Ez az élmény nem váltott ki belőlem különösebb érzést. Vagy érzelmet. Kicsit utánanéztem, könyvekből tájékozódtam a "sugárbetegség" mibenlétével kapcsolatban. Talán jobban járok, mint húsz év múlva egy hererákkal. Bár az undorító kelések egyre inkább jöttek - jobb nevet nem tudtam, és nem is akartam adni nekik. A hajam egyelőre csak szálanként hullott, de ha minden igaz, akkor... nos, csomókban fog.

Mindenki máshogy reagálja le a sugárbetegséget, és mindenki máshogy igazodik a dózisokhoz.

Nyugalmat éreztem. Azt az igazi nyugalmat, amit csak egy halálraítélt érezhet a főbelövés előtt. Szabad ember olyat soha nem fog érezni. Hát én is halálraítélt lettem, halálraítéltje egy olyan játéknak, amit elég kegyetlen szabályokkal játszanak. Embriómáj? Erről is írtak valamit. Kicsi az esélye, hogy működjön. Nagyon kicsi, de mi van ha...? Nem, nem szabad reménykedni. Természetesen vártam a legjobbat, de készültem a legrosszabbra.

A nővérek napi rutinjuknak eleget téve járkáltak a szobámba. Megnézték a vérnyomásom - alacsony -, a fehérvérsejtek számát - aggasztó -, az állapotom - erre nem mondtak semmit. Talán az aggasztó szó felel meg ide. Aludni aligha bírtam az első éjszaka ilyen "kritikus" állapotban. Fájt a bőröm, fájt a bőröm alatt, és fájt az a megfoghatatlan dolog, amit sugárzásnak hívnak. Tudtam, hogy már nem kapok sugárzást, és mégis - valami azt súgta, hogy továbbra is gyilkol.

Éjszak efféle gondolatok bántottak. Bántottak? Talán erős ez a kifejezés. Lefoglaltam magam. Készültem az embriómáj-beültetésre. Legalább lelkileg, ha testemmel már semmit nem tudok kezdeni.

Végül sikerült elaludnom. Nyugtalan álmom volt, de mikor felkeltem, már nem emlékeztem, mi volt az. A nyugtalanság viszont megmaradt. Mint valami földöntúli érzés.

Másnap sem volt sokkal jobb. Valami rendőrségi szakértő jött "beszélgetni".

- Jó napot kívánok. - kezdte. Jajj, milyen udvarias.

- Jó napot. A rendőrségtől? - szinte még be sem fejeztem, de ő már elkezdte.

- Igen. Nos, ahogy hallottuk, ön halálos mennyiségű dózist kapott. Khhmm... elnézést, szóval nagy mennyiségű dózist. - Hát így állunk. A tapintatlanság néha szíven tud ütni. - Van fogalma arról, hogy honnan származhat?

- Nem -  felnyögtem - nincs.

- Rendben. Sejtettük. Azért átvizsgáljuk a házát, ha nincs akarata ellenére. - Akaratom ellenére. Ez valami rossz vicc? Ha nem válik be az embriómáj, akkor egy hónapon belül végem. Tudom, hallottam a nővéreket.

- Nem, dehogy. Nyugodtan. - gondolom már át is túrtátok a házat, a kurva anyátok!

- Rendben. Köszönjük. Ami pedig azt illetti, küldünk ide egy radiológus csapatot, hogy megnézzük, pontosan mennyit kapott. - a "pontosan" szót kihangsúlyozta. Talán nem bízik a kórházban?

- Köszönöm. - nem tudtam másat mondani.

- Ugyan. Ez természetes. - vigyorogva mondta ezt, mintha egy betanult szöveg lett volna - Viszlát.

- Viszlát. - elgyengültem. Talán inkább csak álmos voltam. Vagy fáradt. Mindig is érdekelt, hogy mi a különbség a kettő között. Szokták mondani, hogy előbbi szellemi, utóbbi fizikai, mégis van szellemi fáradtság. Ezen mélázni egy kávé, vagy egy sör mellett már-már filozófiai mélységekbe nyúlik. De egy kórházban ezen gondolkodni csak a szellemi leépülés csalhatatlan jele lehet.

Mély álomba merültem. Álmodtam. Futottam, és futottam, bele a sötétségbe - nem számít, hogy nappal, vagy éjszaka volt (valószínűleg utóbbi), de sötét volt, még a Nap, vagy a Hold is sötéten világított.

És valami egyre közelebb ért. Már éreztem a nyakamon a leheletét, vagy lihegését, mikor felkeltem.

Nem szokványos rémálom volt. Annál is inkább, mert a való élet szörnyűbb volt ennél a rémálomnál. A kelések egyre inkább kifakadófélben voltak. Azaz mintha kezdtek volna kifakadni. És nagyon fájtak.

A radiológuscsapat aznap érkezett. Beléptek, bekapcsolták a detektoraikat, és azonnal fülsiketítő jelzés vette kezdetét. Meglepődtek. Ahogy én is. Káromkodva körbenéztek, majd egyre inkább közeledtek a cuccaimhoz. Csak a ruháim voltak ott, meg pár személyes tárgy. Aztán az egyik kiemelt valamit. Ahogy utólag megtudtam, ólommal bélelt kesztyű volt rajta. Felemelte, és diadalittasan elrakta egy zacskóba. A papírnehezékem volt az. Úgy látszik, elhoztam a munkahelyemről.

Önkívületbe zuhantam. Várható volt. Egyre kevesebbet leszek magamnál, ha minden igaz. Mikor "visszatértem", valamiféle rendőr ült mellettem. Nem az, akit előzőleg láttam. Ennek ideges tekintete volt. Talán a látványtól. Nem lehettem szép, az egyszer biztos.

- Uram, megtaláltuk a sugárzás forrását. Azonosítatlan fekete henger, de első ránézésre dúsított uránnak tűnik. Tudja, mit jelent ez?

- Nem. - tudnom kellett volna?

- Bűnt követett el. Harcászati célokra is felhasználható sugárzó anyag birtoklását a törvény bünteti.

- De kérem. Nem tudtam, hogy mi az.

- Igen, szemmel látható. - mintha ironizálni akart volna, ahogy végignézett rajtam, mikor mondta.  Viszont. Tudnunk kell, honnan szerezte az anyagot.

- Az ajtó előtt találtam. Azt, amelyiket elvitték, elvittem a munkahelyemre papírnehezéknek.

- Hiba volt. Talán emiatt néz ki így. A többi hova lett? - az ideges pillantása kezdett feldühíteni. Még ő ideges? Nem ő fog meghalni egy hónapon belül, ha nem sikerült az embriómáj-beültetés.

- Kidobtam. A kukába. A ház háta mögé. - fáradt lett a hangom. Talán egy újabb mélyrepülés következik?

- És ma vitték el a szemetet, igaz? - kérdezte. Talán Poirotnak is beillett volna, ahogy megnyomta a mondat végét. A nyomozó megtalálta a gyilkost. Függöny.

- Nem tudom. Egyáltalán milyen nap van?

- Lényegtelen. Megkeressük a többi uránt. Viszlát. - már emelte a kalapját is. A nyomozó lelép. Függöny?

Nem válaszoltam. Erőm sem volt. Egyre hívogatóbban simult a fejemhez, és a nyakamhoz a párna. Egyre inkább hívogatott egy kéjutazásra, bele a semmibe, vagy a messzeségbe, teljesen mindegy.

Miért? Miért nem értjük meg a szépséget? Mi az, ami szép? És mi az, ami nem? És miért nem tudunk rajta változtatni? Vagy hozzátenni? Egy mesterkélt, alapjaiban emberi dolog pedig nem lehet szép.

De nem lett mélyrepülés. Ehelyett nővérek jöttek. Meghozták az embriómájat. Hahaha.

Csak egy hurrára futotta tőlem. Valami olyasmit mondtak, hogy normális a kimerültség.

Normalitás? Mennyit tudhat ez a kórház a sugárbetegségről. Röhejes. Ez normális. Szerintem ha élénk lennék, és a folyosón mászkálnék, az is normális lenne. Mennyi energiát fektetnek ezek a beteg optimizmusába. Nem éri meg. Szerintem, ha megmondanák, hogy "meg fogsz dögleni", akkor kevesebb ideig szenvednének.

És ilyen helyzetekben még a karma kérdése is felmerülhet. Vagy Istené. Sosem voltam vallásos, undorodtam a vasárnap templomba csoszogó öregasszonyoktól. Talán ez a büntetésem. Talán Isten szolgája tette le a küszöbömre a dobozt. Talán Isten nem szeret engem. Talán egyenesen utál. De akkor én sem szeretem.

Kegyetlen kis játékai nincsenek az ínyemre. Talán élvezhetném. Ha lenne rá hajlamom.

Csak telnek az éjszakák. Egyre több a mélyrepülés, ami nekem szintúgy éjszaka, csak a nővérek megnyugodott pillantásaiból látom, hogy már megint magamnál vagyok. Meg fogok halni, ehhez kétség sem fér. Nem izgat különösebben. Azért van pár dolog, amit meg szerettem volna tenni, de arra nem maradt idő. Ez így volt megírva - ha hihetünk bármiféle írásnak.

Csak telnek az éjszakák, a nappalok.

Poirot újra meglátogatott.

- Elvitték a szemetet. Valószínűleg bezúzták, de a harcászati uránt nem lehet bezúzni. Az marad apró hengerekben a préselt szemét közt. Ólombetétes védőruhájú emberek túrják a szemetet. Köszönjük! Tudja, mindig erre vágytak az embereim. - köszönés nélkül nyitott a nyomozók gyöngye.

- Szóval nem oldotta meg a gyilkosságot. - mondtam álmosan. - ejnye, Hercule...hát hova lettek a szürke agysejtjei? - kérdeztem. Vigyorogtam volna, ha tudok.

- Mi? Maga meg miről beszél? - csattant fel. - Ismét nincs tudatánál, mi? Pedig nagy katasztrófát okozhat, ha nem találjuk meg az uránt.

- Katasztrófát, he? Nincs előléptetés, fizetésemelés, nincs plusz pár kiló harcászati urán az országnak. Ajjaj, Hercule, nehogy visszafokozzanak...

Sóhajtott egyet, és kiment. Talán azt gondolta, elment az eszem. A nap nagy részében ez valószínűleg igaz is rám, de most... most voltam csak eszemnél. Mert Hercule nem találta meg a gyilkost, nincs függöny, Christie nagymester lázasan töri a fejét a saját rejtvénye megoldásán. A gép dolgozik, és az alkotó is. Csakhogy egymás ellen. Szegény Hercule... azért bizony sajnáltam. Talán mégsem kellett volna gúnynévvel illetnem, volt elég baj a nyakán. Talán túlzok. Lehet, hogy ő is kapott egy bizonyos dózist, de biztos, hogy nem sokat. Hozzám képest semmit. Talán ha egy röntgenfelvétel készül róla, akkor kap többet. De én... én megtapasztalom, mi a haldoklás. Fizikailag, és szellemileg is. Az elmém velem van, míg ébren vagyok. Az ébrenléti időm viszont sajnos egyre kevesebb, és kevesebb lesz. Ezáltalán az épelméjűségem ideje is. Szegény nővérek, szegény Hercule. Amit megtudhat, most kérdezzen, mielőtt még megkezdem a végleges, és tényleges mélyrepülést. Mélypont, jövök!

A haldoklást máshogy képzeltem el. Ez inkább valamiféle betegséghez hasonlítható. Úgy képzeltem, irtózatos fájdalmaim lesznek - talán egy csatamezőn, az volna méltó - és legfeljebb egy óra alatt meghalok. Ehhez képest a valóság megdöbbentő. Mennyi ideje haldokolhatok? Egy hete? Két hete? Rég nem számolom a napokat, nem számolom az órákat. Nincs szükségem rá. Tudom, hogy az én órám egyre közelebb, és ez nekem elég. Szóval itt fekszem, és talán csak a morfiumtól, de nem érzek fájdalmat. Undorító kelések vannak rajtam, és gyengülök, gyengülök, gyenge vagyok, mint a virág, amelyik túlélte az első fagyjait, de még él. Talán holnapra vége lesz, de most még él, és hirdeti győzedelmességét, azt, hogy túlélte, olyat élt túl, amibe sokan már belerokkantak. Holnap ő is belerokkan, de sokakat túlélt, és csak ez számít.

Megmaradt. Ő megmaradt utolsó hírmondónak az övéi közül, és majd hirdeti a dicsőséget.

Hát én maradtam. A pisztoly a halántékomnál, már csak arra várok, hogy valamelyik jószándékú meghúzza a ravaszt. Bár én tarthatnám! Akkor már rég meghúztam volna a ravaszt, hogy az ütőszeg zavartalanul végezhesse dolgát, és némi forró levegő mellett a golyó kilövellve a csőből a koponyámba csapódjon... aztán tovább. De nem az én kezemben van, és nem az én ujjam nyomja a ravaszt őrítő lassúsággal, sosem tudván, hol éri el a holtpontot, ahonnan aztán nincs visszaút. Egyelőre az ütőszeg feszül, feszül, de nem tud megmozdulni, de nem elsz ez mindig így. És én már várom azt a pillanatot. Felszabadító lesz ezután a szenvedés után.

Talán kellett volna írnom még az elején egy listát, hogy mit akartam még elérni az életben. Például meg akartam tanulni hegedűlni. Vagy megmászni egy hegyet. Nem a Mount Everestet, az már elcsépelt, szinte klisékbe illő hely lett, hanem egyet a 10 legmagasabb csúcs közül, valami ismeretlent, amit ritkán másznak meg, és nem a média kereszttüzében. Talán a Kancsendzöngát. A hó öt kincse... igazi kis ékszerdoboz lehet. És onnan letekinteni biztos elképesztő. De ez nekem nem jutott ki.

Szomorkodhatnék, sírhatnék, nedves, ragacsos párnával kelhetnék, de minek? Mi értelme lenne annak? Örülnöm kellene, hogy eddig húztam, és nem ütött el egy kamion háromévesen. Vagy nem ejtett le a szülész, és nem haltam bele annak rendje és módja szerint. Túléltem himlőt, kanyarót. Hálát kellene adnom. De az ember már csak ilyen hálátlan állatfaj. Mindig a többre, és a többre áhítozik, egy idő után természetesnek tekinti azt, amije épp van, később pedig az összeharácsolt dolgokat tekinti természetesnek. Mindig többet, ez a jelszó.
Érdekes, hogy Hercule mindig akkor jött, mikor magamnál voltam. Lehet, hogy ott volt, mikor nem voltam magamnál, de mikor magamnál voltam, akkor valahogy mindig betoppant. Lehet, hogy jeleztek neki. 
Az igazi nevére már nem is emlékszem. Nekem ő mindig Hercule marad, röhejes bajusz, és alacsony termet nélkül. 
- Megtaláltuk az uránt. - már megszoktam, hogy nem köszön. Kinek kell azt? 
- Bravó, Hercule. Ez igazán bámulatos teljesítmény volt. - tapsoltam volna, ha fel bírom emelni a kezeim. 
- Hagyja már abba. - förmedt rám. 
- Ugyan, miért dühös, Hercule? Zavarja a népszerűsége. Eh bien! - folytattam. 
- Nyugodjon meg. Csak közlöm, hogy bírósági tárgyalásra nem fog sor kerülni. Az állapotára való tekintettel, hisz mire... - elhallgatott. Idegesen köhögött egyet. - Elnézést. Köszönjük az együttműködést, és szeretnék jobbulást kívánni önnek. A tettest, aki elhelyezte a nyersanyagot az ajtaja előtt pedig keressük. Nos. - megállt. Majd folytatta. - köszönjük. Minden jót! - sarkon fordult, és elindult kifelé. Én még utána szóltam. 
- Én köszönök mindent. - visszafordult egy pillanatra, de aztán csak lehajtotta a fejét, és kiment. Talán megérezte a rejtett iróniát.