Zúgott, hömpölygött, örvénylett körülötte minden. Egy hatalmas tűzförgeteg kellős közepében érezte magát, azt hitte menten szétfeszíti, kettészakítja egy iszonyatos, ismeretlen erő, és csak alig-alig tudott neki ellenállni. Elemi erővel nehezedett rá egy súlyos nyomás, összepréselte az elméjét, a gondolatait. Rettenetesen nehezére esett visszatérni az éber állapotba, mintha valaki szándékosan alvásra kényszerítette volna, és ettől a valakitől függött volna az egész élete.

Résnyire nyitotta a szemét és lassan, nagyon lassan megpróbált mozogni. Az első dolog amit megpillantott Ise-Gulan mosolygós arca volt. Nyugodt, egyenes tartással ült vele szemben és vidáman köszöntötte. Kul-Anni csodálkozva nézett körül, és hirtelen az az érzése támadt, hogy minden mozgásban van körülötte, s hogy haladnak valami felé. Egy kicsiny, otthonos szobában voltak, amelynek a falai durva kövekből voltak kirakva. Mintha egy barlangban lettek volna. Sin cica ült mellette és buzgón nyalogatta a kezét. Szúró, bizsergető, apró fájdalmak hatoltak a tudatába és hirtelen rádöbbent, hogy valaki átfésülte a gondolatait és teljes képet nyert a múltjáról. Ijedten zárta össze elméjének szétcincált részecskéit és elrejtőzött az ismeretlen behatoló elől.

Ekkor egy vékony, de határozott hang kuncogni kezdett. A kislány elképedve pillantott oldalra és meglátta az öregasszonyt.  Sima volt az arca, csak fényes, hófehér hajkoronája árulkodott idős koráról. Tekintete olyan tiszta, szigorú és átható, hogy  Kul-Anninak félre kellett fordítania a fejét. Abban a pillanataban eszébe jutott minden, és megjelent előtte a Nagyúr szobájában látott festmény. Teska, az édesanyja. Hogy is mondta Ise-Gulan? Az anyja meghalt őmiata, feláldozta magát, hogy Kul-Anni élhessen. Mikor ebbe jobban belegondolt, egy írtózatos fájdalom mart belé és keserves sírásra fakadt. Kiszakadt belőle egy nagy nagy keserűség és bánat. Akkor az öregasszony lehajolt hozzá és magához ölelte.

—Nem a te hibád kicsim, ne emészd magad emiatt. – duruzsolta neki.

—Hol vagyok? – kérdezte a kislány.

—Ez itt az Ava-Maia, mindannyiunk Nagyanyja. Mi most itt vagyunk nála. – mondta Ise-Gulan.

—Akkor én itt születtem?

—Igen, itt születtél. Bennem, általam. – mondta az asszony.

Kul-Anni elgondolkozva bámulta őket. Azután feleszmélt:

—Bartos! Meg kell mentenünk! Kila már biztosan ártott neki!

Teljesen összezavarodott és kétségbeesetten akarta magyarázni, hogy mi minden történt vele, de akkor Ise-Gulan odament hozzá, megragadta és erősen a szemébe nézett:

—Kicsim, nem kell félned. A Kancellár már mindent elmondott. Nemsokára elérjük Enidát és meggyógyítjuk. Az Ava-Maia nagyon gyorsan tud haladni, még egy fél nap és megpillantjuk őket.

—Hogyan? Azt akarod mondani, hogy az Ava-Maia otthagyta a bolygók hálózatát, csakhogy a peremvidékre utazzon?

—Igen.

—De akkor a Maiák most védtelenek!

—Dehogy. A Maiák nagyon jól elboldogulnak egyedül is. Azt hiszem ideje megszokniuk az önállóságat.

—De ha mi most itt vagyunk, akkor ki vigyáz a Birodalomra?

—A Kancellár, természetesen. Vele van a Fényszülő, ha bármi gond adódna, vagy ellenség támadna, óriási energia áll a rendelkezésére, hogy leküzdje.

—Hogyan fogjuk meggyógyítani Enidát a Fényszülő nélkül?

—Elég erős vagyok, hogy újra életet lehelljek bele. – fortyant fel a Nagymama.

Ezzel már nem lehetett vitatkozni, és a kislány megadóan hajtotta le a fejét. Aztán kíváncsian Ise-Gulanhoz fordult:

—Mondd csak, mikor jöttél rá, hogy én ki vagyok? Hogy a lányod vagyok?

—Ó, rögtön az első nap, a Nagy Tanács előtt, amikor elfoglaltad előlem a parkoló helyet. Megnéztelek akkor magamnak, és rögtön felismertelek.

—Hát te voltál az abban a sötét siklóban?

—Igen, én voltam.

—Miért nem szóltál?

—Látni akartam mire vagy képes. És tudni akartam mire készül az áruló Kila.

Most szorosan összebújtak, és a Nagyúr szokatlan gyengédséggel cirógatta a kicsi lányt.

—Amikor megláttalak – folytatta – rögtön tudtam, hogy a bátyádnak is a közelben kell lennie. A kémeim jelentették, hogy Kila nagy cirkálókat küldött a peremvidéken túlra, egy ismeretlen helyre. Azonnal lekövettük az útvonalat, és én még több hadihajót küldtem utánuk. Kila csatlósai nem tudnak tüzelni Bartosra, mert az én harcosaim sakkban tartják őket.

Kul-Anni megnyugodott és vidáman fészkelődött. Azután kérdezősködni kezdett:

—Azt mondtad, hogy én száz évvel ezelőtt születtem. De én még csak tizenkét éves vagyok! Hogy lehetséges ez?

—Amikor Tes isten elragadott tőlem és magával vitt abba a másik birodalomba, ami most már a kumlák által elpusztult, még csak öt éves voltál. Tes valószínűleg sztázisban tartott, megállította a fejlődésedet, és csak akkor ébresztett öntudatodra mikor elérkezettnek látta az idejét, hogy színre léptessen.

—De nekem nem volt semmilyen emlékem rólad, vagy anyámról!

—Persze hogy nem. Bartos sem emlékszik semmire, pedig ő húsz évet töltött el velünk. De az isten elzárta az emlékeiteket jó mélyre.

—És képes vagy visszaadni Bartos emlékeit ha felébred?

—Igen, meg fogom próbálni.

Elhallgattak most, és a testükben érezték az Ava-Maia nagy futásának minden rezdülését. Iszonyatos tempót diktált, sokszor egész aszteroidamezőket tarolt le és égetett fel maga előtt. Rengett és hullámzott a tüzes bolygófelszín, és a kislány alaposan megijedt a bolygó gyomrának félelmetes morajától. Egyszer csak összeráncolta a szemöldökét és megszólalt az öregasszony:

—Látogatónk érkezik.

Ise-Gulan felugrott és a barlang  egyik oldalához ment:

—Képet! – kiáltotta.

A barlang szoba fala kikristályosodott és csakhamar feltűntek rajta a csillagközi tér képei. Jól látszott, hogy éppen merre haladnak, és az is, hogy egy fürge kis sikló eszeveszett iramban próbálja utólérni a száguldó bolygót. Már nagyon közel járt és hirtelen belevágtatott a tüzes atmoszférába.

—Karsal-Bar! – morogta a Nagyúr, azzal behúnyta a szemét és megpróbált kapcsolatba lépni vele. „Tünés innen, különben szénné égsz”, parancsolta neki, de a fiú a füle botját sem mozgatta. Ise-Gulan elképedt a szemtelenségén, Kul-Anni pedig szorongó szívvel várta, hogy mi lesz ebből. Akkor az Ava-Maia is átpásztázta a betolakodó tudatát, és halkan felkuncogott:

—Ne is várd, hogy engedelmeskedjen! Olyan szerelmes mint egy ágyú!

—Valóban? – húzta fel a szemöldökét a Nagyúr – Hadd lássuk mennyire. Pörkölj oda neki egy kicsit.

Kul-Anni rettenetesen elvörösödött és szégyenében megpróbált minél jobban elbújni. Az Ava-Maia most megerősítette tüzes burkát és folyton kilökte atmoszférájából az erőszakos behatolót. De a legényke nem adta fel. Még erősebben próbálkozott, az egész kis hajója feketén izzó tűzgömbbé változott és úgy próbálta a felszínre préselni magát. Az öregasszony és Ise-Gulan hihetetlenül jól szórakoztak, nagyokat nevettek és szemmel láthatóan élvezték a lehetetlen kalandot. De Karsal-Bar nem adta fel. Olyan méretű fekete tüzet bocsátott ki magából, hogy az már fájdalmas lett az Ava-Maiának és egy jó órányi küszködés és ellenállás után, végül muszáj volt átengednie.

Karsal úgy kimerült az iszonyatos erőkifejtésbe, hogy elájult mire földet ért. A Nagyúr kiküldte érte Sint, és a szárnyas macska csakhamar megtalálta és odavitte hozzájuk a fiút. Soká tartott mire magához tért, de amikor kinyitotta a szemét egyből a lányka után kutatott. Mikor megpillantotta, azonnal megnyugodott.

Farkasszemet néztek a Nagyúrral.

—Hogy mertél szembeszegülni a parancsommal? – dörrent a kisfiúra.

—Azt hittem, hogy veszélyben a hercegnő. Kötelességem megvédeni. – vágott vissza Kasal.

—Neked az a kötelességed, hogy az én parancsaimat teljesítsd! Ha még egyszer engedetlen leszel, száműzlek magam mellől, és akkor soha többé nem láthatod a lányomat. Megértetted?

Karsal sötéten nézett maga elé, de nem mert tovább vitatkozni. Csak bólintott, hogy megértette. Utána pedig rögtön a lányka arcát fürkészte, és egészen megvidámodott mikor észrevette, hogy Kul-Anninak bizony nagyon is kedvére van az ő jelenléte. Egymás mellé kuporodtak és halkan beszélgettek, miközben Ise-Gulan a képernyőt fürkészte és határozott utasításokat adott a Nagymamának az legrövidebb útirányt illetően. Karsal egészen közel hajolt a füle tövéig elvörösödött lánykához, és arra készült, hogy hirtelen megcsókolja, de a Nagyúr éppen feléjük indult, úgyhogy letett a szándékáról.

Két óra múlva feltűnt a képernyőn egy kisebb birodalmi flotta. Ise-Gulan hajói szoros félkör alakzatban lebegtek és fogságban tartottak négy Dillazi cirkálót. Tőlük jobbra pedig ott lebegett a fáradt, haldokló kis Maia. Kul-Anni nagyot sikított amint megpillantotta, és úgy érezte menten kiugrik a szíve. Enida tökéletesen kopárnak és halottnak tűnt. Az Ava-Maia nem sokat teketóriázott, hanem egyből nekirontott. Kul-Anni és Karsal erősen összekapaszkodtak, mert a döccenés nyomán óriási földrengés söpört végig a bolygó felszínén. Elképedve tapasztalták, hogy a tüzes, öreg Maia lassacskán felnyílik és lépésről lépésre bekebelezi a kicsi, halott gyermek planétát. Recsegett, ropogott még a levegő is körülöttük. Nyögött az Ava-Maia és rettenetesen szenvedett. Vibrált az egész teste és Kul-Anni úgy érezte mintha ezer tű szurkálná a testét és a tudatát. Karsal-Bar is alig tudott ualkodni a testét elborító fájdalmon. Az öregasszony akkor összeszorította a fogát és felszisszent:

—Ó, nagyon súlyos a helyzet. Gulan menj és ébreszd fel a fiadat. Addig én megpróbálom feléleszteni ezt a kis Maiát. De nem ígérek semmit!

Futólépésben hagyták el a barlangot. Kul-Anni szorosan az apja nyomában haladt és a kietlen táj hamarosan átadta helyét egy sokkal ismerősebbnek. A saját völgyükben jártak már, Enida felszínén, és szemük elé tárult a valaha otthonos kis ház üszkös romjai. Az Ava-Maia tüze erősen olvasztotta a jeget, mindenfelé hatalmas tócsák és források buzogtak fel. Néhány helyen már derékig állt a víz, nehezen küszködték át magukat. Most Kul-Anni haladt elől, jól ismerte az utat a Tes szentélyhez. Itt még vastagon állt a jég és a hidegtől rájuk fagyott a vizes ruha. Ise-Gulan szakállában megjelentek a vékony jégcsapok, Karsal fekete haján hófehér pöttyöket hagyott a zúzmara.

Lihegve, csuromvizesen léptek be a szentély melletti terembe. Elállt a lélegzetük is, mert az öt fedett jégkoporsó érintetlenül, némán terpeszkedett előttük. Ise-Gulan széles mellkasa most erősen hullámzott a felindultságtól. Közelebb ugrott és letörölte a kásás havat a legnagyobb koporsóról. Megnézte magának az alvó Bartost. Remegett bele a szája széle. Akkor hátra lépett és rámordult a kicsikre:

—Gyerünk, olvasszuk ki őket!

Felcsaptak a tenyerükből a lángok. Sütötték, égették a hibernáló kabinokat. Karsal a gyerekek kicsiny koporsóival foglalkozott, a Nagyúr és Kul-Anni pedig a két felnőtt újraélesztésén dolgozta. Néhány percig tartott csak a művelet, és hatalmas tócsa keletkezett az elolvadt jég nyomán. Az alvóknak kipirosodott az arcuk, megtüzesedett a homlokuk. Bartos ébredt elsőnek. Felnyitotta a szemét és rögtön észrevette maga mellett Kul-Annit. Akkor megpillantotta Ise-Gulant, és egyből felmérte, hogy nálánál hatalmasabb, nagyobb méretű harcos áll vele szemben. Messzenéző is kikecmergett, és elhűlve bámulta a Nagyúr homlokán a tripla tulipán jelét.

Bartos nem tudott semmit, és nem értett semmit. Csak megrándult az arca a veszélyre, és keze ösztönösen a kardjának markolatára tévedt. Fogta a kicsi lányt és egy határozott mozdulattal maga mögé penderítette. Felkészült a harcra, arra, hogy az élete árán is megvédi ha kell. Ise-Gulan elmosolyodott a mozdulatra és megelégedetten nyugtázta, hogy a fia még így, félig éber állapotban is tudta a dolgát.

Hozzálépett, Bartos pedig idegesen, gyanakvóan hátrált és harca készen megfeszítette izmait. Kemény, elszánt arccal mustrálta ellenfelét. Az ismeretlen férfi jó fejjel magasabb volt nála, izomzata kétszer nagyobb és valami olyan erő áradt belőle, hogy a Nagyerős Védelmező tudta, esélytelen lenne vele szemben. Mégis eldöntötte, hogy utolsó lehelletéig küzdeni fog. Akkor Ise-Gulan erősen a szemébe nézett és betört a tudatába. Leszáguldott Bartos elméjének legmélyére és felszakította az emlékeit blokkoló falakat. A fájdalom elviselhetetlen volt és Bartos kétségbeesetten próbált ellenállni. De valami megpattant benne, és hirtelen elindult az orra vére is. Kiejtette kezéből a kardot és megtántorodott. Kul-Anni szorosan átölelte és hozzábújt. Bartos egyszerre mindent megértett, és mindenre emlékezett. Agya pillanatok alatt feldolgozta a rázúdított információ tengert. Állt mint a szélütött, aztán meg csak ennyit tudott kinyögni:

—Apám!

De Ise-Gulan akkor már ott állt előtte és erősen a keblére vonta. Nem sírtak, nem szóltak, csak némán, szorosan összeölelkeztek. Megszűnt körülöttük az idő. Nem volt más semmi, csak apa és fia. És kettőjük örök egybetartozása.