1401 nap a pokolban

Gráma József és Vészy Mária házasságából hat gyerek született, ezek közül a második vagyok én Gráma János.

1939 agusztus 19-én születtem Radnótfáján. Akkor kis község volt a Maros és a Görgénypatak talál-kozásánál, ma a folyóvizek átrendezésével egybe-olvasztották Szászrégennel, annak egy körzete lett.

Abban az időben a községnek körülbelül ezer lé-lekszáma lehetett amiből  kb. 800 magyart és 200 ro-mánt számláltak. Sok volt a vegyes házasság, de ezek-ből mind magyar gyerekek kerültek ki.

Bakk József tiszteletes dicsekedett is azzal hogy ő 18 románt térített át magyarnak. Én is egy ilyen ve-gyes házasság leszármazottja vagyok. Nagyapám Grama Petru, Soropháza (Serbeni) községből való román nemzetiségü volt, édesapámat a román görögkeleti pap keresztelte, de később áttértek a református hitre nagyapámmal együtt.

Édesanyám régi magyar nemesi családból származott, de a nagy család nagyon szapora volt és a sok gyerek miatt a nagy vagyon szétosztódott  s a  család elszegényedett. Édesanyámék is heten voltak testvérek. Édesapámék ketten voltak. Ő és a Janika, aki kilenc éves korában meghalt és én az ő nevét örököltem a Gráma nagymama (született Sepsy Mária) kérésére. Nagymama diplomás szülésznő volt, haláláig a család tagja maradt, velünk lakott, és sokat segített a család életében. Nagyon szerette az unokáit, mindent megtett volna értünk. Az Ő vagyonát a bátyja kezelte és sokszor mondta is, amikor nagymama szóba hozta a hozományát, hogy te Mari sok pénzt keresel, neked nincs szükséged a mi kicsi termésünkre és te amugy sem dolgoznád a földeket. Jobb kezekben van nálam. Apámtól én vettem el, hogy ne prédálja el a sok kurvára. Engem illetnek a földek. Téged iskoláztattak. Ezzel ki is volt fizetve nagymama, mert sohasem tudott megharagudni bátyjára, akit szeretett és tisztelt. Ő volt az első gyermek és nagymama csak tiz évre született utánna. Ez a tiz év tiszteletet érdemelt.

Elemi iskoláimat még az egyházi iskolában kezdtem Henter Lujza tanító nénivel, Török Zoltán igazgatóval és Bakk József tiszteletes úrral. A tanító néni fiatal volt és szép, mi gyerekek nagyon szerettük. Palatáblánk volt és palavesszővel írtuk az első betüket.

Én balkezes voltam és álandóan rákoppintottak a kezemre, amikor a balkezemet használtam, hogy a rendes kezemmel tanuljak meg írni. Megtanultam jobb kézzel írni, de olyan csunyán írtam, hogy Kafka Margit tanítónéni azzal büntetett meg, hogy minden nap öt sort kellett írjak a fűzetbe, hogy hátha megjavbul az írásom. Ez a büntetés elkisért az ötödik hatodik sőt a hetedik osztályban is, és még középiskolás koromban is írtam az öt sort, hogy javuljon az írásom.Akkor nem tudták vagy nem akarták tudni, hogy vannak emberek akik balkezesnek születtek, és mindent balkézzel végeznek.

Azt hiszem most is írhatnám a sorokat, de most már késő. Most a számítógépek korában ez a dolog megoldódott. Már nem is haragszom a sok kézre koppintásért. Bakk József tiszteletes úr egyházi énekeket, bibliai történeteket tanított de úgy, mintha mese lett volna, és én úgy meg tanultam, hogy még a teológián is abból éltem.

Az utcánkban, Petelei utca, ( Petele faluról nevezték el) nagyon sok gyerek volt, magyarok és románok, akikkel nagyon sokat játszodtunk. Megjegyzem, hogy a román gyerekek is csak magyarul beszéltek. Így nem volt lehetőségünk megtanulni románul.

Az utcán, ha találkoztunk valakivel „békesség Istentől”-lel köszöntöttük, ha rokon volt, akkor  ,,csókolom’’- mal.

Harmadikos voltam, amikor államosították az iskolánkat, a tiszteletes urat nem engedték be az iskolánkba, abba az iskolába amit annak idején szüleink és nagyszüleink a tiszteletes úrral együtt építettek. Nagy felháborodás volt a faluba emiatt. Már nem mondhattuk „békesség Istentől”, hanem „Éljen a köztársaság”, s a válasz „éljen és virágozzon”. Különös volt,de később megszoktuk. Én sokáig nem akartam beleszokni a „ köztársaságba”.

Torna órán általunk készített rongylabdával fotbaloztunk, még a tanító bácsi is velünk játszott. Egyszer elvitt minket a szülő falujába Abafájára, ami két kilométerre volt Radnótfájától, és mi addig nem jártunk abban a faluban. Nagy szó volt egy teljesen idegen faluba lenni, érdekes volt. A tanító bácsit Győrfi Jánosnak hívták. Harmadikos voltam és verseket kezdtem írni. Az első versem „A mezőn” és a „Nekem nem kellnek barátok”. A tanító bácsi vette észre, hogy a füzetembe verset írok, és szólott unokatestvéremnek, Ungvári Ilonának (most Csernátoni), aki ugyancsak tanítónő volt, hogy tehetségem van verset írni. A tanító bácsi a mi utcánkba udvarolt Baróthy Editnek, és én vittem a leveleket Editnek és onnan a tanító bácsinak. Emlékszem Ödike öcsém pólyás kisbaba volt, és én olyan büszkén vittem az ölömben, hogy lássa a tanító bácsi, hogy nekem szőke kékszemü kis öcsém van. Megbabusgatták, és annyi. Ők mással voltak elfoglalva.

Katonának vitték a tanítónkat, és helyette ugyancsak Abafájáról hoztak új tanítót Kelemen Andrást. Nős ember volt, felesége Rád Ibolya nagyon szép nő, és valamilyen ágról végről még rokonunk. Keresztanyáméktól hordták a tejet, és én minden reggel amint mentem az iskolába elmentem keresztanyámékhoz fogtam a tejeskancsót és a tejet beadva Ibikének, futottam az iskolába.

Én elég jó tanuló voltam addig is, de negyedik végére első tanuló lettem. Osztálytársaim, már akik irigykedtek, azzal vigasztalódtak, hogy azért lettem csak első tanuló, mert hordtam a tejet a tanítónak. Lehet, volt benne valami. Pont ez váltotta ki bennem azt, hogy az  ötödik osztályt, amelyiket már Szászrégenben kellett járnom, nem a volt osztálytársaimmal folytattam. Az 1-es számu iskolába (volt katolikus gimnázium) iratkoztam be. Igaz, hogy Olga nővérem, aki két évvel volt nálam idősebb, már a katolikus gimnáziumba járt. Igy minden reggel ketten mentünk az iskolába.

Itteni osztálytársaim főleg városi gyerekekből kerültek ki, de volt egy néhány falusi gyerek is Abafájáról.

Sokat tanultam, de ezek a városiak jobban fel voltak készítve, mint mi, nagyon nehezen lehetett utolérni őket. Megpróbáltam. Osztályfőnöknőm, Horváth Lászlóné, Olga néni, a magyarrégeni református lelkipásztor felesége, aki matematikát tanított, nagyon sokat segített ebben.

Megbarátkoztam egyik osztálytársammal, Deák Andrással, aki a református pap nevelt fia volt, aki, ha délután vissza kellett menjünk az iskolába hazavitt hozzájuk, ott ebédeltem és onnan mentünk vissza az iskolába. Antal Gusztáv, a mi Guszti bácsink nagyon megkedvelt. Szívesen látott a parókián,verseimet olvasva könyveket kölcsönzött, nevelt és sok mindenben útbaigazított. Így sikerült a legjobbak közé felvergődnöm. Nehéz volt, mert kétszer három kilométert kellett naponta legyalogolnom. Ezt télen is nyáron is. Itt végeztem el az öt,hat és hetedik osztályt, jutalom könyvvel. Szüleim, s főleg keresztanyám tanítóképzőbe akartak adni. Én középiskolába Marosvásárhelyre a Középfokú Építészeti Technikumba felvételiztem.Ott végzett Lázár István unokabátyám is, aki építész teknikus volt és én is az akartam lenni. Úgy mondták, ha végzünk almérnőkök leszünk. Nem lettünk almérnőkök. Két évet elvégeztünk s akkor az új tanügyi reform címén megszüntették az összes középiskolákat, csak az elméleti líceumok maradtak meg. Minket az igazgatóság a nagyváradi volt építészeti középiskolába vezényelt harmadévre, hogy hátha a tanügyminisztérium megengedi elvégezni a harmadévet. Megengedte, s utána egy kőmüves diplomával ki is fizetett. Örömmel fogadtuk ezt az utazást, mivel az iskola fizette az útat. Új város, új kollegák, minden tetszett fiatal szívünknek. Ezt az

iskolát is megszüntették, és mi egy köműves diplomával lettünk gazdagabbak. Az utcán találtuk magunkat. Akinek volt jó kapcsolata az elhelyezkedett, mi nyakunkba vettük a batyunkat, és visszatértünk Marosvásárhelyre.

A 8-as számú építkezési tröszt segédmunkásnak alkalmazott mivel nem ismertünk semmi mesterséget. A város tele volt fiatalokkal, akik mind dolgozni szerettek volna. Itt is a protekciósok munkát kaptak, de a többség elkallódott. Igy talált ránk egykori igazgatónk Milosics Béla, aki időközben tanügyi inspektor lett és rábeszélt iratkozzunk be az esti líceumba. Azt is elintézte, hogy csak tavasszal adjunk különbözeti vizsgát.

Mivel olyan kicsi fizetést kaptunk, hogy még a házbért is alig tudtuk kifizetni, hazajöttem Radnótfájára.

Előbb a szászrégeni 2-es számú líceum nappali tagozatán próbálkoztam, de hamar rájöttem nem tudok annyit, hogy abban az évben érettségizni tudjak, s így átiratkoztam az esti líceumba.

Igazgatóm, Lázár Sándor, radnótfáji, és még szomszédom is.

Osztályfőnököm, Khoschné (Csergő Lenke) magyar tanárnő.

Dolgoznom kellett mivel haton voltunk testvérek és szüleim nem bírták volna az eltartásomat. Nem is bántam. Dolgoztam és tanultam.

Kezdetben raktári munkásként a REPUBLICA üzemben, majd ugyanitt mint kovácsinas müködtem. Itt már nagyobb fizetést kaptunk, amivel segíteni tudtam családunkat, de nehezebb is volt nyolc órát ledolgozni,s utána négy öt órát tanulni.

Itt az iskolában ismét új kollegák megismerésére volt alkalmam.

A régiek közül csak Biró János maradt, Fekete Tamás, Gráma János, Kovács Attila, Máté László, Nagy Enikő, Nicoara Irénke, Simon István, Supiter Zsófia, Szabó Zoltán és Varga István.

Pityu is a radnótfáji utcában lakott, együtt mentünk haza, s így hamar barátság alakult ki köztünk. Vele és Biró Jancsival elválaszthatatlanok lettünk. Együtt tanultunk és jó volt együtt lenni velük. Ebben a környezetben ért minket az 1956-os magyarországi forradalom. A Biró Jancsiék udvarán lakott egy Theil nevezetü szász fényképész, nála hallgattuk az eseményeket, mivel csak neki volt rádiója az udvaron. Ő kommentálta az eseményeket. Volt ott egy fiú, bizonyos Horváth Karcsi,aki nem volt az osztályunkból, csak úgy véletelenül ő is ott hallgatta a rádiót lelkesen felkiáltott. Menjünk át Magyarországra és harcoljunk az oroszok ellen. Nem tudom utána mi lett vele. Többet nem láttuk. Valamere eltünt, vagy eltüntették.

Ezekkel az érzésekkel hazafelé menet született meg bennem az a vers, aminek azt a címet adtam MAGYAR NÉPEM, OH ÉN SZÉP NEMZETEM. Először csak piszkozatban írtam le.A piszkozat csak ennyi volt:

Magyar népem, oh én szép nemzetem,

Én is sarjadékotok vagyok,

Szégyenlenem kéne téged,

Mégis szeretlek nagyon.

Vérzik szívem mikor látom

A véretek folyását,

Szétszórodtunk a világon

(Látom nemzetem hogy lángol)

S ennek pusztulását.

Nem pusztultunk már eléggé,

Sok idegen nemzetért,

Nem fejlődik eszünk éppé,

Miért harcolunk mindenért.

Álljatok, s gondolkodjatok,

Nyiljon ki a szemetek,

Ne hagyjátok most magatok,

Ne pusztítsátok e nemzetet.

Magyar a magyarra fegyvert fog,

Mintha oly sokan lennénk.

Ennyi volt akkor a szívemben, de másnap már átírtam az egészet és úgy éreztem,hogy most jó:

            Magyar népem, oh én szép nemzetem

Magyar népem, oh én szép nemzetem

Én is sarjadékotok vagyok

Szégyenleni kéne mostan téged?

Én csak szeretlek. Magyar vagyok.

            Megvetnek most nagyon sokan téged,

            Amért ön ön magad pusztítod.

            Magasztalom most is a Fennséged,

            Pedig a rosz útot választod.

Álljatok meg jó magyar vitézek,

Álljatok meg s gondolkozzatok.

Miért őlnek magyart magyar karok?

Miért pusztítjátok magatok?

Nem lesz szükségetek sok vitézre,                               Ha majd ellenség üt rajtatok?                                                                       

           Nem neveltetek embert belőle,

            Élet helyett golyót adtatok.

Ősapáink egykor itt megálltak,

És azt mondták tovább nem megyünk,

Megalapították Szent Honunkat,

S most úgy látom szét hull nemzetünk.

            Álljatok meg jó magyar vitézek

            Térjen vissza józan eszetek,

            Lássátok be, hogy erre az útra,

-       Mely halált hoz, - lépni nem lehet.

Ha elkezdted harcod, ne hagyd abba,

Szabadon éljünk mint a madár,

De ezt nem lehet csak összefogva.

ISTENEM! Szabadítsd meg hazám.

            1956 október 23. Szászrégen.

Ebben a versben gyökerezik életem meghurcoltatása, a sok későbbi reám szakadt fájdalom. Ez a vers határozta meg megaláztatásomat, nyomoruságos életemet, kitaszítottságomat a társadalom peremére, ami csak 1990 – ben ért véget, a nyugdíjazásom alkalmával, de még akkor sem, mert a nyugdíjak ujraszámolásával, amikor  az összes munkanapokat vették alapul és azok összesítéséből számították ki az ugynevezett nyugdíjpontokat, felére csökkent a nyugdíj, mivel az utcaseprő fizetésem nagyon kicsi volt, és az iskola végzése után is csak a legkissebb fizetést kaptam.