Véleményt kérnék...

Fáradtan ébredtem. Másnaposságra hajazott az érzés, de nem lehettem másnapos. Hányingerem sem volt. Csak fáradt voltam. Felültem az ágyon. A hamutálra néztem, abban még mindig parázslott az egyik szál, amit este szívtam. Felkeltem, és fáradtan, megviselten odatántorogtam az asztalhoz. Felvettem a szálat, majd beleszívtam. Kicsit még kaparta a torkom, de jól esett. Kifújtam a füstöt, aztán elnyomtam a szálat.

Vasárnap volt, mert ahogy felkattintottam a rádiót, valamiféle mise hangjait közvetítette. Inkább kikapcsoltam. Vasárnap volt, vasárnap délután. Nem vagyok jó alvó, mindig nehezen ment korán elaludni, így jobb híján éjszaka dohányoztam, gitároztam. Néha ittam is. Igazi lecsúszott életvitelnek illene be, pedig irodai munkám volt. Öltönyben jártam dolgozni. Érdekes módon ott sosem dohányoztam, sőt, mindig felemeltem a hangom a dohányzás ellen.

Az irodai munkában az a jó, hogy gépies, legalábbis az enyém. Semmiféle kreativitást sem kíván, csak minimális szakértelmet. És ez tényleg nagyon, de nagyon jó benne. Mindig ugyanaz. Hétkor ébredés, kávé, egy cigi otthon, be az irodába, délig dolog, ebéd, délután pedig csak lazítás. Négykor haza, aztán pedig egy sör a városban. A padon ülve, a parkban, üvegből kortyolgatva a sört... ez az én kis vakációm. Azaz ez volt az én kis vakációm.

De vasárnap volt. Csak ültem bent, és egyre sűrűbb lett a füstfelhő a szobában, hiába forgott a plafonon a ventilátor. Igen, a dohányzás kellemes kis mellékhatása - a tüdőrák mellett. Nem voltak kedvenc márkáim, mindig azt vettem, ami volt a legközelebbi kisboltban. Nem volt nagy hely, cigiből is csak egyféle volt mindig, de hála a tulajnak, mindig más. És néha egész jó márkák is akadtak. Nyugodtan bemehettem volna a városba venni, mert nagymenő dohányboltok is üzemeltek, de az az elveim feladásához vezetett volna, amit pedig nem akartam. Az tragédia lett volna számomra, hisz nekem már csak az maradt. Illetve azok. Az elveim, amik szerint tudtam, és akartam is élni. Ezek voltak a fogódzóim a nehezebb napokon.

A füstöt már vágni lehetett. Talán még három szál maradt a dobozban. A nap betűzött a félig lehúzott redőny alatt, és sávokban jelent meg a füstön. Mintha pár aranyrúd eredt volna az ablaktól a padlóig. Már alkonyodott. Odamentem az ablakhoz, és kinéztem. Szinte giccses volt, ahogy már félig  eltűnt egy kisebb dombvonulat mögött a Nap korongja. Le is húztam a redőnyt. Egy rossz motivációs poszter képére emlékeztetett, ami cseppet sem volt motiváló. Ez a baj ezekkel a plakátokkal különben - egyáltalán nem motiválók. De mindenkinek ott virítanak a céges wc-n... csak meg kell találni őket.

A lehúzott redőnytől hirtelen sötét lett. Aztán szemem kezdett hozzászokni a félhomályhoz, és látszott a redőnyillesztéseknél beszűrődő fény, meg a cigaretta parázsa. Azzal a számban aludtam el.

Egész napos alvás ellenére nyugodtan, pihentetően, és álommentesen aludtam. Reggel hétkor az ébresztőóra keltett, de átkoztam is, mert szabadnapom volt. A cigi kiesett a számból, de nem gyújtott meg semmit. Most eltekintettem a reggel száltól.

Meglepően frissen ébredtem. Ez csak akkor tűnt fel, mikor felkeltem, hogy kiürítsem a hamutálcát. Felemeltem, káromkodtam, mikor megbotlottam az egyik székben. Tapogatózva találtam meg a bejárati ajtó kulcsát, ami kattanva fordult, jelezve, hogy most már szabad az út. Kilépve verőfényes napsütés fogadott, de hála Istennek árnyékos a ház eleje, mert nyugati tájolású. Azaz dél-nyugati. Megkerültem a házat, és a kukába borítottam a hamutálat. Csak visszafelé vettem észre, hogy egy csomag fekszik a küszöbön. Képes voltam úgy kijönni, és átlépni felette, hogy észre sem vegyem. Előbb bementem, és letettem az asztalra a hamutálat, majd felhúztam a redőnyöket. Nyikorogva engedelmeskedett csak, körül-belül a harmadik rántásra, onnantól viszont simán felhúzódott. Kinyitottam az ablakot is, hogy kiszellőzhessen a maradék füst. Nem volt szemmel látható, de minden lélegzetvételben ott lappangott. Tüdőrák - a halál szaga. Lassú, és cseppet sem szenvedésmentes halálé.

Kimentem, és felemeltem a csomagot. Kényelmesen elfért a két kezemben. Becsuktam az ajtót, majd kérdőn néztem az asztalon heverő dobozra. Mintha tőle várnék magyarázatot. Az ember néha csodálatos dolgokra képes.

Megnéztem a feladót. Nem szerepelt rajta, csak a posta jelzése. Sosem hallottam arról a helyről. A konyhapulthoz mentem, és az egyik fiókból (legalább hármat végigturkáltam érte) kivettem a papírvágó késem. A doboz egyszerű kartondoboznak tűnt, a tetején ragasztószalaggal rögzítve. Kitoltam a pengét, és bedugtam a résbe, ahol a kartondoboz tetejének a szélei találkoznak, és végighúztam rajta. Kellemes hanggal engedett a ragasztószalag. Aztán még a két végét elmetszettem - mint egy köldökzsinórt. Ez a metafora jutott eszembe. A dobozt felnyitva meglepődtem. Még egy doboz, ez viszont valamiféle alufóliába volt csomagolva.

Kiemeltem a dobozból. Valami halkan csörgött benne, ahogy leraktam. Felvettem a papírvágó kést, és lehámoztam róla az alufóliát, mert valahogy nem találtam a szélét. Egyszerű doboz volt, talán ugyanolyan, mint amiből kivettem. Ezt nem rögzítették ragasztószalaggal. Kinyitottam.

Fekete fémhengerek álltak benne. Kiemeltem párat, hátha van alattuk valami, de nem volt. Egy doboz fémhengert kaptam.

Nem értettem, ki szórakozik ilyesmivel.Újra megnéztem a címzést, és az én nevem volt rajta. Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam, és kivittem, hátra, majd bedobtam a kukába. Majd elviszik, addig sem stresszelek rajta. Egy szabad napom van, nem fogja elrontani holmi találgatás.

Megebédeltem, aztán meggondoltam magam. Behoztam egy fémhengert. Meglepően nehéz volt a méretéhez képest - ez korábban nem tűnt fel, mikor a dobozokat hordoztam. Beállítottam az asztalra. Nagyon sima volt a felülete. Úgy döntöttem, egyet meghagyok. Beviszem a munkahelyemre, már csak papírnehezéknek is.

Alig pár órával az ébredés után elég fáradt lettem, úgyhogy ledőltem pár órára. Az a pár óra egész éjszaka lett, mert aludtam. Reggel hétkor ébresztett az óra.

Felkeltem, elszívtam egy szálat, felhúztam a redőnyt. Fogmosáskor tűnt fel, hogy egy pattanás jön ki a szám mellett. Szúrt. Felsóhajtottam. Beérve azonnal az asztalra tettem a "papírnehezéket", majd rohantam a wc-be. Hánynom kellett. Ez szokatlan volt. Már csak azért is, mert nem ettem előtte szinte semmit, a büfében akartam. A főnök haza akart küldeni, de én ragaszkodtam hozzá, hogy bent maradjak. Érdekes. Mindig utáltam a munkámat. És most, mikor lenne ürügy, és még a főnök is hazaküld, én bent maradok.

Dél körül az egyre inkább jelentkező hányásrohamok miatt hazaküldtek. Bizonytalan időre, azt mondták, hogy hívjak, ha jobban lennék, és tudok dolgozni.

Biztos sikerült elkapnom valamit. Hazaérve betakaróztam az amúgyis meleg lakásban. Főztem magamnak forró teát, de a hányásrohamok nem szűntek. Csodálkoztam is, hogy még jön valami belőlem.

A vége felé kezdett véresé válni. A telefonhoz vánszorogtam - rettenetesen fáradt voltam -, és tárcsáztam a mentőket. Ecseteltem állapotom, ők pedig azt mondták, mindjárt itt vannak. Mindjárt. Fél órát vártam, zúgó fejjel, és vért nyeldesve - vérzett a szájpadlásom -, és azt várva, hogy a vért is felöklendezem. Mennyi mennyiség kell ahhoz, hogy okádjak tőle? Legalább a vérveszteségbe nem fogok belehalni.

Aztán sziréna nélkül, villogóval megjött a mentő. Betolták a hordágyat, és megkérdezték, tudok-e menni a saját lábamon. Hát ezért igazán kár volt behozni a hordágyat.

Sosem láttam még belülről mentőt. Mindenféle szekrény volt bent csak, semmi érdekes. Leültettek. Türelmesen vártam, míg elérjük a kórházat. Igazából igazi kórteremben sem voltam még betegként, csak látogatóba. Reméltem, hogy egyedül leszek. Közben a mentőben vért vettek tőlem.

Általános vizsgálatok jöttek, én pedig elálmosodtam. Nem volt kedvem ehhez az egészhez. Igazán nem érdekelt, hogy hányok, csak ne lett volna annyi. De így alakult. Az élet útjai kifürkészhetetlenek. A szám melletti pattanás egyre fejlődött, vígan, mit sem érdekelte az állapotom.

Végre megkaptam a szobám. Egyedül voltam benne, még TV is volt. Dohányozni persze tilos, tűzvédelem, nemdohányzók védelme. Én is nemdohányzó vagyok!

Talán kiengednek majd elszívni pár szálat. A nagy izgalmakra. Csak jobb, mint a pia. Vagy piával a tökéletes? Az élet nagy kérdései.

Éjszakára benntartanak, mondta a nővér. Amúgy egész jó koszt volt, kellemesen csalódtam. És most már nem hánytam, jóízűen ettem. Meglepődtem. Talán helyrejöttem volna?

Az első éjszaka egész jól telt, az álmatlanságot, és a cigihiányt leszámítva. Nem zavart senki, TV-ztem, egész jó filmek mentek.

Reggel aztán jött az orvos. Fiatal volt, talán épp akkor kapott diplomát. Flegmatikusan, és idegesítő közönnyel beszélt, és nézett.

- Uram, az ön vérében drasztikusan lecsökkent a fehérvérsejtek száma. Hogy mitől, azt még vizsgáljuk. Azonnal infúzióra kötjük, és amíg nem javul az állapota, addig itt marad. - mondta unott hangon.

Fehérvérsejtek? Biológiából rémlett, hogy azok felelnek a védekezésért, vagy mi. Fehérvérsejthiány? Ez egyenértékű lenne a leukémiával?

Felnéztem. A doktor már nem volt ott, de két nővér jött be infúziós állvánnyal. Nem éreztem sem szúrást, sem semmit, mikor behelyezték. Igazából nem is néztem oda. Kalandoztam. A gondolataimmal.

A nővérek szó nélkül kimentek. Én csak feküdtem ott, és nagyon hülyén éreztem magam. Kezemben az infúzióval, az egyik karom mereven tartottam. Úgy éreztem magam, mint a szerencsétlen ördögök, akikkel végigkeretezték a Via Appiát a rabszolgalázadás leverése után. Azok is több napig szenvedtek, ők is ugyanúgy kinyújtott karokkal, csak azzal a különbséggel, hogy ellenük játszott a gravitáció is - meg ők szögelve voltak a keresztre. Groteszk a hasonlat, de ez jutott eszembe.

Elég szerencsétlennek éreztem magam. Még az a pattanás is idegesített, a szám sarkában. Egyre nagyobbra dagadt. Kedvem lett volna kinyomni, de valami azt súgja, várjak.

Egyébként infúziós állvánnyal nem is olyan könnyű elvánszorogni az étkezőbe. Főleg úgy, hogy közben minden áldott alkalommal megfájdul az ember keze, és közben megereszt egy káromkodássorozatot. Később azért ledegradáltam egy-két szóra, és nem olyan ordítozós hangnemben. A nővérek már az első út után furán néztek rám. Néha azért felfedezőutakat is tettem. A wc-ben nem dohányozhattam, mert külön wc-m volt, és sajnos egyből rájöttek volna erős nikotinfüggőségemre, úgyhogy mindig más helyet kerestem. Egy idő után feltűnt, hogy a csikkeket nem szedi össze senki. A virágcserepekbe dobáltam, a sarkokba. Megjelöltem a területem - mint minden állat. Én is végtermékkel.

Meglehetős letargiában teltek a napjaim. Nem aggódtam, az azért túlzás. Eredményre vártam. A munkahelyem fizetett szabadságra küldött, szóval egész jól ment.

A doktor bejelentése viszont megrázott.

- Uram. Ön nagy mennyiségű sugárzást kapott. Gammasugárzást. Nos, az esélyei... - itt elhallgatott. Felnézett a kartonból, rám pillantva. Mintha nekem kellene szólnom. Persze én csak bólogattam, mint azok a kutyák az autókból, vagy mint az emberek többsége. Aztán, talán feltűnt neki a két perces csend, vagy nem tudom, de folytatta. - Van valakije, akitől vehetünk csontvelőt?

Áh, nagyszerű. Szóval a sors reakciója arra, hogy sosem nősültem meg, és sosem volt gyerekem. Szüleim halottak.

- Nem.. ööööö... nemnagyon. - kicsit haboztam. Feltűnt neki. Azt hiszem.

- Vér szerinti? Szülők? Gyermek? - kicsit félve tette hozzá. Nyálas szar orvos. - Senki?

- Senki. - nyugtáztam. Nem mintha számítana.

- Áh, szóval így. Rendben. - beírt pár dolgot a kartonra. Már kívántam, hogy takarodjon ki a kórteremből. - Akkor embriómáj-beültetést fogunk alkalmazni.

- Más valami? - szóltam rá. Inkább mordultam, de ezt nem akartam beismerni. Próbáltam civilizált keretekhez tartani magam.

- Öööööö, semmi. - Összecsapta a kartonom több irattal, és kisietett a teremből. Az ajtót becsapta.

Szóval gammasugárzás. De hogyan? Valamit olvastam erről. Ha most megmentenek, akkor 20 év múlva rákos leszek.

Amúgy mindig gondolkodtam rajta, hogy milyen lehet haldokolni. Hát ilyen. Undorító pattanások jönnek ki rajtad (akkor már tudtam, hogy az nem sima pattanás), és fáradt vagy. Előtte még hánysz is egy "keveset". És tudod, hogy a hónap végét már nem éled meg.
...
folytatás készül...