyorsabban a nyúlcipőt. Ez utóbbi részleteket Bimbum elhallgatta a királykisasszony előtt, mert, gondolta, nem szép dolog a bőbeszédűség, legalábbis egy olyan katonás katonától, mint ő, semmiképpen. Szilvikét azonban a részletek is érdekelték, mire Bimbum csak hebegett-habogott vagy zavarában válasz helyett a habot nyalta le a habos tortáról.
Szép szemű Szilvike királykisasszony innen is, onnan is megtudott egyet, mást Józsi királyról. Jó dolgokat. Még a vártoronyra szálló galambok is azt turbékolták időnként, hogy milyen kedves király az a János. S talán nem volt merő véletlen, hogy Szilvike legszebb, csipkés szélű, piros szívecskékkel díszített zsebkendőjét éppen akkor ejtette le a várkastély ablakából, amikor Józsi az ablak alatt álldogált, és éppen János lába elé.
Most már az udvariasságában összeszedette Józsinak maradék bátorságával. Kopogtatott a várkapun. Kinyitották előtte és Józsi vitte, vitte a csipke zsebkendőt a pompás termeken keresztül, majd pedig mély hódolattal nyújtotta át a királykisasszonynak.
Szilvike mosolygó szemmel, de szigorúságot mímelő arccal mondta neki.
Köszönöm. Különben, ne haragudj, tőled is megkérdezem, mit tudsz.
Józsi irul-pirult:
Hát, ami igaz, igaz, felséges szépségű Királykisasszony, nem sokat tudok én. Tudok létrán fára mászni, de ki nem tud. Tudok rézgömböt ördögkobakra ejteni, de ki nem tud, ha meglepődik és rézgömb is van, ördög is van. Tudok pityipalkónépséget szellemmel taníttatni, a tudás jó dolog, hasznos, de nem én tanítom őket, hanem a szellem. No és. és. és tudom, hogy tudok egy leányt forrón szeretni, de hát ki nem tudna így szeretni egy olyan szépségesen gyönyörűséges, bájosan kedves, fenséges viselkedésű, okosságban utolérhetetlen leányt, mint az a leány, akibe én szerelmes vagyok.
Most Szilvikén volt az irulás-pirulás sora.
Ó, Józsi király, azt hiszed, hogy én többet tudok nálad. Még azt sem tudom, hogy szívemnek miért százszor kedvesebb az a nap, mint nap kastélyablakom alatt álldogáló mafla fiatalember, aki meg sem mer szólalni, el sem mer jönni hozzám látogatóba, mint az a sok királyfi, aki mind-mind nagyon bátor, sárkányokat győz le kedvemért pusztán a szájával, kard nélkül vagy más csodát test hihetetlen nagyotmondásával. Sőt! Ezek a hős királyfiak még ahhoz is elég bátrak voltak, hogy az én méltatlan kacsóimért előadják nekem oly könnyen fülön csíphető füllentéseiket. Áruld el nekem, Józsi király, ki az a szerencsés leány, akit te oly forró szívvel szeretsz.
Ó, még a nevét sem merem kimondani. sóhajtott Józsi. Csak annyit árulhatok el nemrégen hoztam vissza leejtett csipkés zsebkendőjét.
Szilvike királykisasszony szeme egyre nevetősebb lett, de azért folytatta a kérdezgetést.
No és milyen régen volt az a nemrégen.
Csak tíz. tíz perce.  Hebegte zavartan Józsi.
Szilvike gyönyörű kezét János karjára tette.
Érdekes. Én meg ezelőtt kerek tíz perccel ablakomból egy mafla legény lába elé ejtettem a zsebkendőm ezt, ami a kezemben van. Halld hát királykisasszonyi parancsom, Józsi. Csókold meg azt a leányt, akit szeretsz, de tüstént.
Józsi nem kérette magát egy pillanatig sem. A narancs, az narancs, a parancs, az parancs.
Mivel pedig vannak hosszú, némán is sokatmondó csókok, amelyek rövidesen lakodalomhoz vezetnek, hát ez a csók is ilyen volt.
A lakodalmon minden ment, mint a karikacsapás, de azért Szilvike és Józsi egyaránt kissé izgatott volt. Kezük összeért, megsimogatták a rézgömböt, de valahol mégiscsak úgy érinthették meg, hogy előhívták vele a szellemet. No, még jókor. Pont ő hiányozzon a lakodalíivhatták volna, hiszen már javában áll a bál. Némi szemrehányással harsogta.

Kicsinyítsek. Nagyítsak.
Most még kiket tanítsak.
Vagy csupán tátsam a szám.
Mondd meg, ne legyen talány.

Józsi elnevette magát.
Nézd ezt a fényes lakodalmat, tisztelt Szellem, és tátsd a szád, ámulj. Illetve ne csak tátsd, de töltsd is, pecsenyével, pompás italokkal. A pityipalkók feje meg hadd pihenjen pár napig.
Erre a szellem is elnevette magát, kezet csókolt Szilvike királynénak, kezet rázott Józsival, elmondta jókívánságait, és utána együtt mulatott, táncolt a vidám lakodalmas néppel. Nos, lehet, hogy vannak rossz szellemek is, de ez a szellem kétségtelenül a jók közé tartozott.