Isabel a rendőrség épületéhez közeli kávézóban üldögélt egy extra adag capuccino társaságában. Három szál cigarettát is elszívott az alatt körülbelül harminc perc alatt, amit a kávézóban töltött. „A munkám néha kifejezetten károsan hat az egészségemre” – gondolta, majd magában elmosolyodott eme gondolat megszületése okán, melybe egy jó adag önsajnálat is vegyült. Végre péntek volt, és ő soha még nem várta ennyire a hétvégét, mint ezen a héten. Pedig igazán nem panaszkodhatott: ma lesz a negyedik látogatása a rendőrségen, és eddig egészen jól alakultak a dolgok. A kezdeti nehézségeknek már nyoma sem volt. Megismerte a nyolcfős csapat tagjait, és ahogy teltek a napok, egyre segítőkészebbeknek bizonyultak. Csak épp az Erichez való viszonya nem változott. A férfi legtöbbször figyelemre sem méltatta Isabelt, vagy kerülte a tekintetét, ha viszont mégis beszéltek egymással, akkor minden esetben nagyon visszafogottan és tartózkodó hangnemben beszélt vele. Úgy vélte, hogy ezen mindenképpen változtatni kell. Ez nem mehet így tovább. Tennie kell valamit.

Gondolatait a rezgő telefonja szakította meg. A jelzés a táskája mélyéről érkezett. Benjamin volt az. Eszébe jutott, hogy teljesen elfeledkezett arról, hogy megígérte a barátjának, hogy mielőbb jelentkezni fog. Ennek már nem egészen két hete.

– Eltűntél! Nem is gondoltam, hogy ekkora traumát fogok okozni neked a regényötletemmel! És már futni sem jársz reggelente - hallatszott Benjamin méltatlankodása a vonal túlsó végéről.

– Hidd el Ben, hogy egyáltalán nem volt szándékos – szabadkozott Isabel – ne haragudj, de annyi minden foglalkoztat mostanában. Bevallom, hogy teljesen elfeledkeztem arról a regényről.

– Netán gondok vannak?

– Sok minden összegyűlt az utóbbi időben, amikkel tele van a fejem, erről van szó.

– Rendben. Esetleg szükséged van még egy kis időre a döntéshez?

– Nem, az már megszületett.

– És hogy döntöttél?

– Vegyes érzésekkel állok ugyan elébe, de végül arra jutottam, hogy miért is ne? Vágjunk bele Ben, de szeretném fenntartani annak a lehetőségét, hogy abban a pillanatban, amikor a számomra kezd kényelmetlenné válni, akkor visszaléphessek.

– Természetesen, ez így korrekt, én sem gondoltam másképp. – vélte Benjamin.

– Rendben.

– Mikorra ütemezzük?

– Na látod, ez egy nagyon jó kérdés.  Részedről mikor lenne jó?

– Az én időm végtelen, igazából ez csak rajtad múlik. Legyen, mondjuk a jövő hét hétfő. Addig megírom a vázlatot.

– A hétfő jó lesz, majd úgy alakítom a dolgaimat. Délután öt és hat körül, ha neked is megfelel, tiszteletemet tenném nálad.

– Tökéletes. Akkor hétfőn Isa.

Alig hogy befejezte a Benjaminnal folytatott beszélgetést és visszahelyezte a telefont a táskájába, egy pillanattal később újra elő kellett vennie. A kijelző szerint ezúttal Victor várt arra, hogy fogadja a hívását.

– Helló Victor! – szólt bele a telefonba.

– Szervusz Bell. Hogy’s mint? – érdeklődött a férfi.

– Egészen pontosan miről szeretnél hallani?

– Megint kérdéssel válaszolsz a kérdésemre. Ez egy nagyon rossz szokásod, Bell.

– Tudom, Victor. Már épp elégszer az orrom alá dörgölted.

– Mégsem változtattál rajta.

– Hogy telnek a napjaid Amszterdamban? – váltott gyorsan témát Isabel. Tudta, ha az előbbi párbeszédet folytatják, akkor sehová nem tart a beszélgetésük. Valakinek engednie kellett, és kettejük között Isabel volt az, aki gyakrabban alkalmazta.

– Mivel tegnap alaposan kiütöttem magam egy bárban a híres piroslámpás negyedben… a mai nap eddig leginkább a pihenés és a regenerálódás jegyében telt a szálloda szaunájában és masszázs szalonjában. Most pedig egy egészen kellemes étteremben ülök a város kulturális központjában. Azt hiszem, nagyon tetszene neked.

– Ez igazán irigylésre méltó.  Az ember azt gondolná, hogy nyaralni mentél, nem pedig dolgozni. Ezek szerint jól érzed magad.

– Eddig pompásan! Holnap találkozom az üzletfelekkel, pontosabban szólva reményeim szerint a leendő üzletfelekkel… Otthon mi a helyzet?

– Kedden és tegnap voltam nálad. Ahogy megbeszéltük, bekapcsoltam a riasztót is, miután távoztam a lakásodból. Nincs okod az aggodalomra.

– Helyes, nagyon helyes. – Tisztán hallatszott, ahogy Victor most elnyomott egy ásítást. – Van még valami? – kérdezte.

– Nem is említetted, hogy Vincent Londonba költözik.

– Ja… többször is szándékomban állt, de valahogy mindig kiment a fejemből. Mikor beszéltetek?

– Kedden.

– Kedden?

– Kérdésre kérdéssel? – Victor nem reagált.  A vonal túlsó végén beálló, Isabel számára egy örökkévalóságnak tűnő csendet ő csak egyféleképpen tudta értelmezni: „Most kezdett el kombinálni” – Itt vagy még, Victor? – kérdezte.

– Igen, persze. Csak a pincér hozta az étlapot. Ott tartottunk, hogy kedden.

– Igen… - Isabel zavarba jött. „Talán megsejtett valamit? A pincér említése talán csak egy ürügy volt? Lehet, hogy rájött” – futott át villámgyorsan az agyán.

– Tehát kedden találkoztatok.

– Igen. Vagyis összefutottunk. 

– Értem. Ennyi?

– Mi ennyi? – kérdezett vissza Isabel. Kezdett feszültté válni, mert már egészen biztosnak érezte azt, hogy Victor rájött. „Nem kellett volna szóba hozni Vincentet. Biztos, hogy rájött.”

– Bell, nem figyelsz. Nagyon úgy tűnt, hogy mondanál még valamit ezzel kapcsolatban. Kifogásoltad, hogy nem is említettem neked Vincent elutazását. Tehát csak ennyit akartál, vagy ezzel kapcsolatosan van még valami, amit kérdeznél, vagy mondanál esetleg?

– Ja, nem, nem. – teljesen idiótának érezte most magát, de egyúttal megkönnyebbülést is érzett. „Mégsem sejti” – Vincent részletesen elmondott nekem mindent. Csak annyira váratlanul ért engem ez a hír…

– Ezzel nem vagy egyedül Bell. Őt is teljesen váratlanul érte az ajánlat, elhiheted. Kissé talán hiányozni is fog, nem igaz? – tette fel a kérdést Victor.

Isabel hallgatott. „Erre mi volna a megfelelő válasz?”

– Bell?

– Igen. Igen, hiányozni fog. – mondta végül.

A vonalban ismét beálló csend arra a következtetésre juttatta Isabelt, hogy ezt talán mégsem kellett volna. De most már mindegy, már kimondta. „Fenébe az őszinteséggel!”

– Na igen… de nagyon jó lesz neki ott, ebben egészen biztosak lehetünk. És persze időnként úgyis hazalátogat majd. – tette hozzá Victor.

– Igen, biztosan. – válaszolta Isabel.

– Ha nem haragszol, most elköszönök Bell, mert már farkaséhes vagyok. Jó hogy beszéltünk. Majd még hívlak.

– Rendben. Szia, Victor. – köszönt el a nő.

A mai nap folyamán a nyilvántartásba is betekintést nyerhetett, de ezzel kapcsolatosan csak felszínes információt kaphatott, mert a személyes jogok megsértése miatt ez nem volt engedélyezett. Ebben az osztag egyik tagja készségesen nyújtott segítséget. Rengeteg érdekes történetet hallott már bandák sikeres elfogásáról, beépülésekről, a bevetésekről, és a különböző szabályokról. Mivel a hangfelvételt nem engedélyezték, ezért diktafont nem használhatott. Ehelyett viszont buzgón lejegyzetelt mindent a füzetébe, amit fontosnak talált.

Eltervezte, hogy ma végre erőt vesz magán, hogy beszéljen Ericcel. Torkában dobogó szívvel kopogott be Eric irodájának ajtaján, majd benyitott. A férfi az asztala mögött ült, hátradőlve a székén, előtte egy nyitott akta volt, ráhelyezve fényképekkel, amelyek feltehetőleg mind egy helyszínen készült fotók lehettek. Amikor Isabel belépett, a hadnagy felemelte tekintetét. Intett, hogy jöjjön beljebb.

– Miben segíthetek Miss. Blaine?

– Feltennék egy kérdést, ha nem bánja Logan hadnagy.

A férfi tüntetőleg a karórájára tekintett.

– Most nem alkalmas. Esetleg később.

– Egészen rövid leszek.

– Jó. – egyezett bele a férfi - Akkor tegye fel a kérdését.

– Mondja, Logan hadnagy, miért viselkedik velem ilyen ellenségesen?

– A rangom megjelölését nyugodtan elhagyhatja. Öntől nem várom el, hogy ilyen hivatalos hangnemben kommunikáljon velem Miss. Blaine.

Isabel felsóhajtott.

– Milyen megszólítás volna a kedvére való nyomozó úr?

– Szólítson egészen egyszerűen csak Ericnek.

A férfi felemelkedett az asztala mellől, aztán a falon elhelyezett fogashoz lépett, leemelte a kabátját, és magára öltötte.

– Rendben, Eric. Nos? 

– Amint látja, épp indulni készülök.

– De csak azután, miután választ kaptam a kérdésemre. – mondta a nő tagoltan.

Eric tett néhány lépést az ajtó felé, de Isabel az útját állta.

– Szeretném elhagyni az irodámat. Megengedi?

– Nem.

A férfi olyan közel volt most hozzá, hogy ha valamelyikük alig néhány centimétert közelebb húzódott volna a másikhoz, akkor összeért volna az arcuk. Ennél messzemenőbb szituációra a jelenlegi helyzetben gondolni sem mert. Néhány másodperc erejéig néztek így egymás szemébe.

– Rendben. – törte meg a csendet végül a férfi - Akkor velem tart? Nekem úgy is jó. Úgysem tudom lerázni magamról.

– De hová?

– Megéheztem. Bedobnék néhány falatot. Tudja, bármily meglepő, de időnként még az ilyen magamfajta, ellenszenves rendőröknek is szükségük van némi táplálékbevitelre. – válaszolta a hadnagy, nyomatékosan kihangsúlyozva az „ellenszenves” szót.

– Á, tehát innen fúj a szél!

– Nem igazán értem, hogy mire céloz ezzel, de talán erre is fényt derítünk hamarosan. De semmiképpen sem most. Ezért, arra kérem Miss. Blaine, hogy engedjen az utamra. - mondta a férfi határozottan – Álljon félre.

– Maga…

– Álljon félre! – ismételte emelt hangnemben, erélyesen. Isabel engedelmeskedett.

– Köszönöm.

Eric kinyitotta az ajtót, kilépett rajta, nyomában Isabellel.

– Én nem azt mondtam, hogy ellenszenves, én azt mondtam, hogy ellenséges.

A teremben csend honolt. Párbeszédüket végighallgatták Eric beosztottjai, tekintetükkel követték őket, amíg a termen végighaladtak.

– Egy és ugyanaz a kettő. – válaszolta a férfi.

– Tévedés, mert egyáltalán nem ugyanaz. Mellékeljek talán egy értelmező szótárt?

Jobbról halk kuncogás törte meg a csendet. Eric megtorpant, Isabel felé fordult, úgy mondta:

– Maga igazán nagyon tehetséges, Isabel Blaine. Rendelkezik minden adottsággal, ami szükségeltetik ahhoz, hogy valakiből tökéletes újságíró váljék.

– Ezt dicséretnek veszem.

– Ne. – rázta a fejét a nyomozó – Ne vegye annak.

Azzal a férfi hátat fordított, és kiviharzott a teremből.  A szárnyas lengőajtó tompán csapódott be mögötte. Isabel ezúttal nem ment utána.

– Ne vedd a szívedre. – szólalt meg a csapat egyetlen női tagja, Anita.

– Eszemben sincs. – válaszolta Isabel nem túl meggyőző hangsúlyban. Igenis a szívére vette, igen, zavarta a férfi viselkedése. Ha az egység bármelyik másik tagja viselkedne így vele, sokkal könnyedebben viselné a kialakult helyzetet. De Eric Logan más volt.

Eric Logan vonzotta őt. Talán épp azért, mert olyan elérhetetlennek tűnik? Lehetséges, ezen még nem gondolkodott.

– Gyere – emelkedett fel az asztala mellől Anita – tarts velem egy kávéra.

Kimentek a teremből, és a hosszú folyosó végén elhelyezett kávéautomata felé mentek. Isabel a zsebében aprópénz után kutatott.

– Hagyd. – mondta Anita, majd előhúzott a zsebéből két, kifejezetten erre a célra biztosított zsetont, majd bedobta a kávéautomata érmék számára kialakított nyílásába. – Meghívlak. Az itt dolgozóknak ingyenes.

– Átlátok ám rajtad. – jelentette ki Anita. – Csoda, hogy Eric még nem vágta le. A napnál is világosabb! Dehát, ő is csak egy férfi. – jegyezte meg megvető hangsúlyban. Isabelt meglepte a kijelentés. „Ez meg mit akar jelenteni?”

– Én csak azt nem értem, hogy miért…

– Hogy miért ilyen ellenséges veled, igaz? Hát persze – egészítette ki a mondatot. - Tudom. De vajon miért is olyan fontos ez neked? Ne is válaszolj, erre is tudom a választ. – a nő Isabelre kacsintott, majd sokatmondóan elmosolyodott.

– Ezt rosszul látod, én csak…

– Figyelj, bennem megbízhatsz, oké? Hidd el, hogy itt senki sem fog értesülni arról a beszélgetésről, ami most kettőnk között zajlik. Nem áll érdekemben világgá kürtölni, úgyhogy ne ködösíts, és ne hebegj-habogj itt nekem, mert azt gyűlölöm.

Anita előhúzott mellényzsebéből egy doboz cigarettát, és megkínálta vele Isabelt. Ő elfogadta, majd Anita tüzet adott.

– Én vagyok itt az a személy, aki mindenkiről majdnem mindent tud. Tehát ha tőlem bármit kérdezel, majdnem biztos, hogy tudok neked hiteles információval szolgálni. És hogy miért viselkedik veled ilyen ellenségesen? Ez nem a személyed ellen szól. A foglalkozásod az, ami visszataszítja.

– Mert általánosít. Mert a rendőrök utálják az újságírókat. Ezerszer hallottam már.

– Ez egy óriási baromság! Ez nem a bulvárlapok firkászaira vonatkozik. Hanem a riporterekre, a tévésekre, a hírközlésben dolgozókra. El tudod te képzelni, hogy milyen szinten zavarnak minket a munkánkban? Mindenhol ott vannak, nagyon kiterjedt információs hálózatuk van, kimegyünk a helyszínre, és ha nagy fogás van, ellepik a környéket. És jönnek a kérdéseikkel, és a nyomunkban vannak, és a fotósuk belenyomja az arcunkba az objektívet, és akadályoznak, és mérhetetlenül pofátlanok! Piócák. Ez ellen mi nem tudunk semmit tenni, ezt sajnos el kell viselnünk. – pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta: – A magadfajta újságírókkal semmi problémánk nincsen. Egyszerűen nincs rá okunk, hogy kifogásoljuk a jelenléted. Tehát, mint azt már említettem, a foglalkozásod miatt viselkedik így veled, viszont erre személyes okai vannak. A pontos okára nem térnék ki, mert ez egy igen kényes téma, és nem akarok belőle problémát.

– Hát, ha tetszik a hadnagy úrnak, ha nem, kénytelen lesz elviselni engem még egy ideig. – mondta Isabel.