A fellebbezési kérelmem

1959 junius 22-én kihív az őr a kicsi ablakhoz  ahol az ételt szokták beadni és ad nekem egy nyomtatványt,hogy töltsem ki.

Ez lenne a fellebbezési kérvényem. Egy nagyon rossz tollal és olyan tintával ami futott össze a papiron. Vajna Laci fogalmazta meg mit kell írnom, mivel én ilyesmit még nem írtam.

1959 junius 24-én elutasították a kérelmünket és véglegesítették az itéletet.

Egy kicsit letőrt az ügy, már nem leszek református lelkipásztor.

Ha le kell töltenem a 8 évet, bizony 27 éves leszek. Édes Jó Istenem mi lesz így velem. Ez szép 20-adik születésnapi ajándék.

                                          ***

Julius nagy meleggel köszöntött be. Olyan levegőtlenség volt a cellában, hogy csórgott a víz rólunk egész nap. Éjjel is takaró nélkül aludtunk, ha tudtunk, a zsúfoltság és az éhezés, na meg a nagy meleg olyan ingerülté tette az embereket, hogy bizony alig lehetett kibírni. Ehhez még jött a mindennapi herce hurca, a reggeli és az esti számbavétel, a tübli kivivés, ami a legnehezebb dolognak tünt mivel az öregebbek már nem tudták felemelni a csebret.

Mi teológusok felváltva helyetesítettük azokat az öregeket, akik a mi körünkből valók voltak. Így ismertem meg Hajdú Géza (Leánder atyát) Szabó Béla, plébánost, Sánta Antal és Sánta István plébánosokat, akik testvérek voltak, és a fiatal nemzedékhez tartóztak. Hogy ne unatkozzunk, mert a melegtöl az emberek ájultak el, az őrök egy egy kutatással tarkitották a programunkat.

      Bekerülök a gyárba munkásnak.

1959 agusztus 13-án bejön vagy három őr és azt monják, hogy akik asztalosok, akik gépészek, lépjenek elő. Pillanatig zavarban voltam, mivel én balkezes vagyok, nem tudok asztalos lenni, de amikor láttam, hogy Csatlós Csabi beáll az asztalosok közé, én is beálltam a gépészek közé. Lesz, ami lesz. A folyosón egy fehérköpenyes raborvos megnézett, és azt mondta „apt” vagy „inapt” és ezzel a szelekció meg is történt. A gyengéket vissza vitték a szobába és minket az udvarra.

Az udvaron a politikai tiszt fogadott, aki elmondta nekünk, hogy milyen jót tesz a börtön igazgatósága, amikor minket munkával akar átnevelni, hogy Romániában mindenkinek dolgozni kell, aki nem dolgozik ne is egyék. 25dkg kenyeret fogunk kapni, és jobb ételt. Éjjel fogunk dolgozni, napi 12 órát, este 6-tól, reggel 6-ig.

A normát teljesíteni kell. Elvittek a raktárhoz és kicserélték a ruháinkat, nyári ruhára. Innen mindenkit egy szobába tereltek, ahol ugyan csak emeletes ágyak voltak, megkaptuk a vacsorát, és miután elfogyasztottuk kivittek a gyárba. A gyárról azt kell tudni, hogy itt butorokat készítettek külföldnek. Nekünk az anyagot kellett előkészíteni a finom munkához. Ha jól és becsületesen dolgoztok, akkor nyugodtan pihenhettek, mondta még a politikai tiszt.

Én egy Szekerán István nevezetü fiatal emberrel kerültem a szalagfűrészhez. István kint tanító volt, árvaházban nevelkedett és nagyon bátór fiú volt. Szerencsém volt vele, mert mindent elintézett, én csak megrajzóltam a vonalakat a gerendán és segítettem neki a vágásnál. Mi volt a mi teendőnk? Bontásból kapott gerendákat, 30x40 cm-esek és 4 m hosszak ezeket kellett megvonalazni, hogy 5cm vastag fosznideszka legyen belőlük. Miután megvonalaztuk a gerendát a szalag fűrésszel a vonal mentén kellett vágni, amig a gerendából fosznideszka lett  A baj csak az volt, hogy a gerenda tele volt rozsdás szeggel, amit ki kellett húzni a gerendából, mielőtt vágni kezdtük, a szeg beletőrt és akadályozta a vágást. A másik baj az volt, hogy a fűrésznek csak egy kis asztalkája volt, a gerendát feltettük az asztalkára, és a másik felét kézbe kellett tartani, hogy a vábás a vonal mellett legyen. Egy darabig nem is volt baj, de a sok beletörött szeg vágása a szalag elszakadásához vezetett. Ha elszakadt a fűrész azt megkellett forrasztani. Mindig István vitte forrasztani, és ilyenkor mindig hozott vagy kenyér hajat, vagy málé darabkákat. Amig ő nem volt a fűrésznél én addig vonalaztam a gerendákat. Így nem vevődött észre, ha ő nem jött vissza hamar. Az udvaron csak futólépésben volt szabad járni, és csak a földet nézni. Ha az őr meglátott valakit lassan járni, és bámulni odahívta és megverte.

Nagyon tettszett a dolog, volt amivel foglalkozni. Kint a levegőn, este a hüvösön, és tényleg a kenyér adag is nagyobb volt. Csabival csak reggelenként találkoztunk, de akkor is jól esett vele lenni olyan volt nekem mint egy testvér. Mondtam, hogy már megszoktam és nem is olyan nehéz a gerenda cipelés mert a gerendák, cserefa, de elég száraz.

       Egy rabot vernek az őrök.

Egy nap még nem volt besötétedve nagy zajjal és kiabálással egy rabot hoznak, akinek a két kezére és a nyakába elől és hátul egy egy kenyér kötve, és azt kiabálja, hogy így jár aki kenyeret lop, és az őrök botokkal ütötték agyba főbe, ahogy érték. Szerencsétlen ember keze lába arca csupa vér volt. Alig tudott már lépni. Leesett úgy is ütötték. Felhúzták és tovább verték. Így vitték a gyáron végig elrettentő példának. Nagyon féltem a veréstől, megírtóztam az esettől. Álmomban engem is megvertek, és mikor mondtam Csabinak azt mondta, hogy annál inkább nem fognak megverni.

Annyira megszoktuk az éjjeli munkát, hogy a csillagok állásából megtudtuk mondani, hogy hány óra (körül belül hányóra van még hátra). Csak néztem a csillagokat és imádkoztam, hogy a jó Isten védjen meg minden bajtól, veszedelemtől.

Fürészt fenni megyek.

Egy nap mondja István, hogy vigyem fenjék meg a fűrészt. De én nem tudom hová kell vinni - mondom én. Elmagyarázta, és még azt is a lelkemre kötötte, hogy aztán szaladj. Én szaladtam is úgy ahogy ő mondta, de nem kaptam meg azt az illetőt és kóvályogni kezdtem a mühelyben. A fűrésszel a vállamon álltam és kerestem a szememmel azt, aki megfeni a fűrészt. Észrevett az őr odajött rám húzott vagy kettöt, és megkérdezte mit keresek itt. Ijedtemben nem jútott eszembe, hogy mondják románul fenni, csak mutattam neki az újammal, hogy fenni akarom, megragadta a karomat, azt hitte néma vagyok, és odavitt a köszörüshöz. Megvártam amig megfeni és tényleg futólépésben mentem vissza. Már nem is mondtam Istvánnak, hogy kikaptam, nem akartam, hogy ő is nevessem a butaságomon, hogy nem tudok románul.

Ha esett az eső mi akkor is kellett dolgozzunk, pedig fedél csak a fűrész felett volt. Mi úgy áztunk, ahogy elő van írva. Így nyáron nem is volt nagy baj, mert reggeltől estig amig mi aludtunk a ruhánk megszáradt. Ételt csak este és reggel kaptunk. Reggel a „kávét” és a vacsorát máléval, este az ebédet kenyérrel. Fúrcsa volt kezdetben de később megszoktuk.  

   István végleg elhagy.

Történt egy nap, hogy én fogtam a gerendát és István irányította elől a fűrészre. Elbóbiskolt és elvágta a kezét. Elrohant az orvoshoz, aki bekötözte és befektette a betegszobába. Egyedül maradtam. Jött az őr és kérdezte hol van a társam. Megmondtam, és ő rám parancsolt, hogy dolgozzam tovább. Nagyon nehéz volt, mert így alig láttam a vonalat és a fűrész nem ott vágott ahol én akartam. Már nem volt aki irányítsa a gerendát. Én csak löktem és egyszer a fűrész elszakadt. Megállítottam a gépet és elszaladtam heggeszteni. Mire visszaértem az őr már ott várt.

   A húsz botütés.

„Sabotez banditule, hai cu mine” (szabotálsz bandita, gyere velem). Bevitt az őrszobába, azt mondta hasaljak a padra, és elkezdett ütni a fenekemre vagy húsz botütést.

Eleinte szorítottam az öklömet és a fogamat, de aztán éreztem elhagy az erőm és odacsináltam. Abbahagyta a verést és visszazavart dolgozni, „să nu te mai prind că faci sabotaj,că te ia mama dracului” (meg ne fogjalak, hogy szabotálsz, mert elvisz az ördög anyja).

Bementem a vécére, kiráztam a gagyám tartalmát és vissza kellett húznom úgy ahogy volt, mert viz nem volt amivel kimossam. A gatya pedig leltári tárgy, amit számonkértek.

Dolgoznom kellett, pedig egész testem reszketett, mindenem fájt,és még elég sok volt reggelig, azt hittem ki sem bírom. Az emberi szervezet úgy van felépítve, hogy sok mindent kibír, amire nem is számít. A cellában aztán elmeséltem Csabinak, mi történt velem, megmostam a gatyámat, Csabi megvizezte a lepedőmet és rátette a fenekemre, ahol megkékült lilás nyomok maradtak a botütések helyén. Nagyon megdagadt a fenekem. Estére kicsit lelohadt és én ismét egyedül dolgozhattam, mert István nem jött többé vissza.

Nagyon vigyáztam a fűrészre, inkább keveset csinálok, de nem mentem el a gép mellöl. Nagyon nehéz volt egyedül dolgozni, mivel nemcsak a gerendát tartani, hanem a vonal mellett kellett tartani a fűrész élét. A gerenda nehéz volt, de az irányítás még nehezebb. A szemem álandóan a vonalat figyelte. Nagyon fárasztó volt.

       Van Isten, aki vigyáz rám.

Egyik este amint dolgozom, megáll mellettem az az őr amelyik megvert, egy seprü nyéllel a kezében. Ütögetni kezdte a csizmája szárát, és megkérdezte, hogy hol van a társam. Elmondtam röviden, hogy mi történt, ő elment, és soha többé nem jött vissza. Csak én tudom mit jelentett nekem az őr jelenléte. Hideg futkosott át a hátamon és mégis leizzadtam. Imádkoztam, kértem az Istent, hogy ne hagyjon el, vagy ha ismét verést kapnék maradjon velem, hogy kibírhassam. Néha a csillagokat néztem, vajon mennyi van még hátra az éjszakából.

Eltelt a nyár, az éjszakák hosszabbak és hűvösebbek lettek. Néha eleredt az eső és reggelig bőrig áztam. A cellában amig én aludtam kiterítettem a ruhámat száradni, de estig csak éppen megszikkadt, és én így nyírkos ruhában dolgoztam másnap reggelig.