***

A forradalmat leverték november 4-én, és mi a munkával és a tanulással maradtunk.

                        ***

Szombatonként, meg vasárnap kirándulni jártunk. Megvolt a társaság Marosvásárhelyről és Régenből. Összemászkáltuk az Isten székét, a Kelemen havasokat, a Görgény völgyét, a Nyerges hegyet.

Nagyon szépek voltak ezek a kirándulások, sok kedves barátság szövődöt általa.

                                    ***

Az iskolában nem volt kapcsolatunk  a nappali tagozattal, de a báljaikra azért elhívtak minket is. Itt ismerkedtem meg Oláh Márta IX-edikes diáklánnyal, aki gyergyószárhegyi volt, ahol én mint építészeti középiskolás diák  gyakorlaton voltunk, és Gyergyószárhegyhez sok szép emlék fűzőtt. Sokat táncoltunk együtt, de ő megmondta, hogy neki egy tizedikes fiu, Szeredai Nagy Bendeguz udvarol. Tetszett nekem a lány főleg azért mert szárhegyi volt, és szép is volt. Nehezen lehetett velük találkozni mivel ők délelőtt tanultak, délután szilencium, vacsora és lefekvés. Ez volt a program. Egy nap aztán egy kis levél érkezik a szellők szárnyán, hogy minden délután szereppróbán lesznek a kultúrházban, s ha akarok, hát ott találkozhatunk. Megtőrt a jég, de nem egészen, mert voltak szabályok, hogy mikor és hogyan lehet vele találkozni. Én mindent vállaltam csak, hogy már láthassam. Így találkozgattunk kb. öt percet naponként.

Volt egy kis bonyodalom is, mert Bendeguz észrevette a mi kapcsolatunkat, és rögtön vissza hódította az én kis Madonnámat.Az az én bajom, hogy az aki engem szeretne azt én nem nagyon kedvelem. Az akit én szeretek az vagy már a másé, vagy nem szeret engem. Bendeguz jó megjelenésű, kedves szép fiu volt, nem is lehetett vele versenyezni. Ő mindig  győzött. A pillangó úszás országos bajnoka. Minden elismerésem az övé, de nem mondhatom, hogy nem fájt, hogy Márta nem lehet az enyém.

Így született meg a következő versem:

                        Még egyszer Hozzád.

Néhány szót szólok kedves kis Márta,

S egyre megkérlek őszinte légy.

Ne csald meg szíved,

Vald be a színet,

S nem zavarlak csak boldog légy.

            Nézzünk be jobban a mi szívünkbe,

            S boncoljuk tovább az esetet.

            Szeretni Téged,                                                                                                       

           Nem is nagy vétek,

            Szenvedni jó egy keveset.

Hogyha meguntál édes kislánykám,

Szóljál én nékem, mert szívem fáj.

Szívembe zárom,

S el nem bocsájtom,

Őrzöm emléked kisleány.

            Mond meg én nékem szégyeltél engem,

            Amiért én munkás vagyok?

            Lesznek diákok,

            Szebbek és mások,

            Válasz közülük s hallgatok.

Írd meg énnékem szerettél engem?

És most ez mért van oh kisleány?...

Csak Neked hittem,

És elszédültem,...

Beléd szerettem Mártikám.

            Szerettél engem, de már nagy lettem,

            S Te is megnőttél kis Mártikám.

            Boldogok voltunk,

            Mert nem hazudtunk,

            S hogy szeretlek, az én hibám.

Mondd meg énnékem, mit tettél vélem?

Mert így az élet sivár nagyon.

Mondd, hogy mit tegyek,

Hogy ismét Veled,

Éljünk kettesbe boldogan.

            Akarsz-e vélem élni még szépen?

            Vagy végleg elváljunk szerelmesem?

            Mert hogyha elhagysz,

            Vagy hogyha megcsalsz,

            Szíved szívemen nem pihen.

Tudom,hogy régen szerettél engem,

De most mit érzel, azt nem tudom.

Csak Terád nézek,

És egyet kérek,

Ne játszál velem Angyalom.

            Hogyha nem szeretsz, akkor elmehetsz

            S szívembe zárom emlékedet.

            Téged szeretni,

            És nem elfeledni,

            Az én szívemnek nem lehet.

Azt, amit tettél mind elfeledném,

Ha azt mondanád, hogy még szeretsz.

Csak ez a vágyom,

És megbocsájtom,

Ellenem ejtett vétkedet.

            Őszinte ember voltam mindenben,

            S őszintén várom a válaszod,

            Mert hallgatásod,

            Ez játszódásod,

Melyel árulásod adod.

Írjál hát szépen, ez a reményem,

Mert ha nem írsz, nem írok én.

Én bennem bízhatsz,

És mindig írhatsz,

Mert bennem mindig él remény.

            Tündér ország van az iskolában,

            És ez az álom oly boldog itt.

Csak arra vágyom.

Te légy a párom,

Hogy Veled legyek halálomig.

            Szászrégen, 1957.IV.10.

Később a rajztanár kezdett udvarolni neki, aki végül feleségül is vette. Nekem egy néhány vers maradt meg emlékül, hogy nekem is volt valamikor kapcsolatom, ha nem is sokáig ezzel a lánnyal.

         Nehézségek az érettségi előtt.

Nagy lassan mi is megértünk, s elértük, hogy utolsó évesek legyünk. Nagyon sok volt a tanulnivaló. Nehéz volt, mert közben dolgoznunk is kellett. Mondhatni reggeltől este 10-ig megállás nélkül dolgoztunk és tanultunk.

Egy nap azzal állít meg az igazgató, Lázár Sándor, hogy különbözetit kell adjunk azokból a tantárgyakból, amiket az építészetiben nem tanítottak. Hát ez lesújtó volt mindnyájunkra nézve. Erre nem számítottunk. Megkért az osztály, kérném meg az igazgatót, ha lehet ne kérjen különbözetit. Nagyon jó osztály volt. Az igazgató mindenkit átmenő jeggyel lezárt. Hálásak voltunk érte. Rendes volt, mert átérezte a nehéz helyzetünket. Tiszteljük érte.

A tavasz eljöttével mindnyájan valami módon szabadságot kértünk és teljes erőbedobással a tanulással foglalkoztunk.

Egy vasárnap este Lázár Sanyi, az igazgató felkeresett otthon. Eljött megbeszélni mi legyen érettségi után. Most könyebb lesz a felvételi mivel nincs érettségiző csak mi az estisek. Sok mindenről beszélgettünk, mibe kerül az egyetem, a cipő, ruha, a sok könyv mind pénzbe kerül, még a ceruza is. Ő nagyon ajálja az egyetemet, hiszen megbírom, csak azután hogy lesz tovább, ezt kellene megoldani.           

Egyszer csak össze futottam Antal Guszti bácsival a református lelkésszel, valamikor sokat voltam náluk, és Ő azt ajánlotta menjek a teológiára. Ott kaphatok ösztöndíjat, egyházi segélyt, évente háromszór légációba megyek, ahonnan ismét jön valami pénz, nyáron dolgozom egy kicsit s máris lehetőségem lesz tanulni tovább. Mondta, hogy Andriska is ott van már két évet végzett. Nem leszek egyedül. Ez volt a leg elfogadhatóbb tanács. Rájöttem hiába tudok, nekem nincs aki állja az iskoláztatásomat.

Jutalom könyv az éretségi előtt.

Már az érettségire készülődtem, amikor egy nap Lázár Sándor igazgató szólt, hogy tíz órára menjek fel az iskolába. Évzáró ünnepély volt a nappalisoknak. Jó tanulásomért és jó magaviseletemért könyvjutalmat kaptam. Jól esett és mégis fura volt egy estis a nappalisok között. Osztálytársaim irigykedtek. Szerintük az igazgatóhoz füződő barátságomért kaptam a jutalmat.

Az érettségi.

Eljött a várva várt éretségi napja. Marosvásárhelyen a BOLYAI liceumba vezényeltek, ott kellett érettségizni. Az igazgatói szobát alakították át vizsgateremmé. Hogy ne izguljak elsőnek jelentkeztem vizsgázni. Itt is szerencsém volt. Egykori tanáraim az építészeti iskolából éretségiztettek. Kedvesen fogadtak, örültek, hogy nem hagytam el magam és így elmúlt minden félelmem. Úgy éreztem tudtam mindent. Hála az Istennek, sikerült az érettségi. Nem tudtam örülni, mivel társaim szomorúak voltak. Nem tudtam szomorkodni, mert az képmutatás lett volna.

Elmentem a katolikus templomba, hálát adni Istennek, hogy velem volt, megsegített és kértem ne hagyjon el ezután se, mert Rajta kivül senki se segíthet. Hálát adtam Istennek, hogy megsegített a sok hányódás után, hogy megfogta a kezemet, nem hagyott magamra a nehézségekben, mellém rendelte volt tanáraimat. Istenem nem is tudok ezért elég hálás lenni Neked.

Itt született meg bennem az a gondolat, hogy a teologiára megyek.

Találkoztam régi osztálytársakkal velük mentem a gazdasági iskola báljára és ott szórakoztunk reggelig. Ott tudtam meg, hogy legtöbbjük a Kolozsvári Bolyait választotta.

Miután hazakerültem az érettségiről elmentem Antal Guszti bácsihoz és elmondtam elhatározásomat. Nagyon örült neki és adott nekem egy felvételi programot. Itt minden le volt írva mit kell tudni a felvételin, mit kell vinni a konviktusra, mikor van az iratkozás a felvételire, mikor lesz a felvételi vizsga.

Hazaérve kiváncsian néztem át az énekeket amit kértek, majdnem mindeniket tudtam. A bibliai történeteket is könnyü volt átvenni mivel hála Bakk József lelkipásztórnak, aki lelkiismeretesen megtanította azokat csak éppen átolvastam. A kátéval volt több baj. Érthetetlen nehézkes szöveg, nagyon sok volt, de időm volt elég és megtanultam.

Osztálytársaim akikkel érettségiztem: Bíró János, Fekete Tamás, Gráma János, Kovács Attila, Máté László, Nagy Enikő, Nicoara Irénke, Simon István, Supiter Zsófia, Szabó Zoltán,Varga István.

Igazgató: Szász Gyula, Lázár Sándor.

Osztályfőnök: Khosch-né, Csergő Lenke. Ő is Gyergyó

Szárhegyi. A testvérénél Csergő István bácsinál laktunk annak idején, amikor Szárhegyen praktizáltunk.

Első Kolozsvári útam.

Eljött az ősz dús terméssel szép idővel, és én elindultam vonattal Kolozsvárra, ahól még sohasem jártam. Nagy zöld faböröndöm volt, amibe minden belefért, ami kellett. Jó nehéz volt. Megérkezve Kolozsvárra, az állomástól a Teológiáig cipeltem a hátamon a böröndöt, mert nem tudtam milyen messze van. Nem kicsi távolság.

Útközben megkérdeztem egy lánytól hol van a teológia? Ő felajánlotta, hogy elkisér, mivel már nincs messze.Vendler Évának hívták, és azt mondta, nagyon tiszteli a teológusokat.Rendes, jól nevelt társaság.

A kapus “tiszteletes úrnak” szólított, és miután elmondtam jövetelem okát, felküldött a toronyszobába. Ott már voltak felvételizők, többnyire pap gyerekek, akiket nem vettek fel más egyetemre, nekik  csak a teológia maradt. Sokan közülük már ismerték egymást. Beszélgettek, városba, ismerősökhöz mentek. Velem senki sem foglalkozott. Úgy éreztem nem az én társaságom. Szerettem volna barátkozni velük, de nem sikerült. Igy nem volt más hátra, hát tanultam.

Felvételiztem 1958-ban.

Dr. JUHÁSZ ISTVÁN biblia ismeretből,

Dr. NAGY JÓZSEF kátéból és románból,

             Dr. MAKSAY ALBERT magyarból,

 BENEDEK KÁLMÁN énekből

 Minden jelentkezőt felvettek.A jelentkezőket a felvételi jegyek szerint rangsorolták. Első voltam a névsorban. Ez büszkeséggel töltött el, de azért nem mutattam boldogságomat. Levelet írtam haza és értesítettem a hazaiakat, hogy jól vagyok és hála Istennek minden jól sikerült. Nem mentem haza mivel az út sokba került és én spórólni akartam a pénzemet. Feltettem a levelet a postán, aztán kértünk egy kicsi szekeret a kapustól és negyed magammal elmentünk Györgyfalvára szalmazsákot tölteni. Így ismerkedtem meg és barátkoztam össze három osztálytársammal. Áros Károly, aki a legkissebb volt az osztályban, Erösdi Ferencel, aki a legmagassabb volt a Teológián, és Nagy Károllyal, aki Brassóból jött, román középiskolában járt, és elég nehezen beszélt magyarul.

Mikor megmondtuk a faluban, hogy református teológusok vagyunk a szalmáért nem vettek el pénzt, ingyen adták. Jól megtöltöttük a szalmazsákokat, egy kötélel megkötöttük, hogy ne essen le a szekérről, aztán húztuk a szekeret boldogan a teológia felé.

Az évnyitó ünnepség.

Az iskolai év ünnepi Istentisztelettel kezdődött s ezt főtiszteletü Vásárhelyi János püspök úr celebrálta. A prédikáció után mi az első évesek a padok előtt felsorakoztunk, elmondtuk az esküt, letérdeltünk, és a tanári kar a püspök úrral együtt megáldott.

Szerettem volna elmondani büszkén a főtiszteletü püspök úrnak, hogy mi már találkoztunk Radnótfáján az egyik vizitációja alkalmával, én mondtam a köszöntőt és Ő megjósólta, hogy belőlem esperes lesz. Hát ime itt vagyok.

Ebéd után adminisztrativ átszervezés volt. Előszőr kiválasztották a postást aki a postáról elhozza a Teológia leveleit és csomagjait. Így, Áros Károly és Erösdi Ferenc lett a postás. Az udvaron aztán folytatódott a kicsi postás ,,kinyújtása”,  ami abból állt, hogy kezét lábát megfogták, egy valaki a hasára űlt és így húzták és nyújtották.

Később szétosztottak mindnyájunkat. A harmad és negyed évesek az épület jobb szárnyán, az első és másod évesek az épület balszárnyán kaptunk helyet. Én a balszárny utolsó szobályában a 20-as szobában kaptam helyet. Szobatársaim két harmadéves Literáti Ferenc és Vég Barna és egy első éves Simon Iván lett.

Nagy mozgolódás lett a lépcsőházban mindenki cipelődött. Én is fogtam a szalmazsákomat és elvittem a 20-as szobába. Benyitottam és köszöntem, mivel már hárman bent voltak s megkérdeztem melyik ágy lehet az enyém. Azt felelték egyik sem. Hogy - hogy, hát engem ide helyeztek. Nem ez a 20-as szoba? Mivel senki sem felelt, én széjjel néztem, s mikor láttam, hogy az egyik ágy üres beletettem a szalmazsákomat. Felmentem a toronyszobába, ott volt a böröndöm és visszatértem a 20-as szobába. Alig értem az előszobáig látom, hogy a szalmazsákom ki van dobva az előszobába a frissen motorinával fertőtlenített padlóra. Nagyon mérges lettem és berontottam a szobába. „Az Istenit a pofátoknak, melyikötök dobta ki? Szét téplek sok ganévirág, ha nem tanítottak meg becsületre. Melyik mert hozzányulni az én szalmazsákomhoz”. Csak álltam a meglepődött gyáva selyemfiuk előtt, aztán megfordultam és visszatettem a szalmazsákot a helyére. Nagyon megijedtek, és elmentek panaszkodni Sógor Sándor ötödéves hallgatóhoz, aki a szeniórunk volt. Jött is és amikor elmeséltem mi történt, csak anyit mondott, „Azért nem kell káromkodni, az nálunk nem szokás”. De az se legyen szokás, hogy így viselkedjenek velem, mert nem állok jót magamért. Úgy látszik nem voltam szimpatikus a társaságnak,és nem nagyon kedveltek ezután sem.

Esténként esti áhítatot tartottunk, minden este más, így én is sorra kerültem. Azt hiszem később megszoktak, többé nem kötődtek.

Kitünő volt a felvételi vizsgám és ösztöndíjat kaptam, 350 lejt. Ez elég volt a kosztra, az internátusra és a tandíjra s még maradt 40 lej amivel a kurzusokat, füzeteket és más szükséges dolgot vásároltam.

Vettem egy piros fedelü fűzetet, amit Piroskának neveztem, és ennek a fűzetnek mondtam el minden örömöm és bánatom. Mindent ami történt velem. EZ LETT A NAPLÓM, a barátom.

Egy nap a szobatársaim vért adni mentek és hívtak engem is vért adni. Két és féldeci vérért 250 lejt kaptunk. Hát ez nagyon jól fogott, mert pénzel a zsebemben már másképp éreztem magam. Felkerestem volt osztálytársamat Csernátoni Ferit, aki a Bolyain járt és kintlakó volt. Elpanaszóltam mik történtek velem a Teológián, de azt is elmondtam, hogy a tanárok nagyon jók. Aztán egy nap találkoztam Virginás Jóskával, aki valamikor tőszomszédunk volt Radnótfáján, és most katona volt  Kolozsváron. Egyedüli gyerek volt, és nagyon jó anyagi helyzetben voltak. Megigérte, ha teheti mindig meglátogat engem, és hoz cigarettát, mert ő nem dohányzik.

Úgy látszik az Isten nem hagy magamra, valahogy kialakul az életem.