Kicsit sci-fis... lehet, hogy a Cthulhu hívására is hajaz, bár azt csak a megírás után olvastam...

Az orvosi kivizsgálás nem is lett volna olyan undorító. Maga a kórház, a várakozás a sok tüdőbajos, és fertőző beteg között, az az undorító. Már csak az egy légtérben való tartózkodás is számtalan veszélyforrást rejt, főleg ha várni kell. Én is csak egy egyszerű kivizsgálásra mentem, amolyan rutin vizsgálat, de valahogy frusztrált a sok köhögő vénember, sipákoló tüdejű öregasszonyok, fuldokló kisgyerekek. Miért él, aki nem életképes?

Vittem magammal jegyzetfüzetet, de semmi nem jutott eszembe. Csak azok a szemek jártak az eszemben, semmi másra nem tudtam gondolni. Zöldek, de mégis, mintha piszkosak lennének. Biztos voltam benne, hogy nem létezik hasonló, hanem csak az elmém szüleménye. Nem létezhetett hasonló, az már valami másvilágbeli megnyilvánulása lett volna.

Egyszer csak a nevem hallottam. A nővér szólított, hála Istennek, bár addig nem tudom, hány vírussal fertőződhettem meg. Bementem a rendelőbe. Egyszerű rendelő volt, fehér mindenhol, érezni lehetett a fertőtlenítő illatát. Csak vért vettek tőlem, aztán mehettem is. Nem volt fájdalmas, sosem undorodtam efféle dolgoktól. Kilépve a kórházból felszabadulást éreztem. Most már nem támadhat meg semmi, kiléptem ebből a szaros övezetből. Valamelyik barom a falra írta, hogy "szar ez az élet, szar ez a világ". Micsoda bölcsesség.

És tényleg, mindannyiunk eszébe jut néha, de nem firkáljuk fel a falra. Ő megtette. Más, mint mi.

Hazafelé még beugrottam egy sörre a közeli cukrászdába. Annyira cukrászda, mint amennyire a kórházi alkalmazottak szakképzettek. Bűzlik az egész a piától, a hányástól, sötét, és nyirkos minden. Mint egy tömlöc, csak itt van sör. Leültem a sarokba, és hallgattam a zenegépet, közben a hideg söröm tapogattam. A kicsapódott párától, vagy csak a víztől nedves lett a kezem. A nadrágomba töröltem. Nem volt felszabadító az a sör. Egyáltalán nem esett jól. Gondolkodtam rajta, hogy otthagyom, mikor a felénél jártam, de inkább megittam. Valamiért éreztem, hogy kell. Értelme nem volt meginni, nagyon rosszul esett, de megittam. Néha meg kell inni, amit meg kell inni. Ahogy a halállal is van ez. Ha meg kell halni, akkor meg kell halni. Ez vezette a kamikazék kezét is, mikor követték őseik rituáléját.

Felálltam az asztaltól, és fizettem. Megemelkedett a sör ára. A munkásoknak ez gond lehet. Legalább kevesebb szerencsétlen fog járni sörre, nem lesz bűz, és talán helyrepofozzák a "cukrászdát" is. Ebben annyira nem voltam biztos.

Kiléptem az utca kövezetére, elindultam hazafelé. Szinte nyomban szemerkélni kezdett az eső, én pedig megszaporáztam lépteim. Nem volt kedvem elázni. Igazából csak aludni volt kedvem, álmodni. Álmodni azokról a szemekről, megtudni, ki a gazdájuk. Nem, az talán mégsem vezetne jóra. Csak a szemekről álmodni. Hirtelen egy újabb falfirka ragadta meg a tekintetem. "Ha lemegy a nap..." és ennyi. Mit akarhatott felírni? Talán épp lemeszelték. Talán csak elfutott. Talán rájött, hogy csak egy közhelyet akart írni, aminek semmi értelme. Mert így legalább érték. Így nem tudhatjuk, hogy mi van akkor, ha lemegy a nap.

Végül már zuhogni kezdett, de nem húzódtam be sehova. Bőrig áztam, míg hazaértem, de nem bántam. Kellett egy kis felfrissülés, azok után. Meg kiverte egy kicsit a fejemből a szemeket. Hazaérve mégsem nyúltam alkoholhoz. Nem kívántam. Egyszerűen csak nem volt rá szükségem. Más esetben rávetettem volna magam az üvegre, most pedig nem így tettem. Akkor nem is értettem, miért.

Ledőltem a tv elé. Csak néztem, céltalanul. Nem is tudom, miről volt szó, mert más járt az eszemben. Egyszer csak fogtam magam, és felkeltem. A konyhába mentem, és az egyik kést kikészítettem a konyhapultra. 25-30 centi penge, egy héttel előtte éleztem. Aztán visszamentem az ágyra, és végigdőltem. A tv-t kikapcsoltam.

Csak aludni akartam. De nem jött álom a szememre. Csak azokra a szemekre tudtam gondolni. De mintha megváltozott volna. Mintha megnyúlt volna. Kezdtek sárgás foltok kialakulni rajta. És egyre kíváncsibb voltam a gazdájára.

Aztán megláttam. Fekete volt. Fekete, mint a halál. Csak a szeme világított. Azok a sárgás, zöldes szemek világítottak, szinte már kígyószerűen. Némi hidegség is tükröződött belőle.

Aztán elindultak a kezeim. Az arcomhoz értem. Nem én akartam, ő akarta. Elértem a szemem. Teljesen tehetetlen voltam. Szemeim csukva, de már éreztem a szemgolyó lüktetését. És akkor lassan, alulról elkezdtem nyomni őket, egyre erősebben. Ujjaim megfeszültek, és iszonyú fájdalom hasított mindkét szemembe. Éreztem, hogy valamitől  nedvesek lesznek. A lény rámmosolygott. Már nem láttam semmit, csak őt. Vértől csatakos kézzel megindultam az asztal felé.

Hirtelen nappali fényesség áradt, ahogy kinyitottam a szemem. Két kezem nyugodtan pihent mellettem, és ahogy a konyhába pillantottam, a kés is háborítatlanul feküdt ott. Szóval csak egy álom volt. Felkeltem az ágyról, kimentem a konyhába. A kést visszatettem a helyére. Mégis volt rajta valami furcsa. Nem tudtam rájönni mi az, de valami nem stimmelt. Kivettem egy szendvicset a hűtőből, és leültem a tv elé. Semmi különös nem ment, szokásos, hírek. Valami b-kategóriás akciófilmet is adtak. Kikapcsoltam. Nem volt kedvem bámulni a tv-t. A sör elfogyott. Szükségem volt valamire, ami lenyugtat. Valamire, ami elfeledteti az éjjeli álmom. Felkeltem, és elindultam a bejárat felé. Felvettem a kabátom, és a kilincsre tettem a kezem. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, aztán lenyomtam a kilincset. Az ajtó nem nyílt. A kulcslyukhoz nyúltam, de nem volt benne a kulcs. A farzsebemből előhalásztam a kulcsom, és beledugtam a zárba. Elfordítottam, de az ajtó zárva maradt. Még kettőt fordítottam rajta, aztán rájöttem, hogy üresen forog. Pedig be sem csuktam. A telefonhoz léptem, majd felhívtam a gondnokot. Eggyel alattam lakott, a nevét sosem kérdeztem meg. Nem nagyon jártam lakógyűlésekre, sem sehova. Közölte, hogy rögtön felnéz, és megnézi, mi lehet a probléma.

Leültem az előszobában egy székre, és vártam. Közben azon gondolkodtam, hogy kávét kellene főznöm. Talán jót is tett volna, de mikor épp indultam volna, pár erőteljes koppanás jelezte, hogy megjött a gondnok. Kinéztem a "kukucskáló nyíláson", és épp tátott szájjal bámult rám. Azazhogy mozgott a szája. Régi vágású fa ajtóm van, hangot egyáltalán nem szigetel. Múltkor reggel szerelték a folyosón a világítást, és az is nagyon behallatszott. Most pedig tökéletes szigetelt. Elővettem mobiltelefonom, és tárcsázni kezdtem a gondnokot.

- Tessék? - vette fel.

- Én vagyok az. Hogy halad? - kérdeztem rá.

- Itten ordibálok magának, oszt' semmi. A zár nem mozog, a fúró is beletört. Asszem' segíccség kellesz. - mondta.

- Nagyszerű. Miféle segítség?

- A tűzoltókra gondó'tam. Azok seperc alatt bejönnek. A kárt meg állja a biztosító. - és lerakta.

Nagyon jó. Szóval tűzoltók fogják betörni a lakásom ajtaját. De legalább kiszabadulok Nem vagyok klausztrofóbiás, de akkor nagyon elkezdett nyomasztani a gondolat. Az meg, hogy az ajtó miért szigetel olyan jól, egyáltalán nem értettem. Eszembe jutott az éjjeli álmom. Felkeltem, és hisztérikusan végigjártam a házat, és minden lehetséges fényforrás felkapcsoltam. A függönyöket is kihúztam, és beáradhatott a szürkeség. Mert az volt kint, ólomszürke felhők takarták el az éltető napfényt. Pedig nekem arra lett volna szükségem. Aztán letelepedtem az előszobába, és félpercenként kinéztem. A gondok már tanácstalanul ült a lépcsőn. Ő sem értette, mi van. De én sem. Egyre erősödött bennem a gyanú, hogy az éjjeli álommal lesz valami. Hisz olyan  életszerűnek tűnt! Már - már elhittem, hogy megvakítottam magam egy sötét erőnek engedelmeskedve, és elindultam a kés felé, a megváltás felé. Hogy miért? Talán, hogy ne lássak több borzalmat. Vagy hasonló borzalmakat, mint álmomban. És mégis. Nem lehet, hogy léteznek?

Ebből az idillből valamiféle kaparó hang zökkentett ki. Az ajtó mögül jött. Kinéztem. Három tűzoltó állt kint, és valamiféle szerszámok voltak a kezükben, az egyiknek egy fejsze, és körfűrésszel kóstolgatták az ajtót. Egyszer csak megcsörrent a telefon.

- Aszongyák, nem tudják mi van vele. Kérdezik, hogy biztos, nem ön csukta-e be? - kezdett idegesíteni ez a hangnem.

- Biztos. Mégis mi örömömet lelném benne? - kérdeztem, talán kissé ingerülten. Meglehet, érthető is volt.

- Jóvan na. Kitalálnak valamit, csak maradjon benn. - azzal lerakta. Kezdett frusztráló lenni a helyzet. Visszamentem az előszobába. A tűzoltók fel-alá jártak, nem tudom, mit akartak. Egy idő után meguntam a nézegetést. Kitártam mindenütt az ablakokat. Friss szellő járta át a lakást, és hirtelen nem is éreztem magam olyan bezártnak, magányosnak, elhagyatottnak. Madárcsicsergés hallatszott, de a felhők nem tágítottak. A lámpákat égve hagytam. Szükségem volt fényre. Elkészítettem a kávét, és leültem a nappaliba. Bekapcsoltam a tévét. Valami akciófilm ment. Teljesen lehalkítottam, és felraktam egy lemezt a lemezjátszóra. Nem tudtam, melyik lemez az, de Pink Floyd volt. Kávé mellé nem is kívánhat az ember különbet. Aztán kimentem megnézni, hogy mi van. Már csak egy tűzoltó állt ott, de ő is a folyosót bámulta. A többiek eltűntek. Ütöttem egyet az ajtón, hátha áthallatszik, de nem történt semmi. A tűzoltó nem nézett oda. Csak bámulta a folyosót.

Akkor jutott eszembe, hogy mennyire irreális ez az egész. Irreálisabbnak tűnt, mint az álmom. De tudtam, hogy nem álmodom. Legalább annyira biztos voltam benne, mint mikor kitéptem a szemeim.

Végigdőltem a kanapén. Nem zavart a lámpák fénye, nem zavart a néma tv, nem zavart a Pink Floyd lemez, elaludtam.

Egy csempézett folyosón voltam. A folyosóról mindkét irányba fémajtók nyíltak, de most mind zárva volt. Lassan elindultam a folyosó vége felé. Nagyon lassan haladtam, nem fájt a lábam, de iszonyatosan sántítottam, és egy botra támaszkodtam. A folyosó kétoldalt lejtett a közepe felé. Felülről a nap sütött be, ahol egy vékony sávon nem volt tető. Talán direkt, talán véletlenül. Lassan végigbotorkáltam a folyosón, és elértem a folyosó végét. Ekkor fémes kattanás hallatszott mögöttem. Megfordultam. Arra eszméltem, hogy hideg fuvallat legyinti meg az arcom. Sötét volt. A nappaliban sötét volt, a tévé sem ment. A lakás többi részében égett a villany. Arra gondoltam, hogy már félig elaludtam, és leoltottam a villanyt. Kint már besötétedett. Kimentem az előszobába, és kinéztem. Sehol senki. Talán feladták? Itthagytak volna? Nem, az nem lehetett.

Csak úgy szórakozásból, vagy talán szórakozottságból lenyomtam a kilincset. Az ajtó nyikorogva kitárult. Hát mégis megjavították. Ahogy kinyílt, szemügyre vehettem kívülről. A fa borítás egy fém lapot rejtett, amit átvágtak, és hozzáfértek a zárhoz. Csodáltam, hogy nem keltettek fel. De minden rendben volt. Bezártam, majd bedugtam a zárba a kulcsot. Tökéletesen beleillet. Becsuktam a zajtót, és bementem a hálószobába. Úgy döntöttem, hogy ismét aludni fogok. Csak remélni mertem, hogy álmok nélkül.

Nem sikerült elaludnom. Az egész házban leoltottam a lámpákat, de nem jött álom a szememre. Csak bámultam a plafont. A sötétben fekvésnek is megvannak az előnyei, és én azokat élveztem. A fej kitisztítására tökéletes alkalom a sötétben fekvés. De ez most nem volt jó. Újra megkaptak a szemek. Azok a savószínű, zöldesbarna szemek. Aztán valahogy sikerült elaludnom. Nem álmodtam semmit, vagy nem emlékszem. Viszont az ébredés utáni iszonyat felülmúlt minden álmot.

Nagyon sötét volt. A telefonom után nyúltam, és megnéztem, hány óra. Ki voltam pihenve, mintha tizenkét órát aludtam volna, ezért is volt furcsa a nagy sötétség. Fél tizenegyet mutatott a telefon, így felemeltem a fejem. Felnyögtem a meglepetéstől, és az iszonyattól. Valami, láthatólag állt ott, az ablak előtt. A valamikori ablak helyén, mert az ablak már nem ablak volt többé. Sötétség áramlott ki belőle, és nem átvitt értelemben, hanem gomolygott ki valami fekete. És ott állt egy alak, azokkal a savózöld szemekkel. Nem lehetett pontosan látni az alakját, de a körvonalai aranysárgán fénylettek. Két méternél magasabb volt, mondhatni, emberi jegyekkel, de a feje az más volt. Valamiféle amorf alakja lehetett, de szemmel láthatóan valamiféle maszkot viselt. A vállára (talán az volt) pedig csimbókokban omlott rothadozó haja. Az egész testéből valamiféle sötétség áradt, és az is gomolygott a padlón. Mintha merő rosszindulat lett volna. Egyszer csak rám szegezte a tekintetét. Valamiféle szúró érzést éreztem a torkomnál.

Remegő hangon szóltam:

- Ki vagy?

Nem válaszolt, csak emelte a jobb karját. Közel emelte arcához, majd levette azt a maszkot. Az arcát nem is lehetett látni. Ugyanabba a sötétségbe veszett, mint ami a lábainál gomolygott, csak a szemei voltak jobban láthatóak. Megszólalt, mély, és semmihez sem hasonlító hangon:

- Lue. De tudnod kellene. Nagybátyád mélyen beleásta magát.

Nagybátyám elmegyógyintézetben halt meg. Nem mondott nekem semmit, ahogy nem is hagyott rám semmit.

- Nem tudok semmit. Mit kellene tudnom? - hangom kezdett hisztérikussá válni. Szívem a torkomban dobogott, és reméltem, hogy egyszer csak felébredek.

A lény, avagy Lue csak felemelte a kezét, és a feje elé tette, majd egy cssssssss hangot hallatott. Előttem elsötétült minden. Jóval később ébredhettem, enyhe másnaposság érzettel. Mozogni nem tudtam, de legalább nem álmodtam.

Tehetetlen voltam, és dühös, és féltem is. Talán ez a három állapot egyszerre paradox, de én úgy viseltettem. Ahogy kinyitottam a szemem, először nem láttam semmit. Aztán lassan elkezdtek körvonalazódni a dolgok. Előttem egy kör alakú nyílás volt, de mindent beborított a feketeség azon túl.

Aztán megjelent Lue. Aranysárgán fénylett újra, és a szemei is barátságosabban ragyogtak.

- Már kérdezhetsz. - mormogta felém. - Biztos rengeteg kérdésed van. Néhányat talán megspórolhatunk, ha én kezdek mesélni. Már rég itt vagyunk. Apám már az időtök kezdete előtt eljött ide. Akkor még forró volt minden, forrtak a tengerek, és sivárak voltak a földek. Néhány barlangban telepedtünk le. Elűztek bennünket amonnan. Aztán megjelentetek ti. Alattomos, fösvény, irigy tulajdonságú lények. Nem adtunk neveket nektek, de ti adtatok nekünk. Nektek adtuk a tüzet, de ellenünk fordítottátok. Apámat megöltétek, anyám pedig azóta is alszik. Mi adtuk nektek a tüzet, ami addig nem létezett. Elvesztettük az uralmat felette. Pedig bennünket jó szándék vezérelt. De Ti nem álltatok meg annyinál. Neveket adtatok nekünk. Sátán, gonosz, démon, de akadtak különbek is. Keresztekkel, vízzel, tűzzel harcoltatok ellenünk, míg el nem bújtunk, mint a patkányok. Mert felismertétek, hogy összefogva legyőzhettek. Mára feledésbe merültünk. Már senki nem féli a gonoszt, ahogy ti mondtátok. Már senki. De te más vagy. Nagybátyád megtudott valamit, és nem félt. Csak csodált bennünket. Hogy honnan tudjuk? Mindent tudunk. Mindent. - elhallgatott egy pillanatra. - Talán egyelőre elég ennyi.

Nem tudtam mit mondani. Csak féltem. Aztán felém nyújtott valamit. Hirtelen tudtam mozogni. Egy boríték volt, az én nevemmel. Elvettem. Nagybátyám írási volt. A borítékban különös rajzok, és egy könyv feküdt, ismeretlen írással írva belé. Egy papírlap volt mellé mellékelve, azzal a szöveggel, hogy "égesd el!".

Ránéztem Lue-ra.

- Mit jelentsen ez?

- Talán nem tanított meg az írásunkra? Különös. Nem rá vall. - kezdte, aztán szemmel láthatóan elbizonytalanodott. - Elárulom. Rájött. Édesapád testvére rájött. Rájött, miért adtuk nektek a tüzet. Már előtte lázadoztatok, ezért apám rájött, hogyan tudná szolgálatába állítani azokat, akiknek nem adtunk nevet, és akik nevet adtak nekünk. A tüzet azért adtuk nektek, kik nevet adtatok nekünk, hogy aztán szolgálhassatok bennünket. Ha valaki eleven húsát tűz éri, az a mi szolgánk lesz. Később már a holt hússal is működött. - elhallgatott.

- Micsoda? - hebegtem. - A tűz?

- Igen, a tűz. Sosem neveztük így. Igazából semminek sem adtunk nevet, mert a neveknek erejük van. De igen, a tűz, ahogy ti mondjátok, akik nevet adtatok nekünk. Szellemi állapotban szolgálnak bennünket, akik a tűz által vesztek oda, vagy holtukban elégtek. - idegesen felröhögött. - Szerinted miért olyan népszerű a hamvasztás? Miért volt annyi boszorkányégetés? A tűzáldozatok? Szükségünk van rátok, kiknek nem adtunk nevet, hogy ápoljátok anyát, akit ti sebesítettetek meg. És szerinted miért nem tudtok már rólunk? Az egyházatok intézte az égetésetek, az egyházatok intézi a titoktartást is. Ne tégy úgy, mintha nem tudtál volna róla. Most megyek. Pihenned kell. - belépett a kör alakú nyílásba. Az halkan összezárult mögötte.

Egyedül maradtam. Megdöbbentem, és rettegtem. Mi van, ha igazat mondott? Testem minden porcikája tiltakozott ellene, de az elmém azt súgta, az igazat mondja.

Szinte azonnal elaludtam, ahogy kilépett a kijáraton, vagy nyíláson, vagy bármi is legyen az. Kezeim szabadon mozogtak, és lábaimba is visszatért az élet. Felültem azon a kőtáblán, amin előtte feküdtem. A padló meleg volt, mégis kemény, mintha márvány lett volna. Talán valamiféle geotermális padlófűtés működött, de amúgy a helyiségben is meleg volt. Felálltam, és odamentem a nyíláshoz. Keményen préselődött egymásnak a két félkör, amik elzártak engem Luetól. Talán valamiféle hidraulika lehetett, de ebben is elbizonytalanodtam. Lehet valamiféle rejtett erő is mögötte. Körbenéztem a helyiségben. Fent valahol zöld színű lámpás, vagy tűz éghetett, mert zöldesen derengett minden. A szoba kör alakú volt, és csúcsos, de a tetejét lezárta valamiféle kör-tábla, amin néhol rések tátongtak, ahol beáramlott a zöld fény. A falat egyébként írások díszítették, ugyanabból a furcsa fajtából, amit nagybátyám könyvében láttam. Átlapoztam a könyvet is, de abban a sötétben szinte semmit nem láttam belőle. Aztán végighevertem a kőtáblán. Egyáltalán nem nyomta a hátam, meg is lepődtem. Lehunytam a szemem, és vártam.

A fémes csattanás még egyszer megismétlődött. Nem akartam megfordulni, de megtettem. Igazából minden erőmmel futni akartam, de vonzott az imént kinyílt ajtó. A fenti nyíláson betekintve üresnek tetszett a cella, de nem volt az. Tudtam, hogy nem lehet üres. Utolsó lélekjelenlétemmel még rúgtam egyet az ajtón, és az kattanva bezárult. Odaléptem, és rátoltam a reteszt, és gyorsan behúztam a kis ablakot eltakaró kis fém lapot. De aztán óriási csattanások sorozata hallatszott. Végignéztem a folyosón. 

Valamiféle hörgés ébresztett. Álmosan kinyitottam a szemem. Aranylóan fénylő alak állt ott. Először azt hittem, Lue, de aztán rájöttem, hogy nem ő. Valamivel kisebb volt, de ugyanazokkal a jelekkel volt felruházva. Hörgő hangon lélegzett. Csak kérdőn ránéztem.

- Kövess. - mondta, szintén hörögve. Kezdett idegesíteni a lélegzése. Ha annak lehet azt nevezni.

Kinyílott a kör alakú nyílás, és az a lény kilépett rajta. Én követtem. Valamiféle nagyobb csarnokba értünk. Téglalap alakú volt, és oszlopok támasztották alá a mennyezetet. Csak egy nagy szobor volt ott, valamiféle Lue-hez hasonló lénynek, de különbözött. Talán ez lehetett az apja. Abból, amit elmondott, ez jött le. De követtem a lényt. Egy újabb ajtó nyílott előttünk, egy terembe vezetett, ahol semmi pompa nem volt, csak a falon égett pár fáklya. Középen ott ült Lue. Ránézett kísérőmre.

- Elmehetsz. - mondta.

- Te pedig bocsáss meg, hogy ott hagytalak. Talán félsz, talán kérdéseid vannak, de pihenned kellett. Van kérdésed netalán? - az utolsó mondatot egy kissé türelmetlenül kérdezte.

- Mit keresik itt? Mi ez az egész? - tört ki belőlem.

- Az efféle kérdéseket a végére. Más egyéb?

- Ti irányítotok mindent? Az egyházat?

- Nos.- elhallgatott. Várt fél percet, talán gondolkodott. - Igen. Lényegében igen, mindenhol vannak olyanok, akik hűségesek még hozzánk. De voltak ennél jobb idők is. A középkor. Vagy még régebben. De most... kezd kicsúszni minden a kezünkből. - sóhajtott egyet.

- És... és én miért kellek? - kérdeztem meg ismét.

- Majd idővel megtudod. - egy pillanatra elfordult, aztán vissza. Egy könyvet tartott a kezében, amin egy csat volt. A kezembe adta. Megpróbáltam kinyitni, de megvágtam a csuklóm. Csak rátette a kezét, és elállt a vérzés, de valamiféle zöld réteg képződött rajta. Aztán baj nélkül kinyílt a könyv.

- Ebben leírtunk mindent, számodra is érthetően. Csak tudatosítsd. Aztán megmondom, miért is vagy itt.

Elkezdtem olvasni. Valódi képtelenségek voltak abban a könyvben.  Amint végeztem, megjött Lue.

- Na, miért vagyok itt? - kérdeztem.

- Ti, akik neveket adtok... - sóhajtott egyet. - Annyi fölösleges kérdésetek van, és ha nem kaptok választ, újra megkérdezitek. - felnevetett. - Hogy miért vagy itt? A lelkeknek, akik a tűz által vésznek el, és hozzánk kerülnek, kell egy vezető. És hogy miért pont te? Csak hogy megelőzzük a fölösleges kérdéssort... azért, mert azt hittük, nagybátyád beavatott. De ahogy látjuk, tévedett. Most pedig, neked is át kell esned a procedúrán. - fejezte be.

Hirtelen tűzgyűrű nyílt körülöttünk, Lue pedig egyre közeledett. Szívem a torkomban dobogott, és egy porcikám sem kívánta közelebbről megérezni a tüzet. De Lue egyre közeledett. Hátráltam, de mikor megéreztem a hátamon a tűz perzselő hőjét, visszafordultam felé, fenyegetően felemelve kezem. Lue szeme vörösen izzott.

Hirtelen nagy világosság támadt. Aztán körülnéztem. Otthon voltam, a lakásomban. Felültem az ágyon. Rettenetesen fájt a fejem, és fáradt is voltam, hiába akkor keltem. Kiballagtam a konyhába, aztán az előszobába. Megnéztem az ajtót kívülről, de semmi nyoma nem volt a tűzoltósági beavatkozásnak. Csak álmodtam! Akkora megnyugvást éreztem. Az összes baromság, Lue, a föld alatti (vagy akárhol is van) világ, nagybátyám kutatásai mind csak álom voltak. Ebbéli megnyugvásom érdekében azonnal a hűtőhöz siettem, és kibontottam egy sört. Lassan kortyolgattam, élvezve minden cseppjét. Annyira örültem, hogy ez a való élet. Aztán visszafeküdtem aludni.

Minden ajtó kinyílt, én pedig visszafordultam, és kihúztam az előbb bereteszelt ajtó reteszét. Kitártam  az ajtót, és beléptem, majd becsaptam magam mögött. Bent egy íróasztal, néhány fotel, és egy kitárt ablak fogadott. Jobboldalt gramofon állt az egyik szekrényen, baloldalt pedig könyvespolcok sorakoztak. Minden könyv gerincén a következő állt: "Lue". Általában bíborvörös kötésűek voltak, de akadt néhány fekete is, arany betűkkel. A kandallóban zöld színű tűz lobogott. És aztán megpillantottam. Csak a két vörös szemét, de tudtam, ki az. És egyre közeledett. 

Felriadtam. Sötét volt. Az ablak nyitva, és a szobát bejárta az eső illata. Felkeltem, és kimentem a konyhába. A pulton még a megkezdett söröm állt. Ahogy megemeltem a dobozt, csak úgy tűnt fel. Csak akkor tűnt fel. Zölden csillogott a seb a csuklómon.