Amie Mon üzente 7 éve
László Levente üzente 7 éve
Na akkor le írom még egyszer!
És kérlek ne hajtogasd azt, hogy nem érted miért olvassuk, hogy csak a végét várjuk.
Na igen a horror filmek, aki nem szereti az nem nézi. Azt én sem szeretem, szerintem értelmetlen kaszabolás.
Próbáld megérteni az olvasóidat is.
Nekifutok megint a regényed jellemzésének: olyan mint egy horror film amibe bele borzong az ember és halálra rémül, de valami hajtsa hogy végig nézze, olyan mint a cigaretta, tudom hogy káros, még is elszívom. Olyan mint egy bűnös szenvedély, aminek a végét várom, de míg tart piszkosul élvezem.
Olyan mint az alkohol, tele vedelem magam vele, majd elátkozom.
Tehetek én róla, ha így érzem? És még be sem szívtam! :D
És itt befejezem a jellemzést, míg valaki nem gondol elmebajosnak.
Ne csodálkozz, ha valaki csak annyit kommentál, hogy olvastam. Minden ember nem olyan nyílt mint én, vagy Áron vagy éppenséggel Te. De az még nem jelenti azt, hogy nem mozgat meg benne valamit.
Én le írom, minden egyes rész után, mit éreztem, ha jó, ha rossz. És nem azért, hogy sértegessek valakit, ezt érzem.
Természetesen várom a végét, de nem azért amiért te hiszed, hanem azért mert tudni akarom!
Remélem érthető valamennyire.
Amie Mon üzente 7 éve
De-de, értem. AZ átélés miatt van. Az átélHETŐség miatt. Átélhetőnek sikerült. A szétcincálás volt a célom. Kiírni magamból mindezt, hogy ezáltal ez történjen az olvasókkal.
Van végkimenetele, komoly mondanivaló a végén, de nem mindenki számára elfogadható. Attól függ, mennyire tudod a történéseket befogadni. Betegség, vagy hitetlenség? Esetleg minden csak pszichózis? A vége olyan, amilyen te vagy - amiben te hiszel, amiben te látod a válaszokat.
Ez a regény élet és halál közti határon játszódik. Vége lesz vajon? Valaha vége lesz? Norci azt szeretné, de vajon sikerülhet-e?!
Amúgy nem értem, miért kell olvasni annak, akinek ez kínzás. Horrorfilmet sem néz meg mindenki. Mindenki a saját felelősségére válasszon magának időtöltést, engem nem lehet okolni azért, mert valami olyasmit tesz/el, ami nem esik jól.
Nem érzem azt, hogy "olvasd végig, szenvedd végig, mert fűhahúha, majd a végéért érdemes". Nem. Mert nem sértem meg ilyesmivel önmagam, az emlékeket. Én úgy gondolom, hogy minden rész maximálisan telítve van olyan dolgokkal, amik értékelhetők. Lehet röhögni, lehet sírni, meghatódni, csöpögni, nem tudom...gondolkodni. Aki csupán a vége reményében olvassa, az ne sértsen ilyennel, az ne is olvassa. Az nem tud azonosulni, annak nem való.
Vagy azért olvasod, mert szereted a részeket, vagy ne is olvasd.
u.i.: Norbi hülyét kap a Kiss from a rose-tól, a regényemben meg többször felcsendül - főként a rózsa-motívum miatt.
László Levente üzente 7 éve
Huh, végig olvastam és ráadásnak a kommenteket is. A történet elragad, a kommentek elgondolkodtatnak. Érdekes tanulmányozni egy íráson keresztül, az embereket. És ez az írás rendesen provokálja az embert, arra kényszerít, hogy mélyre ássunk önmagunkban és talán egymásban is.
Ha azt gondolod, hogy az írásoddal vagy veled van a baj, tévedsz.
Egy baj van, ami nem is baj, csak kényelmetlen. És pedig, hogy ez az írás, próbára teszi az írót/karaktereket és nem kevésbé az olvasót is.
Nem tudom érthetően elmondani, lehet amit felül írtam is csak halandzsa.
Áronnal teljesen azonosulni tudok, olvasunk, de nem tudjuk mikor lesz vége -jó én már tudom-, nem tudjuk mi lesz ennek a történetnek a végkimenetele, mert ez a történet nem halad, sem az élet, sem a halál felé, a határon botorkál, szinte az elejétől.
Véleményem szerint, ez egy olyan kisregény kellet volna legyen, ami az olvasó szívét/elméjét egy nap alatt bombázza szét (mert ezt teszi) és másnapra kialussza, még egy kicsit kattog rajta, majd úgy marad meg emlékeiben, mint egy olyan regény ami nagyon megérintette.
Sajnos a terjedelme miatt, nem csak megérint minket, szét cincál és újra össze rak, majd kezdjük elejétől. Ez történik veled, Norcival és az olvasókkal.
Megértem, hogy ennyi történést nem lehet egy novellába sűríteni, ezért szükséges a terjedelmes leírás, de ez próbára tesz mindenkit.
Én abban reménykedve haladok tovább, hogy a végén valami olyat találok, amitől azt mondhatom, hogy megérte az írónak is meg nekem is.
UI: Seal hangja végig a fülemben csengett. :D De miért a bocsánat érte?
Amie Mon üzente 7 éve
Amie Mon üzente 7 éve
Először is bocsásd meg nekem, hogy nem reflektálok vissza a korábbi eszmecserére, nincs időm beleolvasni, és már nem emlékszem, mi volt itt épp a baj.
Szóval lássunk téged.
Könnyekig meghatott a dicséreted... Köszönöm-köszönöm-köszönöm, nagyon kedves tőled. Pedig ez annyira nem is kockázatos írás szerintem - önmagamhoz képest azért nem megemészthetetlen az érzelmi mélység, nagyon igyekszem feldobni jó pillanatokkal a tragédiákat, hogy nem is tudom...élvezhetőbb legyen. Az elején pl. főleg a cselekményt ecsetelem, hogy ne legyen annyira nehéz belemélyedni és megérteni az érzelmeket, de még ezt sem akarom itt agyon bonyolítani. Szóval szerintem, önmagamhoz képest eléggé olvasó-barát lett. De talán még így is eléggé földönkívülinek számítok, nem tudom. Tapasztalom.
A szereplők, a sztori nem a fantázia szülöttei, én csak arról írok, amit ismerek, egy élhetetlen élet kérdései... A munka, amire gondolsz nem volt nehéz. A regény önmagát írta.
"Mi az igazság a misztikum mögött?" - hát, én leírom, csak úgysem fogod elhinni:)) Persze, pont ez a jó az írásban.
Vannak, akik többet, mások sokkal kevesebbet látnak. Vannak érzékenyebbek, akik sokkal többet tudnak mindenről, a testről, lélekről... Igazság csak egy van. Csak az az igazság, hogy minden igaz. Minden mese igaz, csak rá kell döbbenni a lét esszenciájára.
Dávidot is lehetne társadalmi normák szerint jellemezni, vagyis, pont, hogy nem lehet. Aszerint ő nem valóságos. Nem lehet az. Mert mások gondolatait beszéd nélkül nem lehet hallani, mert olyan fájdalmakat mulaszt el, amit semmilyen drog, olyan történésekről is tudomása van, amit senkitől nem tudhat. És ilyen ember nincs. És ha van? Már ehhez a kérdéshez is tovább kellene látni a normáinkon.
Norci elég normális:D Vagyis szintén...erre a lányra már egy egész pszichiátria kötetnyi diagnózist rábélyegeztek. Na, de hol a határ az érzékenység és őrület között? Van-e őrület, vagy csak elszigetelt állapotok, amikor az őrült nem tud kapcsolatba lépni a külvilággal, amúgy meg inkább zseni, mint beteg. Norci is sokat lát, nem hiába van Dávid és közte ez a kapocs, csak ne kelljen kinyitnia a szemét, mert az nagyon félelmetes. Aztán majd kénytelen lesz.
Hálás vagyok, hogy itt vagy!
Ócsai Norbert üzente 7 éve
Hú, volt itt eszmecsere bőven, ahogy látom :D
Lássuk csak, én mit is gondolok eddig a történetről...
Egy egyéniség. Elejétől kezdve egy egyedien összefont darabról van szó, amin tisztán látom, hogy RENGETEG törődéssel és odafigyeléssel készült. A megfogalmazás, az elém vetített képek, a besorolhatatlan és gyakran medret váltó atmoszféra; Lenyűgöz. Őszintén megmondom, Lenyűgöz! Nyugodt szívvel megmondom, soha nem láttam még ilyen elbűvölően kreatív írásstílust. Olyan szókapcsolatokat tudsz összefűzni, olyan élettel és szépséggel, ahogyan eddig még sehol sem tapasztaltam. Az angyalaidhoz híven Mennyei a fogalmazásod!
Cselekmény szemszögéből... Itt van Dávid, és vele együtt visszatértünk a misztikum területére is. És itt az, ahol megmutatkozik, mennyire a toppon vagy abban, amihez értesz.
Hosszú, hosszú, persze, és tényleg felettébb érdekel a teljes oldalszám. Ez eddig a 49. rész, és nem is kis darabokban töltöd fel, ami mégjobban megdobja a dolgok méretét. Bár nem minden jelenetben történnek a pillanatban érdemre méltható dolgok, látom, hogy a legtöbb szálat és vonalat azt szinte az egész cselekményen keresztülvezeted, tehát én ebből a szemszögből próbálom értékelni is.
Rengeteg kérdés és rejtély öleli körül eme leányt, hát még Dávidod.
Az a kérdés viszont, ami engem jelenleg a legjobban mardos, az egy, amit te magad is megemlítettél itt most: 'Mi az igazság a misztikum mögött?'
Vajon tényleg léteznek-e ezen világban angyalok, vajon Dávid tényleg rendelkezik-e valami embertúli hatalommal/tudással, avagy mindez csupán egy kétségbeseett és megtört lány elméjének útja, miként megpróbálja feldolgozni a körülötte történő, számára nehezen magragadható dolgokat. Hol a határ a tudat és a tudatalatt között? Hol folyik egybe a kettő, mibe fektessem a hitem?
Ez az, ami leginkább tüzeli bennem a kíváncsiságot, és ez az, amire a választ a további részekben is heves érdeklődéssel kutatni fogom! :)
Sokáig tartott, míg belerázódtam Nora történetébe; Számomra az eleje volt kicsit nehézkes. Nem tudtam sokat, és a fejemet is csak kapkodtam, de immáron, hogy minden kezd a helyére állni, és már tudom is, hogy mit akarok, mit kutatok, most már az izgalom lankadhatatlan.
Amie Mon üzente 7 éve
Ezen a regényen tanultam meg írni. Nem most, hanem hat éve, amikor elkezdtem, és az első fejezet után valaki azt kérte, nehogy teliholdas novella legyen, folytassam. Közben nagyjából megírtam a pszichothrillert, de túl nehéz volt, gondoltam kicsit kipihenem magam ennek az újraírásában. Most már megint a másikat szeretném, de egy éve eldöntöttem, hogy akárhol is tartok az írásban, be kell fejeznem - de talán csak azért, mert most már meg tudom írni a másikat, amit megint újra fogok írni, most már talán negyedszer, uszkve 13 év alatt.
- Talán most már tudom, mi a határ az emészthetőség és -hetetlenség között. Mi az a hajszálvonal, ami még belefér az ép elméjűek világába, mégis hat. Talán pont a kritikáid miatt tudom visszavenni a sebességet.
Mert most már ez a végjáték. Már mindenhez csak egy-egy mondatra van szüksége a lánynak. Már képes mindenre, és amint rájön, már fog tudni dönteni, mert már minden megtörtént, amit le szerettem volna írni.
Már nincs több szereplő, már nem kell jellemfinomítás sem, mindenkit ismerünk (még egy apróság lesz a két homo fiú között). Már tök elég a kórházból is, betegként és orvosként is.
A tűz motívum. Hiába égett el anyu, és vele a naplók, Nora lényének, döntéseinek, nézeteinek még mindig a 90%-át az anyja közelsége formálja. Hiába égtek el a naplók, mindenki tudja, mi állt benne, és ki is bökik lassan, főleg most, hogy Dávid visszajött.
Lesz még egy nagyobb tűz is, és Nora bármiben próbál hinni, ami külső segítség. A szakmájában, a természeti erőkben, a szerelemben, a barátságban, Dávidban, de rá kell jönnie, hogy ő maga micsoda, mert minden más csak egy steril lap a sebeire, ami saját maga nélkül ugyanúgy csak mélyül. Rá kell jönnie a miértekre, vagy meghal. És a végén döntenie kell, de már képes lesz rá. Ha egyáltalán dönthetünk bármiről is, és nem az van, hogy döntenek felőlünk.
Én úgy érzem, az érzelmi mélysége silány. Amit talán elvisz valami, talán a humor, az irónia, a zavar, nem tudom, de nagyon nem vagyok elégedett az érzelmi vonulattal, viszont nem vagyok biztos benne, hogy kell-e egyáltalán. Még így is messze többet éreznek, gondolnak, mint az lehetséges heti száz óra vérben-tocsogás között.
A vér. A vér az élet. Az orvosi dolgok rendben vannak a regényben, a hemofília leírása, meg az nem ingadozik :D De ha metaforizálnám...úgy alvad és úgy nem alvad, ahogy ingadozik benne az élni akarás, ill. a halálvágy. Az autoimmun...harc önmaga ellen, és a halál - amúgy minden nap a halállal harcol, de ott vannak, akiket szeret, vajon jobb-e az élet, mint a túlvilág?! És legfőképp van-e túlvilág, van-e Isten, Jézus, menny és pokol... Vagy a tettek helyszíne talán épp a jelen, és minden csak illúzió, meg pszichoszomatika.
Bodor Áron üzente 7 éve
- Talán ugyanazokat a hibákat követem el, mint te, ha írok. Nekem sem mindig úgy jön ki.
- Talán a saját elvárásaimmal magam sem tudok mit kezdeni.
- Talán rád erőltetném, amit elvárok, pedig ez csak egy kritika, mely talán építő szándékú.
- Talán azért kritizálom, mert végigolvastam.
- Talán azért olvastam eddig végig mert beszippantott a világa. Pont a főhőse. Sőt, talán pont a bizonytalansága, az író és főhősének összefonódása, kapcsolata. Nagyon érdekes.
- Talán nehéz elhinni, de épp egy pszichothrillert olvasok könyvben,, ha nem ezt, a Tisztítót vagy a Kék aranyat.
- Talán... Olvastam az 50-est is, és most már valószínű együtt élek a történeteddel, csak nagyon szeretném, ha legalább a végére lennének válaszok.
- Talán zavar, hogy ez nem egy kézzel fogható könyv. Nem tudom, hány "centi" papír van még hátra. Ezért nem tudom, mire számítok. Az ismeretlen végtelenbe csordogálok veled, egy sötét és lassú sodrású folyón, egy csónakban, aminek az evezőit is kitépted a kezemből...
Amie Mon üzente 7 éve
Amie Mon üzente 7 éve
SZia,
én meg írtam egy tök hosszú választ, és eltűnt. Megerőltető volt, nehéz, terjengős, magyarázós... És most úgy érzem, talán nem hiába tűnt el.
Így most aztán eléggé tanácstalan vagyok, mit is válaszoljak. Nem megy át az, amit szeretnék. Nem érted azt, amit az első résztől építek. Nem látod a nyomokat, csupán terjengősség, sallang, és blabla a világom, amiben... Ami miatt írni kezdtem, amiket le kellett írnom.
A fő kérédés, amit feszegetek, a jó és rossz ellentéte. Léte, vagy nemléte. A betegségek orvosi, vallási, lelki szemszögei, a gyász. Egy élhetetlen élet motívumai. Megértem, ha nehéz, vagy szimplán szar, nem tudom, de nyilván nem neked való, mert akkor talán nem volnál türelmetlen, unatkozó az elejétől fogva.
Tudom, hogy a főhős nem szerethető, hogy az élete sem az, abszolút megértem, ha nem tudsz vele azonosulni, de én őt választottam, vagy talán a sors engem, de ez mindegy. A te felelősséged, ha egy betűvel is tovább olvasod, az elvárásaid nálam falakba ütköznek, mert jobban nem megy, másképp meg nincs értelme. Én sem tudom, hogy minek teszem fel ide, talán már írtam, talán valami hülye mazochizmus, mert tudom, hogy nem népszerű, és sosem lehet az, mert tök beteges. Kockázatos, de az enyém.
Valami ilyesmiket írtam. Aztán ahogy azt sem értem, minek rakom fel, azt sem értem, minek olvasod. Idegesít téged, nem a te stílusod. Amúgy az enyém sem - bár a sokkal mélyebb és abszurdabb pszichothriller kategória az totál bukás lenne itt, ha ez a szappanos kis love sztori sem elég populáris.
Balogh Zoltan üzente 7 éve
Bodor Áron üzente 7 éve
Ideértem. Végigrágtam magam valószínűtlen pszichiáteren, feleslegesnek tűnő széjsebészeti beavatkozáson, és ezen a valószerűtlen jeleneten. Írtam egy kritikát, de mire ide értem, már kitöröltem. Most állok és sokadjára nem tudom mi van. Csak azt, hogy ez az állapot már mérhetetlenül frusztrál. Néha nagyokat villan az írásod, mint pl. a lázálom leírása. Szépen épül fel helyenként Nora karaktere is, ahogy halad előre a korral. Érezhető, érzékelhető. Máshogy gondolkodik. Ez nehéz feladat íróként, és sikeresnek tartom a végrehajtását.
Csak lassan tényleg elkezdem elveszteni a türelmem. Egy krimiben is jól kell adagolni a "ki a gyilkos" kérdést. Jó, ha van felismerés, hogy az olvasó előbb tudja, mint a "felügyelő" az elkövető személyét. Ugyanakkor ennek nem szabad szájbarágósnak lenni. Ellenben a gyilkosra vadászó szereplő is okos kell maradjon, mire eljut a felismerésig. És még akkor is jó a végére pár csavar. Itt mintha nem hagynál nyomokat. Minden csak történik, már gondolni se merek semmire, mert úgyis más lesz, de nem azért mert annak bármilyen szép ívű előzménye volna, vagy azt látnám. VAgy emlékeznék rá a terjengősségében. Mi lenne, ha pár részig pl. nem lenne beteg? Összedőlne a világ? A világa?
Addig is:
https://www.youtube.com/watch?v=LHwxCHoUczg