- Nem vagyok majom! – kiáltotta Ham István, amikor egyik reggel belenézett a tükörbe.

Pedig való igaz: egy szőrös képű, kerekfejű, hajlott vállú csimpánz nézett onnan rá vissza.

Ahogy tekintetét végigjáratta saját testén, meg kellett állapítania, hogy bizony a tükör nem téved. Végtagjai hosszúak, méghozzá aránytalanul. Tenyere a padlón pihent, ahogy kinyújtotta a karját. Testét teljesen szőr fedte, és akárhogyan próbált, nem volt képes felegyenesedni.

A madárleány nem tudott repülni.

Isten tudja csak, mióta volt ez így, de tény: akárhogyan igyekezett csapkodni a szárnyaival, bárhogy próbált elrugaszkodni a talajtól, nem járt sikerrel.

Pedig nem gátolta semmilyen külső tényező. Egyik nap egész egyszerűen azt vette észre, hogy elment a kedve a repüléstől. Kipróbálta, milyen az, ha nem használja a szárnyait. Egész jó volt. Eleinte. Élvezte, hogy nem fejt ki semmiféle plusz erőt, csak van, létezik.

Ellustult, azt lehet mondani.

Elmúlásszagú reggelek
köszöntenek engem.
Sejtem már, de még nem tudom,
merre kéne mennem,
mit is kéne tennem.
Fáradt vagyok.
Mint ki hullaszagú
réten ment keresztül:
belül meg-megfeszül
a riadt fájdalom.
Mi lesz, ha a sorsom
síri csend, hullaszag?
Lesz, aki majd megment,
s mondja:
"Lelked meg nem rontja
többé semmi."?
Fogok majd pihenni,
boldog szeretetben,
mint aki célba ért?
Lehet, hisz akadnak,
akik mégis értik,
a szeretetüket nem csak
élvezetben mérik,
s meghalnának érted.
De mondd, én jó Istenem,
mért, hogy csak enyészet
hever az utamon,
akármerre járok?

Egy kicsit még szenvedek, de már
gyógyul a seb, felolvad a jég is.
Egy kicsit még fáj az ürességem,
béke honol, nyugalom van mégis.
Visszanézek, jelenemet látom,
a múltam olyan tiszta, mint a hó,
amit soha be nem piszkol lábnyom,
nem fedhet már vastag takaró.
Kemény vagyok, de keménységem oly lágy,
mint ahogy a viharban a fák
hajladoznak, átadják a testük;
vagy ahogy a réten nő virág:
néma vagyok, s mégis, zizegésem
egyre erősödik, felharsan az égig.
Nem tudom én, mi lesz küldetésem,
ám az biztos: öröm járja végig.

Egy kolléganőm ma azt mondta, hogy futáskor az első negyven perc után kezdődik el a zsírégetés. Tehát ha nincs tartaléka az embernek (mert példának okáért egy álló napja már nem evett), akkor a szervezet olyan létfontosságú szervekhez nyúl ebben az első periódusban, mint a vese, a máj, a tüdő, stb…

Megjegyezhetnénk viccesen, hogy „Na jó, akkor kezdjük mindjárt negyven percnél a futást!”. Csakhogy az ehhez szükséges eszközöket, gépeket még nem találták fel a tudósok.

Mi lenne, ha összekapcsolódnánk:

mondanék egy szót, mit csak te tudsz?

Egy jelszót, miből egyértelmű lenne,

honnan indultál el, s merre futsz?

Mi lenne, ha találkoznánk egyszer

álmainknak ködös tengerén,

s jelszavakkal már nem dobálóznánk,

mert mindig együtt lennénk: te meg én?

Mi lenne, ha nem válnánk el többé:

ketten utaznánk a végtelen

országútnak vad forgatagában,

s nem lennénk már soha védtelen?

Mi lenne, ha mindez igaz volna:

derűs hajnalon kezdődne az élet,

s életünk, mely éppen most kezdődött,

többé talán sosem érne véget?

Beteg vagyok.
Mint űzött sasfióka, keresem a fészkem.
Néha megtalálom, s mégsem
lelem helyem benne.
Eltúlzott vágyaim,
kiszínezett álmok,
útmutatásnak hitt,
vad lidércnyomások
kergetnek utamon.
Akármerre járok,
csak te vagy számomra jel,
szerelem csillaga!
Egyedüliként te,
ki végigvezetsz engem
szépen, felemelve,
néha megtépázva,
épen vagy megtörten,
sokszor ázva-fázva.
Nem élnék nélküled,
nem is lélegeznék,
nem tudom, hogy kinek,
s vajon mit üzennék,
ha nem lennél itt velem.
Elbújhatnék az én néma beszédemmel.

Imádkozhatnék, semmit nem segít:
hiányzol nagyon, folyton nem vagy itt.
Mint virágsziromnak édes, langy eső,
szívemnek mosolyod kell, hogy verdeső
üteme ne hagyja cserben a testemet,
míg hiányod szép csendben, lassacskán eltemet.
Tudom, hogy nem lelem máshol meg önmagam,
csakis két szemednek tükrében; s hogyha van
némi kis szabadság tán ezen a Földön,
nekem az tebenned kell, hogy kifejlődjön.

Elmondanám neked, hogy szeretlek,

de félek, hogy csak megsértelek téged

nyögdécselő, haldokló beszéddel,

szívemnek vad, tomboló hevével.

Elmondanám neked, hogy mit érzek,

amikor a nézésedtől vérzek.

Elmondanám, ha lennének szavak,

de ahogy a színt nem látja a vak,

bolond eszem sem talál fogalmat

arra, ami mosolyodtól bolygat.

Elmondanám, meddig mennék érted,

meddig szelném át a messzeséget,

s csillagoknak szárnyán ha tévelygek,

mit adnék, hogy megleljelek téged.

Felfelé lépkedve, néha meg-megállva,

csodálkozva nézek szét a nagyvilágba’.

Azt gondolom olykor, az egész csak egy álom:

hogy lehet, hogy mindazt, amit vágytam, megtalálom?

Szépséges tavasz kelt búsuló szívemben;

tegnap még zord tél dúlt, s minden, amit tettem,

csakis félsiker volt:

mint ki vágyakat olt

holt ember szívébe.

Semmit nem találtam,

hiába kerestem.

Jégtáblák közt háltam,

s onnan ki-kilestem,

mígnem szerelembe estem.

Hogy is mondjam én ezt?

Azt hallottam, a csillagoktól oly távol vagyunk, hogy mire eljut hozzánk a fényük, földi idő szerint talán már nem is létezik egyik-másik világító égitest.

Elmondtam ezt Veronikának is, aki először kinevetett. Ez nagyon fájt, mivel kedves számomra a lány, akárcsak a csillagok.

Miután jól kimulatta magát rajtam, azt tanácsolta, kezdjek valami értelmeset is az életemmel, ne csak ilyen marhaságokkal foglalkozzak.

Igen, ezt mondta: marhaság.

Arra gondoltam ekkor, hol lehet vajon az a Veronika, akit én gyerekként megismertem.

Útközben őhozzá "szeret-nem szeret" játékot játszottam magamban.
Na, nem tépkedtem persze virágszirmokat (számomra már az is szentségtörésnek számít, ha valaki csak úgy kénye-kedvére leszakítja a mező virágait, mivel szerintem azoknak ott van pontosan a helyük, ott kell díszegyenruhában állniuk, ahová őket az Úristen teremtette; kivéve persze a különböző gyógyhatású növényeket, amelyeket szervezete számára hasznosítja az ember).
Szóval a játéknak ezt a szadista részét természetesen kihagytam, csak fejben játszottam el a gondolattal: hogy vajon szeret, vagy nem szeret?

Álmomban a padlón hevertem. Nem bírtam megmozdulni, mert egyrészt túl sokan álltak fölöttem, másrészt éppen hatalmas vihar tombolt a lelkemben.
Ennek a viharnak az oka az volt, hogy akik körülvettek, mind azt várták volna el, hogy szeressem őket.
"Hiszen azt mondod, hatalmas nagy szeretet van benned, mutasd hát meg!" - mondták. Vagy: "Ha olyan nagy benned a szeretet, miért szereted egyik embert jobban, mint a másikat?"
Nem értették, és valójában ez volt az, ami iszonyatos erővel szaggatta a lelkem.

Állt a koldus a parton, és nézte a Halált.

Egy tizenéves kisfiú alakjában úszott előtte, aki ki tudja, mióta lehetett már a vízben megfulladva. Teste élettelen volt, a koldus ezt azonnal meg tudta állapítani a bőr kékes színéről.

Ha élt volna még, minden bizonnyal segített volna rajta. Vagy legalábbis megpróbálja.

Így viszont csak állt, elöl összekulcsolt kezekkel, és nézte, ahogy a folyó egyenletesen áramló habjai közt öntudatlanul, magát teljesen átengedve a sodrásnak, úszik a nagy Halálnak legújabb áldozata.

Vas Krisztina neve az elmúlt éjszakáig teljesen ismeretlen volt előttem.

Álmomban hallottam róla életemben először.

Láttam őt úszni; láttam, milyen szenvedélyesen küzd meg mindenért, amit el szeretne érni; láttam a kudarcok, veszteségek ellenére is zavartalanul továbbhaladni; láttam, ahogy az esélytelenek nyugalmával is teljes erőbedobással képes megharcolni a győzelemért.

Vas Krisztina (bár még csak egyetlenegyszer találkoztam a személyével) hősnőmmé lépett elő.

Fejes Roland: Az érem két oldala

Ahogy többen is jelezték a hozzászólásokban, Roland kicsit elkapkodta a feltöltést. A javított verzió véleményem szerint már sokkal élvezhetőbb volt. Főhősünket kétféle szemszögből látjuk. Először a sajátjából, ahol is megtudhatjuk, hogy nem veti meg az alkoholt, ha éppen arról van szó, hogy el szeretne menekülni a valóság elől. A második részben főhősünk már csak egy darab "hús", egy vizsgatananyag. Tetszett az alapgondolat, a megközelítés is jó volt, bár én el tudtam volna képzelni hosszabb kifejtést is, szerintem egy kicsit hamar vége lett, s nem tudunk meg eleget ahhoz, hogy valóban "együtt legyünk" a főhőssel.

Üresen áll az e-mail-es fiókom.
Facebook-üzenetben faggatózás zajlik.
Senkit sem érdekel.
Mi lapulhat belül?
Mi van a szívedben?
Mi az, mi neked kell?
Sosemvolt emberek,
sosem értett eszmék,
soha észre nem vett,
súlyos naplementék
mérgezik az eget.
Mondd, még meddig üget
lelkemben a szellem?
Miért, hogy szerelmem
egy kínos semmivárás,
s ez a szellemjárás
az elmúlásba kerget?
Élni nagyon nehéz,
meghalni badarság,
félig megalkudni
pedig én nem fogok.

Mióta özvegyasszony lett, elég gyakran elmerengett a múltján. Számba vette az élete során meghozott döntéseit, és belegondolt, mi lett volna, ha bizonyos esetekben más irányba terelődött volna a sorsa.

Különösen egy esős, őszi délutánnak az emlékei szokták kíméletlenül mardosni belülről.

Nagyon fiatalok voltak még akkor. Végzős gimnazisták. Az osztályból két fiú is udvarolt neki, ám legnagyobb bánatára éppen az, amelyik neki a leginkább elnyerte a tetszését, egy ideje már nem látszott hajlandónak erőfeszítéseket tenni.

A fiatal királyfi egy reggel arra ébredt, hogy elvesztette a jókedvét. Mivel előző este még megvolt, amikor a szomszédos vár királyával borozgatott, hát a királyfi tanácstalanul ingatta a fejét.

Mint mindig, most is jobb kezét, az üde szépségű Annát, a szolgálólányt kérdezte meg:

- Annácska, mondd már meg nekem, hogy van az, hogy tegnap még jókedvem volt, ma meg úgy érzem magam, mintha mindenem elveszett volna?

Anna hosszan elnézett a királyfi mellett, amíg gondolkozott.

Vajon hány olyan ember él a Földön, aki ha választania kellene, a tiszta, őszinte érzelmeket preferálná az anyagi biztonsággal szemben?
Hirtelen Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regénye jut eszembe a témával kapcsolatban. Ez az a mű, ami talán a legjelentősebb benyomást tette rám; s bármennyire is hadilábon álltam az irodalommal az utóbbi időben (bár úgy tűnik, most rendeződik a viszonyunk...), biztos vagyok benne, hogy még párszor el fogom olvasni.
A főhős, Raszkolnyikov nagyon erős eszmerendszert, ideológiát épít fel magában, ami teljesen elszigeteli őt a világtól.

Mostanában gyakran elgondolkozom, hogy mi is ösztönöz engem az írásra.

Körülbelül tizennyolc éves lehettem, amikor elkezdtem az internetre feltölteni az alkotásaimat.

Sokan voltak, akiknek tetszett. Akadtak, akik építő jellegű kritikáikkal igyekeztek még jobbá tenni azt, amit leírtam. Állították, hogy értékes gondolatokat tartalmaznak a soraim.

Az, hogy foglalkoztak a műveimmel, egyértelműen ösztönzött a továbbhaladásra.

De vajon elértem-e azt, amit szerettem volna? Egyáltalán, volt-e valami konkrét dolog, amit el akartam érni?

- A pályaudvarra, kérem!

- Okés. Talán késésben?

- Kicsit elaludtam, ezért ültem taxiba. Kérem, ha lehet, igyekezzen, a 8:20-as gyorsot el kellene érnem!

- Jó, jó. Azért nem kell mindjárt megijedni. Aki valaha utazott már velem, az tudja, hogy ha én valahova oda akarok érni időben, akkor abban biztos lehet bárki, hogy senki meg nem állít.

„Ha ennyit pofázik, tuti elkések!” – gondoltam dühösen.

Végre elindultunk, de nem épp úgy festett az ürge, mint aki túlzottan oda akarna érni.

Hőség van, szinte kihalt a történelmi belváros. Itt-ott lézeng csak egy-egy lélek.

Alattam a repedezett, néhol hiányos kockakövek, odafent egy kósza bárányfelhő éppen eltakarja a napot.

Bennem és körülöttem üresség.

Turisták lézengenek teljesen érdektelenül, csak azért, hogy ne kelljen otthon unatkozni. Két, tíz év alatti kislány kergetőzik a szökőkút körül. Élvezik, hogy megcsapja őket az ilyen időben különösen kellemes vízpára.

Lehajtott fejjel bandukolok.

Valójában minden, ami a világon történik, eleve elrendeltetett. Hogy mi történik velünk a következő pillanatban, gyakorlatilag már a születésünk pillanatában eldőlt.
Persze nem arra kell gondolni, hogy van valaki (vagy valami), aki (vagy ami) erről dönt, s elhatározza, hogy ez márpedig így és így fog történni...
Nem.
Viszont ha belegondolunk, elég logikus az egész.
A gyermek, amikor megszületik, egyetlen első pillantást fog vetni, nem többet. Ahogy nem fog kettő szót kimondani először (mert az ember egyszerre általában csak egy szót tud kimondani), nem fog két helyen és időben először lábra állni.

A szerelmespárokat nézve gyakran elmerengek: mi lehet a titka ennek a nagy-nagy misztériumnak? Lehet-e egyáltalán ezt valahogyan megérteni?
Miért van például az, hogy egyes nők, akik másokat teljességgel lázba hoznak, számomra közömbösek, mások viszont, akik engem feltüzelnek, sokak számára érdektelenek, vagy egyenesen visszataszítóak?
Jó kérdés...
Mi lehet a titok?
Egyesek azt állítják, létezik a világon mindenkinek egy lelki társa, akit meg kell találni; akivel tökéletes lehet a boldogság, anélkül, hogy bármiféle kompromisszumot kéne kötni: magától működik az egész, nem szükséges külön párkapcsolati kérdésekkel foglalkozni.

Nem jön a nagy csoda, akárhogy is várom:

el kell lassan fogadnom, hogy sohase lesz párom.

Sohase lesz párom…

Veled kell hát egyezségre lépnem,

Magánynak édes asszonya.

Te vagy csak, ki érti remegésem,

te vagy az életem angyala.

Rólad kell nekem szerelmesen szólni,

neked kell áldoznom vért, időt,

te vagy, kinek gyönyörű szemében

megláttam az egyetlent: a Nőt.

Keserű a nászunk,

de azért, úgy vélem,

örömöket is nyújt.

Te vagy már mindenem:

örök menedékem,

s csak veled feledem a bút.

Gondolj rám, ha vihar támad,

s megtépázza kerted, házad!

Én vagyok!

Ha végigsöpör életeden,

s azt súgja, egész másmilyen,

mi igaz;

ha arra ránt, hol az egyensúly,

s vigyáz rád, nehogy elbotolj;

ha megtiporja mindenedet,

s a könyörület kívül reked;

ha igazságot hirdet neked;

ha rád szól, hazug vagy, de nagyon;

ha nem jár neked többé vagyon;

akkor is, ha magam adom;

ha kiáltok, hogy meghalljátok,

mi az, amit nem sújt átok;

de akkor is, ha nem szól szám:

mindenképpen gondolj rám!

Élt egyszer egy híres mesemondó. Arról volt híres, hogy akárhányszor mesélt valakinek, az biztos, hogy miután az illető távozott, sokkal jobban érezte magát, mint előtte, s betegsége, ha volt, garantáltan elmúlt.
Világhírre tett szert ez a mesemondó, a Föld minden részéről eljöttek hozzá, hogy meghallgathassák őt.
Ám azt senki sem tudta róla, hogy minden este, mielőtt nyugovóra tért, szobájának ablakán át az eget kémlelve, így fohászkodott:
- Istenem! Nagyon hálás vagyok neked ezért az adományért, és örülök, hogy szolgálhatom vele az emberiséget.

Az ifjú egy napon kirobbanó örömet érzett a szívében.
Nem tudta az okát, csak azt érezte, hogy mindenképpen szét kell kürtölnie a világnak.
Ment hát, hogy örömét szétossza, ám akivel csak találkozott, az mind elzavarta.
Az egyik azt mondta, nincs ideje mások boldogságával foglalkozni, elég neki a maga dolga. A másik azzal érvelt, hogy örül bár az ifjú örömének, de most nincsen kedve abban osztozni. Egy harmadik azt mondta, nem érti, minek örül olyan nagyon az ifjú, és nem is szeretné megérteni.

Amikor estefelé, még sötétedés előtt felnézek az égre, egyetlen csillagot látok. Egy csillagot, mely egymagában várja, hogy a többiek is feltűnjenek a nagy égbolton.
Sorstársam ez a csillag.
Én is ugyanígy várok, várakozok a magány óráiban, napjaiban, hosszú-hosszú éveiben... Hátha felbukkannak körülöttem olyanok, akik ragyogni (és nem csak pislákolni) szeretnének.
Tanácsolták már, hogy ne várjak, hanem menjek és keressek.
De kérdem én: lehet-e egyszerre tiszta fénnyel ragyogni és keresni?

Az Igazságot még senki nem fedezte fel úgy, hogy azt mondta volna: "Ez az igazság."...

Egy baráti társaság tagjai ültek az asztalnál.
Ettek, ittak, s közben jóízűen beszélgettek az élet különféle dolgairól.
Egyikük azonban nem szólt egy árva szót sem.
Ez feltűnt az egyik férfinak, meg is jegyezte a mellette ülőnek:
- Biztos rossz napja van, azért hallgat.
Mire egy másik:
- A frászt! Nézz csak rá! Majd kicsattan az örömtől. Gondolom, csak nem tart minket érdemesnek a társaságára.

Egy kisfiúnak meghaltak a szülei.

Gyásza olyan mély volt, hogy teljesen bezárkózott, s ez elszigetelte őt a külvilágtól. Barátai nem voltak. A nevelőszülők, akik örökbefogadták, ellátták ugyan mindennel, de a kisfiú valahogy nem érezte úgy, hogy igazán szeretnék.

Egy este, miközben bánatában csendesen sírdogált, megjelent a szobájában egy csodaszép angyal. Arca nem tükrözött semmiféle érzelmet. Csak állt ott, és ezt az egy kérdést tette fel a kisfiúnak: - Meg tudod-e mondani, ki vagy?

Én  nem tudom, hogy kinek adjak hálát.

Nem tudom, most mégis megteszem.

Nincsen senki, aki rám figyelne,

Isten meghalt régen, azt hiszem.

Nincsen sors, és végzetünk sincs írva

fellegekbe, vagy a föld porába,

tengerek nem rejtik múltnak titkát,

kereshetném kincsét, mindhiába.

Nem fog megjutalmazni az ég sem,

ha tündökölve zengem igazát,

megbüntet, de igazából mégsem,

ha felkavarom az útnak porát.

Rossz az, aki nem fél semmitől sem,

de gyáva, aki reszketve vigyáz,

mindent megkap, aki nem félt semmit,

még ha néha szét is dől a ház.

Már várlak.

Látod? Takarítom a szobámat,

messzire űztem a vágyat.

Már várlak.

Mint a fény az árnyat,

mint fióka az óvó szárnyat.

Várlak, mint kit sokan várnak –

együtt megyünk majd a nyárnak.

Várlak.

S ha majd megtalállak,

szétkürtöllek a világnak.

Annácska, Annácska, boldog lettél végre,

én meg hálásan felnézhetek az égre:

boldoggá tettelek, ez volt minden vágyam,

este jókedéllyel fogad be az ágyam.

Anna a jövőben nem szenved már többé,

megszabadult; most már boldog lesz örökké,

s hogyha mégis szomorúan néz majd fel az égre,

tudni fogja, azt is a szíve festi kékre.

Annával töltöm már minden áldott estém,

s mielőtt abba a hibába beesném,

hogy őt jelölöm meg, mint maga az élet,

fel szeretném hívni arra a figyelmet,

hogy Anna, habár angyal, csak egy olyan ember,

akár ő, te vagy én, kit a sorsa megver,

amikor rosszul él; meg van az már írva,

hogy mikor kell a párnára ráborulni sírva.

Száguld a sok hónap, elmegy néhány év is,

Anna úgy gondolta, elmegyek majd én is,

de miután Bálint szegényt egymagára hagyta –

és bizony felelős csak én vagyok miatta –,

azt gondolom, úgy szép, ha hozzá visszatérek,

az ő birodalmában csendesen elélek,

s támogatom, ha kell, életem árán is,

és íme: hogy itt vagyok, jobb a kedve máris.

Vígan fütyörészik, vagy éppen énekel,

amihez ér, minden rögtön életre kel.

Ragyog a lakása, öröm reá nézni,

olyan rend van nála, nem lehet tetézni.

A nagy temetőben áll a kicsi Anna,

elfutna, de ugyan, hova is rohanna?

Könnyes szemmel nézi a fejfát meg a követ,

szíve felidézi az elmúlt emlékeket.

Bálint volt az egy, ki észrevette benne,

hogy ha szeretnék, ő milyen ember lenne.

Ő volt, aki látta, hogy a kicsi lányban

a Nő is ott lapul, és nem csak holmi vágyban.

Anna szíve nehezebb a sírkőnél is talán,

nem tudja, hogy mihez kezdhetne ezután,

de leginkább mégis a gondolat emészti,

hogy Bálint a sorsát neki köszönheti.

Anna kedvetlenül indul a munkába,

járása nehézkes, agya kicsit kába,

de viszi, hajtja előre a  megélni akarás,

ez maradt meg neki, nincs többé semmi más.

Ott bent a sok munkás áhítattal nézi,

Annának szépsége őket megigézi.

Közelednek hozzá, tapogatják páran,

szegény lány nem tudja azt sem már, hogy hol van,

s mi lelte ezeket a szerencsétleneket,

nem tudják, hogy mi fán terem az etikett?

Mindjárt ad ő nekik, az orruk alá int…

De hogyhogy nincs ilyenkor a kedves és hős Bálint,

kinek Anna lelke olyan sokat megér –

nincsen itt a macska, cincog a sok egér.

Egy hét telt el, s Bálint a kisszobájában ült,

szívében a bánattal keserűség vegyült.

Nem tudta, mit tegyen, hogy vethetne véget

a lelkét lassan felemésztő, fájó szenvedésnek.

Annát ő vissza már úgysem szerezheti,

hiába mondaná el, mennyire szereti.

Anna szíve kemény, mint szikla a hegyen,

Bálint meg tétova, nem tudja, mi legyen,

csak azt tudja, hogy Anna nélkül nincs is már élete,

és ő mindezt kénye miatt darabokra törte.

„Mit tehet az ember?” – sóhajtott fel sírva –

„Aminek lenni kell, ami meg van írva,

megtörténik akkor is, ha tenni tudsz ellene,

vagy ha éppen érzed is, hogy talán nem kellene

megtenni a lépést.

Egy nap aztán bekopogott Annához valaki,

s ő tanakodni kezdett, miért is nyitná ki,

hisz az ajtó előtt ismeretlen férfi –

mily furcsa dolog, hogy a bebocsátást kéri.

Ám egy másik kis hang egyre csak azt súgta:

hadd mondja el, mit akar, hátha fontos volna.

Anna tehát morcosan, de ajtót nyitott végül,

s ami eztán történt, él, míg meg nem vénül

emlékezetében, kitörölhetetlen,

akármi történik, többé el nem rebben.

Dühös volt a férfi, szeme vérben forgott,

bajsza alatt ki tudja, milyen átkot morgott.

Bálint teste gyönyörű, forró lázban remeg,

a lelkét a bujaság ördöge vette meg.

Ágyról ágyra jár ő, mint lélektelen szellem,

senki sem sejti, hogy odabent a jellem

még mindig él. De nem remél újabb feltámadást,

mert érzi már, hogy szíve többé nem szeret senki mást,

és hiába az elmúlt napok vad vonaglásai,

Anna és ő, ketten együtt egymásnak társai.

De így ő Annához vissza nem mehet már,

rá este még újabb, féktelen menet vár,

aztán többé nem tud a lány szemébe nézni,

hogy is lehetne ezt szépen elintézni?

Annácska, Annácska, látom, nem vagy boldog,

csak teszed nap mint nap a rutinszerű dolgod.

Tudom, hogy Bálintot nagyon megszeretted,

de ott van egy láthatatlan páncél körülötted,

így nem tudja meg senki, soha, hogy mit érzel,

törődnek is vele, hogyha belül vérzel.

Ezt kéne, azt kéne, egyre hajtogatják

bizonyosságukat; mind-mind elfogadják,

hogy te furcsa lány vagy. De nem kell így élni…

Nem, a férfi karjaiba bele kell alélni,

mint holmi lélektelen, összecsukló bábuk,

kiknek vajból van a szívük, és rongyból van a lábuk.

Anna nem hazudott: másnap ment csak haza,

hogy ezzel is kifejezze, neki van igaza.

Egész éjjel járta a néptelen utcákat,

s megperzselte szemével az égig érő fákat.

Hazaérve aztán meglepetés várta:

Bálintot még mindig a lakásban találta.

Ám nem úgy, mint hitte, bocsánatkéréssel –

tele volt az arca csupa véres sebbel.

Anna meg nem állta, rögtön lejegelte,

s Bálintot az ágyba gyorsan beterelte.

De Bálintnak többé nem volt problémája,

minden gondra gyógyír volt az ő Annája,

serénykedésével, önzetlenségével;

hihetetlen, mit képes tenni a kezével.

Anna szerelmes volt, ezt maga is látta,

bár nem tudta, hogy mi az, mert nem volt még barátja.

Ezért aztán Bálint gondjaira bízta…

hisz álmodni és tenni, teljesen más tészta.

Bálint is boldog volt, nem lehetett másképp,

kereste Annának legnagyobb örömét

minden pillanatban; ott állt ő és várta,

pici kedvesének mi a kívánsága.

Hanem aztán, ahogy ez csak lenni szokott,

Bálint többet akart, nem csak amit kapott.

Egyre közeledett Annához simulva,

várva, hogy az beleegyezését adja.

Anna újra hitte, hogy álma megvalósul,

és teljesen új, szebb életet kaphat majd jutalmul.

Ezért aztán igyekezett társaival lenni,

az elvárásaiknak egy kicsit megfelelni.

Hangosan köszönt, és bátran a szemükbe nézett,

sok izzadt férfi közt szégyent már nem érzett.

Megtalálta szelíd lelkében a békét,

messze űzte a tegnapok félelmes emlékét.

Szünetekben, amikor állt a futószalag,

s a fáradt dolgozók rendre szétoszoltak,

Anna bátran odament a hangos férfiakhoz,

várva, hogy e találkozás milyen eredményt hoz.

Anna árva leány, apja, anyja nincs már,

amikor meghaltak, kiürült a kincstár.

Kis lelkében űr tátongott, hatalmas, fekete,

egész életével megfizetett érte.

Nem volt soha nyugta, örökké menekült,

legbelül a lelke folyton-folyvást hevült.

Nem találta helyét széles e világon,

esténként nem mindig jött szemére álom.

Alig evett, alig ivott, folyton csak vegetált,

beszélgetőpartnert – mert nem akart – nem talált.

Sivár napjait a szentem egyedül tengette,

néma perceiben csak a magány volt mellette.

Ég a vágytól a sok gaz férfi ágyéka,

kifáradtak ma is, túl sok volt a munka.

Közöttük egy leány, igen jámbor fajta,

kigúvadt szemeik legeltetik rajta.

Szegény leányzó csak tördeli a kezét,

sok izzadt férfi közt nem leli a helyét.

Jobbra néz, balra néz, majd szomorúan sóhajt:

honnan tudná bárki, mi az, amit óhajt?

No, de már most nézzük meg csak közelebbről,

mert a vágy bennem is egyre csak csörömpöl.

Ki lehet ez a leányzó, s mi lehet a célja?

A Nő a legfőbb érték, szerte a világon,

nélküle nem ülne madár a faágon.

Nem kelne fel a Nap, mert nem is létezne,

nem volna, ki ránk is néha emlékezne.

Egészek vagyunk, de nem lehetnénk azok

Nő nélkül – csak kósza gondolathalmazok.

S mégis ők, kik hálát adnak értünk.

Reszketve lesik, hogy mit óhajtunk éppen,

s félnek, hogy otthagyjuk őket majd faképen.

A Nő mindent megtesz, hogyha szeret minket,

s érzi, hogyha rossz vér szántja ereinket,

próbál minket jobbra terelgetni.

A kis béka keservesen brekegett a tó partján. Messze, a távolban csodaszép palota kecses tornyai emelkedtek, de a kis békát nem is igazán ez a látvány töltötte el szomorúsággal (bár szívesen élt volna ott, szó se róla). Bánatának oka az volt, hogy minden áldott nap, kora délután a kastély felől egy tündér jött a tó felé. Igen, valóságos angyal volt hófehér selyemruhájában, aranyló kis koronájával a fején. De ez még mind semmi: haja úgy hullott a vállára, mint tavasszal a langyos eső, szeme pedig fényesebben ragyogott a napsugárnál.

Téged kereslek, hátha megtalállak,

hátha a szívemnek gyémántja leszel,

vagy átadhatom magam a fekete halálnak,

tudván, hogy igazán nem is létezel.

Belegondoltam, hogy milyen lenne, hogyha

szíved a szívemmel eggyé folyna szét,

olyan ez az érzés, mint a füstös kocsma:

aki ide belép, elveszti az eszét.

Várok rád, de tudom, soha nem érkezel,

ha jössz is, csak átfutsz bolond szívemen,

suttogással, érző csókokkal mérgezel,

s rájövök, hogy valójában nincsen is ilyen.

Szemed előtt nem lebeg más...
Egy tükörsima látomás,
egy szeretetteljes tévedés,
végtelenség - ez nem kevés.
Az, mi szépíti létedet,
s mozdítja minden léptedet,
addig, míg szíved szétreped -
szenvedély a bánat helyett,
kísértés, sértés, egyre megy,
egyszerűbb, mint az egyszer egy.
Keresed módját, nem leled,
pedig az ott lohol veled.
Szemed előtt más nem lebeg:
szétkefélni az életed.

Azt tanácsoltad, hogy miután elmész, ne hullajtsak könnyeket, de még csak ne is legyek szomorú a halálod miatt.

Most itt állok a temetéseden, a gyászoló tömet között, és kicsit bűntudatom van, mivel én vagyok az egyetlen, aki nincs megrendülve. Látom, ahogy összesúgnak többen, utálkozva néznek rám, legszívesebben megfojtanának egy kanál vízben, de nem tehetek róla: nem vagyok lesújtva.

Akkor sem voltam, amikor megkaptam a hírt: nem vagy már többé.

Figyelj, én nagyon szívesen meghallgatnálak, de az az igazság, hogy nekem pasim van, és nagyon nem szereti, ha csak úgy, bárkivel szóba állok. Főleg, ha srác az illető.

Úgyhogy sajnálom.

Azt még megtehetjük, hogy néha, titokban találkozunk, de ezt sem kéne nagyon hangoztatnunk. Nálunk még a falnak is füle van, és ha a szomszéd néni ki találja kotyogni, hogy együtt látott minket, biztos meg fogja tudni a pasim is, és akkor nagyon pipa lesz.

Ne érts félre, fontos vagy nekem, de nem akarom elveszíteni a pasimat.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, te pimasz:

én vagyok a legszebb leány, nem igaz?

Mindenki, ha mást merészel mondani,

irigységből szeretne rám rontani.

Tükröm, tükröm, ne hallgass, ha kérdezek!

Felelj bátran, mert üveged szétreped.

Hét év átok, balszerencse, mit nekem,

amikor én irányítom életem!

Tükröm, tükröm, mi van, hogy így nem felelsz?

Bennem bizony nem jó játszótársra lelsz!

Sebaj, ha te ezt akarod, úgy legyen:

nélküled élem tovább az életem.

Soha a földgolyón nem volt még ennyi vér,

sok mindent megteszünk már a hatalomér’.

Kevesen tudják, az igazság mennyit ér…

De ki lesz az a hős, ki öl a szerelemér’?

Puszta kézzel, ha kell, megfojtalak téged,

néhányat hörögsz még, azután már véged.

Megmutatom neked,  a hatalmam mennyit ér…

De ki lesz az a hős, ki öl a szerelemér’?

Nem kell nekünk senki, aki harcba szállna,

a nagy sokaságból egyedül kiválna.

Elfelejtettük már, az ember mennyit ér…

De ki lesz az a hős, ki öl a szerelemér’?

Reszket a fán a madár,

csak rekedten dadog:

„Nem lesz tavasz soha már,

furák az évszakok.”

Pórázt húznak a kutyák,

meg az ember kezét,

ők okosak, nem buták:

csak ugatnak szerteszét.

Elesik a kisgyerek –

csúszik az út nagyon.

Nem emeli senki fel,

én is csak úgy hagyom.

Hajladozik a bokor,

mintha lelke volna,

s minden karnyújtásakor

szívemig hatolna.

Összetörik a tükör,

pedig csak én vagyok,

a szemem égve tündököl,

hát így is maradok.

Neked könnyű, kit

megannyi jó barát

vesz körül,

lesi tékozló álmaid.

Számodra nincsen akadály,

valaki mindig ledönti

szívedről a gátat.

De szenvedők, nincstelenek!

Tiéteké a csodálat!

Boldog lehet az, kinek

családja összetartó, vidám,

kemény téglából épült otthona

ledönthetetlen,

meleg fészek.

De szenvedők, nincstelenek!

Rátok áhítattal nézek.

Könnyen ítél, kinek ajkán

tüzes csókok százai születnek,

ki csak megmozdítja ujját,

s körötte új világok teremnek.

Lendületesen haladok hazafelé a munkából. Kicsit kapkodnom kell a lábam, mert így is, ha belépek a lakásba, összeszedem a holmimat, már fordulhatok is vissza, vár a következő munkahely.

Így megy ez.

Lendületesen lépkedek. Nem számolom a lépéseimet, csak élvezem őket, és csendesen hálát adok értük.

Most nem nyüzsög a világ, most béke van, nyugalom. Ez a csend, a semmittevés időszaka.

Eszembe ötlik egy kósza gondolat: kéne már egy nő. A következő pillanatban vissza kell fognom magam, nehogy hangosan felröhögjek.

Hálás vagyok érted.

Te hálás vagy-e értem?

Hálás vagy-e azért,

hogy eddig is elértem?

Vagy még mindig

önmagadra gondolsz?

Boldogan lubickolsz,

ha csodás dolgok vesznek körül téged?

Ez mind, ami éltet?

Vagy már talán eljutottál oda,

hogy lásd, az élet nem csak ez, de csoda,

hisz mi mind egy vagyunk, ugyanazok,

és nem mindegy az sem, én mit hozok?

Mit látsz, ha a szemeimbe nézel?

Vagy csak elintézel,

mondván, ez csak beszél, nem cselekszik?

Lásd: a szívem előtted is fekszik.

Már készítem a helyed

a szívem kamrájában,

már nem loholok többé

az álmoknak nyomában.

Már elértem én régen

a boldogság határát,

már nem érzem itt benn

a vágyaim hatalmát.

Már szárnyalok az égen,

mint önfeledt sasmadár,

már le nem húzhat semmi,

hisz nem izgat, hogy mi vár.

Már készítem a helyed

könnyű szárnyam alatt,

már nem hagylak el többé

soha, semmi miatt.

Egy izgató gondolat
a tudatomban megmaradt,
hiába is űzöm el,
visszajön, és énekel.

Egy izgató gondolat
tán mindörökre itt marad,
elűzném, de nem lehet,
érdekli a lelkemet.

Egy izgató gondolat
tart engem csak láz alatt,
lekaparom a falat,
ha sokáig itt marad.

Egy izgató gondolat...
nem vagyok földhözragadt,
de én el nem űzöm őt,
vele írom a jövőt.

Remegve kérdezed: "Ugye, igazam van?",
mert nem találsz rá választ a sok-sok magazinban,
nem mondanak semmit a hallgatag istenek,
kiáltasz a messzeségbe, mondd, de vajon kinek?
Azt hiszed, majd jobb lesz, ha kiadod magadból,
csakhogy ez egy álca, mely lassan feldarabol,
felőröl, beszippant, hogyha hagyod magad,
és nem lesz már többé semmilyen akarat,
mi visszatartana; zuhansz lejjebb, egyre,
és csak áhítozol, de nem jutsz fel a hegyre.
Pedig ott lehetnél, ragyoghatnál szépen,
te lehetnél a Nap és a Hold az égen,
táplálhatnál földet, állatot és embert,
de te túl dühös vagy, mer’ a sorsod megvert.

A fiatal királyfi egy reggel arra ébredt, hogy elvesztette a jókedvét. Mivel előző este még megvolt, amikor a szomszédos vár királyával borozgatott, hát a királyfi tanácstalanul ingatta a fejét.

Mint mindig, most is jobb kezét, az üde szépségű Annát, a szolgálólányt kérdezte meg:

- Annácska, mondd már meg nekem, hogy van az, hogy tegnap még jókedvem volt, ma meg úgy érzem magam, mintha mindenem elveszett volna?

Anna hosszan elnézett a királyfi mellett, amíg gondolkozott.

Vágyom rád, de ez még kevés,

kell  egyfajta felébredés,

nem csak homályos látomás,

hogy te vagy, és többé senki más.

Hadd érezzem, hogy jó veled,

hogy én vagyok a másik feled,

hogy bármi történjen, maradok,

s a pletykákra soha nem adok,

mert veled osztom meg életem,

legyen jó, rossz, vagy bármilyen.

Legyek egész, nélküled is kerek,

ha távol vagy, én akkor is az legyek.

Tudjak adni, ha nem lennél itt velem,

de ne feledjem soha, ki a másik felem.

Itt belül csak növekedek
addig, míg minden megremeg,
s ha ezer szilánkra szétreped
a fal, na meg a mennyezet,
megmarad az emlékezet,
ha máshova szó már nem vezet.

És nincs megállj, ha kéred is,
sodorlak magammal téged is.
S hogyha majd szíved megremeg,
elmondhatod mindenkinek:
az élmény, mi nem kell senkinek,
adva van réges-rég bárkinek.

Ne aggasszon, ha nem mered,
itt vagyok én, segítelek.
Kezed fogom, ha jó neked,
amíg csak szól az éneked.
Amint elhallgat áriád,
két karom itt van, vár terád.

Kapaszkodás…

Fagyos télben egy látomás,

hogy itt a nyár.

Tudod te is,

a délibáb meg se vár,

elillan,

s neked agyadba villan:

hideg van és fázom.

A börtön rácsát rázom,

de nem enged.

Mindenem csak szenved.

Kell az ellenszenved –

még az is jobb, mint ez a hely,

ahol senki nem felel,

csak a sok néma hal,

hiába akarom,

nem válaszol úgysem

a betonfal.

Fázom. Nagyon.

Inkább hagyom,

hadd pusztítson engem,

mit nem lehetett tennem.

Mért van ez?

Hogy van ez?

Vonat elé vetem magam,

ha nem kapok egy Nőt; ha van,

olyat kérek, mint az ég,

mint a tágas messzeség,

kinek szíve színarany,

olyat kérek én, ha van.

Nem számít, ha sánta, púpos,

vagy egy kicsit (nagyon) flúgos,

lehet szőke, lehet barna,

vagy egy kicsit kancsal balra,

lehet csúnya, lehet szép,

nem baj, ha foga sem ép.

Olyan nőt akarok én,

ki nincs e föld kerekén,

aki ragyog, mint a fény,

a sötétség közepén,

és ha a szemembe néz,

széjjelfolyik, mint a méz…

Az sem baj, ha nem ilyen –

mindegy nekem: Nő legyen.

Beleszerettem egy fekete kislányba,

akinek kék szeme fény az éjszakába',

s hogyha hosszú haját egyenesen hordja,

felpaprikázódik szívemnek akkordja.

Beleszerettem egy barna kisleányba -

kecses a tartása, formás a kis lába,

s hogyha ő a haját kontyba kötve hordja,

elmúlik rögtön a szívemnek nyomorja.

Beleszerettem egy szőke kisleányba,

akinek az arca a Nap ragyogása,

s hogyha ő a haját lófarokban hordja,

felpörög ám gyorsan lelkemnek motorja.

Beleszerettem egy vörös kisleányba,

kinek egy szava sem repül el hiába,

s hogyha ő a haját göndörítve hordja,

minden kétségemet azonnal eloltja.

Nem kérek, Istenem, nem kérek egyebet,

csak egyszer az életben fordítsd figyelmedet

felém is, és ne csak mások felé mindig,

mert kivételezni - hisz tudod - nem illik.

Fohászkodtam hozzád, le sem köptél engem,

ezért lehet innen nekem is üzennem,

hogy itt vagyok, jó vagyok, kérem a jutalmam,

hiszen tefölötted ugyan nincs hatalmam,

és tudom, hogy szavam úgysem hallgatod meg,

mert választottaid nagy előnyt élveznek.

De azt is tudom, hogyha irgalom van benned,

tudod majd, hogy értem is kéne bizony tenned,

nem csak azért, akinek mindenből kijutott,

s élete zátonyra még véletlen se futott.

„Egyedül vagyok”-érzés. Gyakran rám akar törni. Elemi erővel jön felém, közelít, meg-megérinti lelkem mára már vastagra nőtt falát, aztán továbbáll.

Néha, amikor éppen nem kell koncentrálnom semmire, leülök, és jó alaposan szemügyre veszem ezt az érzést. Mi is ez valójában? Először is, gondolatok indítják útjára, mint minden érzelmet. „Miért nem történt meg ez vagy az?” „Miért vagy még mindig egyedül?” „Miért nem tudod magad jobban odatenni?” „Elég az, amit eddig tettél, vagy amit most teszel?” Ezek a kétségek azok, amelyek leggyakrabban előidézik a szomorúságot. Legalábbis előmozdítják.

A Napnak is van párja: ott a Hold,

az élőnek az eleven, a halottnak a holt.

A csillagok sincsenek egyedül.

Úgy látszik, csak én vagyok magam.

Hát hol van, kinek nem elég a fél,

akinek egész kell,

s akit nem érdekel,

ami mindenki mást?

Én szeretek csak el-elmerengeni,

hallgatni, ahogy lüktet a világ,

beülni a csendnek személyvonatába,

s nézni, ahogy lassan nyílik a virág.

De úgy látszik, csak én vagyok ilyen.

Hát kiülök magányom hideg teraszára,

és hallgatom, hogy mit mesél a szél.

Gondoltam, hogy írok egy kedves kis költeményt

Neked, ki még szenved – hogy ne add fel a reményt.

Hogy újra-újra éld át az ősi szenvedélyt,

s hogyha kézben tartod, ne add el semmiért!

Tudod, én már sokszor voltam a helyedben,

huszonnégy év – de sok! – telt el egy veremben,

ahová a napfény csak ímmel-ámmal tört be,

és szívem a sötétség nagyon meggyötörte.

Démonok kergettek, angyalok röhögtek

rajtam és másokon, akik nem szerettek,

mert gőzük sem volt, hogy kell úgy igazán szeretni,

nem tudták, a győzelemhez magot kéne vetni.

Miért vagyok egyedül?

Legfőképpen azért, mert egyszerűen nem találok egy normális nőt, aki hozzám való lenne.

Pedig Isten látja lelkem, megpróbáltam. Kerestem mindenhol, tűvé tettem érte eget és földet, mindhiába. Csak egyéjszakás ribancokkal találkoztam. Nem mondom, a rövidtávú szükségleteimet megfelelőképpen kielégítik ők is, na de nekem néha azért kéne egy kis romantikus beszélgetés is például. Vagy séta a parkban kézen fogva. Olyan nagy kérés ez?

Bárcsak itt lehetnél, bárcsak fognád kezem…

csendesen rám néznél, amíg emlékezem

mindenre, mi szép volt, vagy meg fog szépülni,

ha a szélviharnak sikerül leülni.

Segíts, hogy félig kész, férfias alakom

benned eggyé váljon – igen, ezt akarom:

forrjon össze lelkünk, mint két kis vasdarab,

ne számítson többé, ha semmi nem marad

belőlünk holnapra, mert ellopunk mindent –

szoros öleléssel –, ami lüktet itt bent.

Ne létezzen többé semmi, csak Én és Te,

mi ragyogjunk ott fenn minden áldott este!

Tamás egy reggel arra ébredt, hogy rájött valamire, amit még eddig nem tudott.

Miután felkelt, egyre csak tanakodott magában: hogyan is fogalmazhatná meg felismeréseit? Valahogy úgy szerette volna, hogy egyszerű legyen, tömör, mégis lényegre törő. Hogy mindenki megértse. Ó, de hiszen épp ez a lényege annak, amit mondani akar. Nem fogja mindenki megérteni, akárhogy próbálkozik. Páran, talán, de lehet, hogy senki sem.

Mialatt ezen tanakodott, lassan megfogalmazódott benne pár mondat.

Sokszor hallom, hogy a világ úgy rossz, ahogy van. Én is gyakran mondogattam ezt, és bevallom, mind a mai napig újra és újra figyelmeztetem magam erre. Merthogy sokszor bizony igaz. Ahogy az is igaz, hogy az e gondolat által generált, mélabús hangulat gyakran viszi tévútra az embert. Ha hagyja.

A „világ úgy rossz, ahogy van” – típusú nézet elsősorban azt az érzést kelti az emberben, hogy akkor a szenvedés jó, természetes dolog, sőt, még fel is emel minket olykor az égig.

   Milyen lenne már, ha a zöldséglevesbe szórt zöldségek tudattal rendelkeznének?
    Némely zöldségdarabkák felháborodhatnának, mondván, ezt a répát kisebbre, nagyobbra, hullámosabbra, vagy éppen szebbre vágták, mint engem. Vagy kifogásolhatnák, hogy ők nem hajlandók azzal a karalábéval egy levesben főni - túl fás. Esetleg a krumplit barna foltok tarkítják. Túl sok a hagyma, vagy a zeller zöldje a vízben. Netán vágyhatnának rá, hogy némi borsót is szórjanak közéjük - azok olyan kis érdekesek.

Gondoltál már arra, vajon szeretkezés közben, a gyönyör csúcsán milyen gondolatok kavaroghatnak kedvesed fejében?

És a tiédben?

Az ember agyában, ha azt mondják neki: szeretkezés, rögtön felsejlik egy kép. Lehet, hogy csak homályosan, de mindenkinek van valamilyen elképzelése erről a dologról.

Önkielégítés közben is általában gondolunk valakire, valamire. Mert úgy érezzük, gondolnunk kell. Él bennünk egy ideális kép a szeretkezésről,  na meg persze a tökéletesnek vélt párunkról is.

Mondd, mit érzel,

mikor a tükröd

azt mondja: hú, de ronda vagy?

Mondd, mit érzel,

mikor a párod

szeme a testedre rátapad?

Mondd, mit érzel?

Mondd, mire gondolsz?

Van-e a szívedben bűntudat?

Mondd, ha néha

a szemedbe mondják,

hogy önző vagy, szíved meghasad?

Tudod-e már,

hogy mivégre jöttél

földünkre? Sejted célodat?

Mondd, ha azt mondom,

képes lehetsz rá,

ledobnád súlyos láncodat?

Mondd, ha súgom,

hogy szeretlek téged,

hiszed-e? Hallod hangomat?

Mit kezdjek én Tomival? Azt képzeli magáról, hogy dögös, jóképű, és minden lány róla álmodozik. Pedig ez nem így van! Én például ki nem állhatom a nagy pofáját. Állandóan csak azt szajkózza, hogy ő mekkora egy alfahím, és eszerint is viselkedik. A többieket meg lenézi, mintha ők egy alacsonyabb emberfajtához tartoznának. Szerintem meg pontosan ő az, aki nem igazi férfi.

***

Nem tudom, mi van velem. Már két napja más sem jár a fejemben, csak Tomi.

1. Célbadobás

Az imént egy taknyos zsebkendő repült felém. Azelőtt penészes szalámis szendviccsel dobtak meg. Most éppen arra készülnek, hogy egy krétaporból, takonyból, vízből, homokból, és még ki tudja, mi minden másból összeállított „bombával” célozzanak meg.

A „vezér”, az ötletgazda persze most is Mátyás. Na, nem az igazságos. Ha az lenne, mindez nem történhetne meg. Ráadásul pont velem, aki az égvilágon senkinek sem ártottam.

   - Szükségem van egy kiló lisztre, két tojásra meg huszonöt deka házi zsírra. Be tudod ezeket szerezni?

   - Persze. Melyik boltból?

   - Az tök mindegy. A diszkont drága, viszont jó árui vannak. A hipermarket olcsó, de sokszor annyit is ér. Dönts belátásod szerint!

***

   - A tojást a tojásboltból vettem, a lisztet a pékségből, a zsírt meg a húsüzletből.

   - Ügyes vagy! Na, lássuk csak! Khm...

   - Mi az?

   - Tíz darab tojást vettél, pedig én kettőt mondtam.

Vágyakozni, szánakozni,

életünkbe borút hozni,

gyűlölködni, átkozódni -

minek kéne megváltozni?

Szépet, jót nem megbecsülni -

le kell a sarokba ülni,

bánatunkban hegedülni,

sokasággal elvegyülni.

Sírjon hát a bánatének,

sírjanak az ifjak, vének!

Nagyítsuk fel a kis hibát,

meneküljön, ki merre lát!

Minek élni? Minek halni?

Jobb a mocsárban hasalni.

Mindent, ami szép, jó,

elront ez a pár szó:

mi lesz velem?

Örökös rettegés

övezi életem,

s lelkem ahol szunnyad, sötét, nyirkos verem.

Mi lesz velem?

Akárhova nézek, akármerre járok,

félelmeim nélkül nincsenek barátok.

Elhagynak mind, akik valaha szerettek,

ha csak egy kicsit is engedek a szívnek.

Mi lesz velem?

Kitörök valaha?

Lesz még reménységem?

Úgy gondolom majd,

hogy boldog vagyok – s mégsem?

Talán igaz:

nem érünk el semmit,

bármit is próbálunk,

csak az élet marad,

mi szép, de nem nálunk.

Izmus Oszkárról az a hír járta a faluban, hogy romokban hever az élete. A pletyka persze hamarosan eljutott magához Izmus Oszkárhoz is, aki annak hallatán elgondolkozott.

„Valóban lehet benne valami, ha már sokan ezt rebesgetik. Nézzük csak meg, milyen az életem! Van egy csodaszép, okos, szerető feleségem, három nagyszerű gyermekem, házam, kocsim, jól fizető állásom. Valami azonban tényleg nem stimmel. A feleségem mintha már nem szeretne úgy, mint régen.

Miért írok? Természetesen azért, hogy elkápráztassam a nagyérdeműt. Tehát ha nem tartozol közéjük, itt akár meg is állhatsz az olvasásban.

Honnan tudod eldönteni, hogy nagyérdemű vagy-e? Először is, ha már rászántad magad, hogy elolvasd ezt a nagyszerű írást, létezik számodra remény. Ha tetszenek a szavaim így első látásra, nagy a valószínűsége, hogy nagyérdemű vagy.

Viszont mondok neked most valamit: ostoba vagy!

Megsértődtél? Eredj innen, nem vagy nagyérdemű!

Jó lenne, ha mindenkinek rendelkezésére állna egy saját, külön bejáratú hírközlő rendszer.

Például Kovács Józseffel, a harmadik kerületi T. utca 4. szám alatti lakossal ezt a hírt közölnék:

„Hajnal Piroska, a harmadik kerületi T. utca 4. szám alatti lakos a holnapi nap folyamán készül bevallani szomszédjának, Kovács Józsefnek, hogy titkon szereti őt már nagyon régóta.”

De Kovács Józseffel, a harmadik kerületi T. utca 4. szám alatti lakossal nem ezt a hírt közlik.

Nem emlékszem már, mikor romlott meg a kapcsolatunk végérvényesen a nővéremmel, de az biztos, hogy mióta az eszemet tudom, ki nem állhat. Miért, azt nem tudom. Vagyis sejtem. Tény, hogy a szüleink mindig is több figyelmet szenteltek nekem, mint neki. Anyám egyszer azt is elmesélte, hogy nővérem születése előtt bizony megfogadták, ha lány lesz, örökbe adják. Aztán ki tudja, miért gondolták meg magukat, de szerintem jól tették. Bár jobban belegondolva… Nem is tudom…

Arról, hogy anyám fiúpárti, nem tehetek.

Egy percig sem gondolkoztam azon, hogy mit tegyek. Megláttam őt, és azonnal tudtam, hogy oda kell mennem hozzá, meg kell ismernem. És a mai napig nem bántam meg döntésemet.

Hozzá kell tennem, az ismerőseim közül egy sem akadt, aki támogatott volna. Mindnyájan kiakadtak, legtöbben végleg megszakították velem a kapcsolatot.

A családom gyakorlatilag kitagadott. Anyám és apám úgy viselkednek velem, mintha nem is a fiuk lennék, hanem valami jöttment idegen, aki semmire sem jó.

Zene ütemére gyorsulnak lépteid –

kié ez a dal?

Nem tudod, nem számít,

hiszen az a lényeg:

erre lépked ma már öreg, fiatal.

Kié ez a dal?

Azt mondod, a tiéd, magadévá teszed,

zenéje lelkednek, igazán elhiszed.

S miközben e lélek elrepül a széllel,

úgy érzed, hogy felszállsz, szemben a levéllel,

ami éppen földre hull az ágról,

súgja a világról,

hogy elmúlik majd minden.

A zene pedig gyorsul, katarzis a vége,

amikor elhallgat, azt mondod, megérte –

soha ilyen jól még nem érezted magad.

A. szokásos bevásárló körútját járta, amikor az egyik üzletközpont parkolójában szemben találta magát egy oroszlánnal.

Azonnal földbe gyökerezett a lába, nem mert mozdulni a félelemtől.

Az oroszlán igencsak dühösnek látszott. Bömbölt, hatalmas fogai ijesztően meredtek ki a szájából, sörénye vészjóslóan lengedezett a csípős őszi szélben.

Néhány percig így álltak, szemtől szemben, amikor A. különös dologra lett figyelmes.

Egy apró, ám annál fürgébb bolha ugrándozott az oroszlán hátán, mit sem tudva a hatalmas fenevad gonoszságáról.

A mai emberiségnek az egyik legsúlyosabb problémája, hogy legtöbbünknek nincsenek igazi kapcsolatai.

Vizsgáljuk meg például a vallásosságot! Miért imádkozunk? Azért, mert az egoizmusunk kiteljesedést akar. Vagy pénzt, hatalmat, vagyont szeretnénk. Az csak keveseknek fordul meg a fejükben, hogy ne követeljenek saját maguk vagy közvetlen környezetük számára valami olyasmit, ami lényegében teljesen felesleges.

De nézzünk meg egy átlagos kapcsolatot két ember között!

Arra gondolok, hogy mit ér ez az élet -

nem jelent már semmit, ha nem rád gondolok.

Szívem, bár próbáltam küzdeni ellene,

ha nem nézhetek szemeidbe, lassabban dobog.

Hiába kereslek másban, nem talállak,

nélküled a lényem üres és sivár,

s ha egyszer el kellene felejtenem téged,

tudom, hogy nem fogok soha nyugodni már.

Nem kérek én semmit, hiszen nem vagy boldog,

nem elég neked, ha a közelben vagyok,

de nem tehetek róla, szánalmas kis testem

folyton a te szépséges nyomodban andalog.

Van valami félelmetes abban, ahogy a langyos ősz eleji esőben lengedeznek a fák lombjai. Félelmetes, hiszen mintha egy földi halandó számára megfejthetetlen, örök titkot suttognának, emberi fülnek érthetetlen hangon.

Ugyanakkor megnyugtató is ez a látvány – különös módon hirdeti az isteni jelenlétet.

Miközben e leírhatatlan szépséget csodálom, azon tűnődök, vajon hol éltem én az elmúlt huszonnégy esztendőben. Miért nem vettem észre ezt az észbontó varázslatot, ami mostanában annyira rabul ejt, hogy akár órákon keresztül is képes vagyok az erkélyen állva csodálni a világot?

   - Milyen jó cipőd van! Kitől kaptad?

- Anyámtól.

- Hehehe.

- Most mi van?

- Semmi.

- Ja…

- Hallottad, mi történt?

- Mi?

- Semmi. Csak megkérdeztem, hátha hallottad.

- Ja…

- Ja.

- És azt a múltkorit láttad-e?

- A fehéret?

- Nem. A feketét.

- Ja, azt nem. Milyen volt?

- Hát… Fekete.

- Ja…

- Ja. És azt tudtad-e, hogy csak háromszor volt, aztán meggondolta magát, mert rájött, hogy nem neki való?

- Kicsoda?

- Hát a fekete. A Péter.

- Ja, ő.

Ahogy dúdolgatott a konyhában, mosogatás vagy főzés közben… Ahogy járt-kelt a lakásban, légiesen, könnyedén, akár egy angyal… Még most is előttem van az alakja. A lelki szemeim előtt.

Késő bánat, sajnos, nincs mit tenni. Elment, és többé vissza nem jön már. Miattam.

Persze, az évek során bizonygattam magamnak, nem én vagyok az egyedüli hibás. Őt okoltam a saját hibáimért, mondván, nem lettem volna olyan, ha másképp viselkedik. Később abba a hitbe ringattam magam, hogy így kellett lennie.

Mindig is úgy éreztem, összeillünk Tibivel. Bár homlokegyenest az ellentétje vagyok, ez engem cseppet sem zavar. Már az első pillanattól kezdve tetszik nekem.

Ő csendes, visszahúzódó, szereti nyugodtan szemlélni a világot. Akár órákig is képes a felhőket bámulni.

Én viszont állandóan csak mennék, pörögnék, buliznék.

Egyszer megpróbáltam leülni mellé, hátha engem is elvarázsolnak a felhők, de nem történt semmi. Csak halálra untam magam. Tibi viszont ott ült, és néma csendben nézte az eget.

Egy órát aludtam az éjjel.

Egy órát, s ezt most fájlalom.

De valóban miért fáj dalom,

nem tudja más, csak én tudom.

Egy órát aludtam az éjjel.

Volt dolgom más, nem is kevés.

S reggel úgy jött az ébredés,

mint szenvedőnek a szenvedés.

Láttam a felkelő napot.

Szívem rácsodálkozott.

S a reggel, amit elhozott,

minden lehet, de nem átkozott.

Csillagokkal feküdtem, Nappal keltem.

A Hold nem tudom, merre járt.

A hajnal, mit szívem egyre várt,

nem okozott-e benne kárt?

Miközben Brian Crain földöntúli zenéje szól a hátam mögött, átszellemülten nézem a vihart az erkélyajtóból. Órákig képes lennék így állni, mozdulatlanul, átérezni, ahogy a természet minden kegyelmet nélkülözve kitombolja magát.

Mi ez, ha nem élvezet?

Ilyenkor eszembe jut, milyen jelentéktelen is valójában az ember. Csak hajtja, űzi földi vágyait, miközben konokon félretaszít mindent, ami lelkének valódi üdvösséget hozhatna. Azt képzeli, erős, pedig még csak közel sem jár ehhez.

Fekete szem, fekete haj,
Fekete báj, fekete baj.
Feketeség árad a lányból, kit szeretek,
Feketén szép szivárványa megvilágítja lelkemet.

Fekete ünnep, fekete tánc,
Hófehér bőrén egy fekete lánc.
Sötét öltözéke a tömegből kitűnik,
Fekete gyöngyszemek árjától a Hold is átöltözik.

Fekete sóhaj, fekete jaj,
Fekete országban fekete faj.
A sötétség habja őt mégis elém veti,
Fekete társaim tömege a bánatom neveti.

Fekete ifjúság, fekete múlt,
Hófehér vásznon egy fekete folt.

Feketén nézek szét, akármerre járok.
Ó, mondd, hová lettek az igaz barátok?
Mivé korcsosultak régi, nagy szerelmek,
Hová tűnhetett el a trubadúr ének?

Divatból barátnő, nem is akármilyen,
Ó, válaszolj nekem, mennyit ér az ilyen?
Mitől menekülünk mind fogcsikorgatva,
Kik bepáncélozva bújunk a sarokba?

Csak egy becéző szó, egy örök pillantás,
Ó, felelj, ha kérdem: kell ezen kívül más?
A magány nem felel, csak áll hallgatagon,
S közben a sötétség szétnyúlik a tavon.

Péter minden este a következőképpen imádkozott:

- Istenem! Tudom, hogy nem szereted, ha állandóan zaklatnak, de én hiszek benned, és szeretném, ha segítenél. Az életem egy rakás szerencsétlenség. Nem kerültem be az egyetemre, és kénytelen vagyok bolti eladóként dolgozni, mert valamiből meg kell élni. Nem valószínű, hogy valaha jobb sorsom lesz. A lány, akibe szerelmes vagyok, észre sem vesz, átnéz rajtam. Alapjáraton utálnak a nők. Adósságom rengeteg, egész életemben fizethetem.

Felemelem a pisztolyt. Remeg a kezem, ahogy magam elé tartom, és igazából nem is tudom, miért teszem ezt, de valahogy most jó érzéssel tölt el.

A szakállas fickó előttem áll, és könyörög. Esdeklő tekintetében egy cseppnyi félelmet nem látok. Megváltást akar, akárcsak én…

Tegnap este, miközben az erkélyről a csillagokat néztem, eszembe jutott Veronika. Az egyetlen igaz barátom. Ő tényleg azért van mellettem, mert szeret, és úgy fogad el, ahogy vagyok – a hibáimmal együtt.

Ki lesz, ki engem majd

megment azáltal,

hogy ő lesz az az angyal,

kinek szívébe láthatok,

ha kell, elbújhatok

lelke gödreiben,

mint egy sötét titok,

s majd megtisztulok benne,

jó leszek örökre,

mindent elfelejtek,

mi tönkretehetne,

úgy élhetek, mintha

semmi gond nem lenne,

mert nem is lesz soha

az élet oly mostoha,

hogy elorozza tőlem

az érzést, mit kerestem,

amiért harcoltam,

s annyiszor elestem,

hogy már nincs visszaút;

feneketlen a kút,

s én boldogan zuhanok,

mindent hátrahagyok,

elfelejtek mindent,

csak téged őrizlek

pusztuló, de tiszta,

őszinte lelkemben.

Mosolyogj! Hisz ez sem tart örökké.

Aki elmegy, nem jön vissza többé.

Tested félig a sírgödörben hever,

és nem segíthet rajtad már a haver,

mert halott vagy.

S ahogy lassan tudatosul benned,

valójában mit is kéne tenned,

vagy éppenséggel mit is kellett volna,

ha a tested nem csak vízből volna…

Késő bánat ez.

Visszafordulhatnál, de hiába:

a múlt lehúz, az agyad kicsit kába.

De ha lenne erőd visszalépni,

a sír ki fog a jelenedből tépni.

Üvölts, hogyha fáj!

Hiába minden, nem lelem az égit,

azt sem tudom már, mit keresek én itt.

Hisz nincsen semmi, ami kielégít.

Autókkal zsúfolt, elhagyott parkolók

mellett elhaladva

régi, elfeledett boldogtalanságom

szúr az oldalamba.

Mit keresek én itt?

Csacsogó, üres, semmitmondó szavak

folyton-folyvást süket fülemben konganak,

mintha egy óriás, láthatatlan szellem

örökké csevegne.

Unom a társaságát.

De kihez fordulhatnék ebben

a nagy és bűzös rengetegben,

aki végre szívem melengeti,

s nem halott lelkemnek

feketén csillogó zászlaját lengeti?

Elegem van, hogy folyton csak keresek,

hogy szívemnek szabadságot nem lelek,

hogy a várva várt boldogság csak álom,

hogy a földöntúli jót én nem találom,

hogy vakációra – tán örökre – elment az érzelem,

hogy az ember ellen esküdik minden elem,

hogy aki csak jót szeretne, hülye az,

és a rossz, a becstelenség az igaz,

és ha ezért én egyszer szót emelek,

az emberek nagy többsége kinevet,

pedig azért hajtom álomra fejem,

hátha a nagy igazságot fellelem,

hátha tudok segíteni rajtatok,

hátha engem küldtek le az angyalok,

hogy vigyázzak rátok,

hogy megtörjön az átok,

s ne legyen több szenvedés a Földön,

az új nemzedék újra úgy örüljön,

mint tíz-húsz évvel ezelőtt az ember,

ki munka után is jó kedvvel ment el

dolgozni még kicsit,

hogy etesse a kicsit,

hogy családjának – ó, múló fogalom –

jusson egy kis fáradság-jutalom,

s énekelve amint hazamentek

hű alattvalói az értelemnek,

még akkor is jutott nekik elég

jókedvükből, mely soha el nem ég,

hisz tudták ők, hogy minek kell örülni;

na de mára mi maradt meg?

Ha álruhában jön feléd,

mint robotmozgású, halk cseléd,

és állandóan hiteget,

hogy eljön majd a kikelet,

de ő maga nem várja rég

a csodákat, hisz volna még

tennivaló: fő a lét –

ki ér rá hinni szép regét?

Részegség, ne higgy neki,

a reménytelenség élteti.

Hited inkább másba vesd,

az embereket meg ne vesd!

Inkább velük lélegezz,

nem szégyen ez, nem szégyen ez.

Ha sírsz, nem érzik bánatod,

de ha nevetsz, megkapod

a szeretetük, meg mi mást…

gyarlóságuk megbocsásd!

Remetemagányom börtönében

csak rád gondolok, kedvesem.

Bárcsak eldobnád harci vérted,

és itt lennél végre énvelem.

Eldobnék én is érted mindent,

amit az ég adott nekem,

szerelmemmel minden nap elborítanálak,

erről szólna az életem.

Az életem, az életed

összeolvadna, eggyé válna,

ha megengednéd, én rohannék érted,

elmennék akár Nepálba,

ha ott megtalállak,

s két karomba zárlak,

többé el nem enged

szoros ölelésem,

nem szabadulsz tőlem,

ha akarsz, akkor sem.

Mint a bolond, ki mindig csak menekül,

elmondom most nektek, hogy nagyon rossz egyedül.

Hogy éjjelente várni

az álombéli jókat

rosszabb, mint akármi,

mert a valóságba nem úgy jön át semmi.

Ennyit lehet tenni: ébren is álmodni,

meglelni az Istent, s egymást megszeretni.

Együtt jóban, rosszban,

együtt mindörökké,

együtt válni igaz,

teljes emberekké.

Csak így lehet:

velem, s veled.

Meg kell látni mindenkinek,

hogy szív nélkül nincs élet,

élet nélkül nincs Nap,

Nap nélkül nem látjuk,

mit hoz majd a holnap.

Most forrong a lelkem,

most egy helyre figyelnem -

hiába szeretnék -

úgysem lehet.

Rájöttem már, hogy az

élet nélkülem -

hiába szeretne -

úgysem mehet.

Megtaláltam végre,

s ha felnézek az égre -

hiába a felhők -

ragyog a nap.

Megismertelek,

nevettem veled,

rózsaszín homályban

felsejlik neved;

s hiába szenvedés,

hiába a kín:

nélküled az életem

nem megy már tovább.

Hiába mondom, úgysem érti meg,

az én szívem nem kell senkinek.

Hiába űzöm, messze jár nagyon,

hiába küzdök – hát inkább hagyom.

Menekülni kéne. Nem tudok, de kár,

testemet lehúzza az ingovány, a sár.

Elbújhatnék, de úgyis megtalálnak

csúfos alakjai a fekete halálnak.

Elvethetném nyugodtan silány éltemet,

élvezve, ahogy a vakság eltemet.

Szenvedni kéne, ahogy Krisztus szenvedett,

búsongani a vigalom helyett.

El kéne rejtenem belsőbb énemet,

nézni, ahogy az igazság szétreped.

Valami készül.

A fákon a kis madarak

sejtelmesen súgnak össze.

Kérdezgetik: hát te jössz-e

szállni velünk messze, messze,

hol nincs műmeleg, műhideg,

s az ember szíve sem rideg –

jut egy kis fény mindenkinek.

Ott az élet életet szül…

Érzem, hogy valami készül.

Ha a rossz szerencse kiáltoz,

ha a boldogság csak kiátkoz,

ne higgy nekik!

Ha kidobnak az ablakon,

s csak botorkálsz a havon, vakon,

ha elhagy minden erőd,

és nincs egy biztos erőd,

ahol meghúzd magad,

s a világ is kitagad -

szorítsd össze fogad!

Lesz, ki tárt karokkal fogad,

és ez éltet,

ez tartja egészben a nagy mindenséget,

ha úgy érzed, szétesik.

S ha a hó is esik,

mosolyogva köszöntsd

a puha pelyheket!

Dobj meg hógolyóddal egy játszó gyermeket!

Ő majd boldogan mered rád,

te leszel, kit imád,

ha pár pillanatig is.

Meghalt.

Az űr, a fájdalom s hiány

csillapíthatatlan.

Az egyik pillanatban

még önfeledten nevetett,

és örült, hogy egyáltalán

velünk lehetett.

De már nem él.

Semmit nem remél.

Nem futkározik már

álmai után,

nem kér,

semmit se vár,

nincs neki se kincs,

se vár.

Semmi sincs.

A minden volt Ő -

mint smaragdok közt

a drágakő;

mint visító viharban

a suttogás;

mint álomtalan éjben

az álmodás;

mint éjsötét égen

a napsütés;

mint napfényben a bűvös

ébredés.

Egyedül vagyok.

A kis szobámban

reszket, didereg, hallgat a csend.

Odakint most békés félhomály van,

s mégis:

nagy vihar tombol idebent.

Hogyne tombolna?

Hisz ember vagyok én is,

és egyszerűen szétvet a szenvedés.

Néha csak repülök, szállok vígan,

s mégis:

az, ami vagyok, nagyon kevés.

Az, ami leszek, aranyat ígérget,

boldogságban eltöltött, hosszú perceket.

Az, ami voltam, megszépült már,

s mégis:

önfeledt örömöm sohasem lehet.

Elmondanám, ha valaki figyelne,

mit jelentenek nekem az emberek,

minek örülök néha, nagy titokban,

s vajon mi is számomra az igaz szeretet.

Pár centivel a föld fölött

a szomorúság elköltözött.

Mint vadliba a felhők között,

csak repülök, csak repülök.

Csak szállok én, csak szállok én

ifjúságom kék egén,

s a távolban meglelem

eltékozolt életem.

Ha égni kell, hát úgy legyen:

feláldozom a mindenem.

A fényesség magam leszek,

reményt hozok mindenkinek.

Ha csatába hívsz, harcolok,

s majd oldaladon meghalok.

Ha mosolyra vágysz, megkapod,

ha sírsz, leszek a támaszod.

Gyere, lebegj hát velem,

s megismered az Istenem.

A világ gonosz,

és benne sok-sok ember;

gyenge a szeretet,

már imádkozni sem mer.

Életek süllyednek el

az évek tengerében,

egykor hű szívek vernek át

az ördög nevében.

Buzgón építgetett házad

alapja meginog,

mígnem végső megoldásként

a földig rombolod.

De ember maradtál –

s ezt büszkén mondhatod –,

ha a romok alól

  a fényed felragyog.

Gyenge, pislákoló fény -

ez maradt csak mára a szeretet.

Ha szenvedőt látunk, és önérdekünk tiltja,

már nem nyújtunk egymásnak segédkezet.

Csatározásaink, köznapi harcaink

szélmalom-harcokká váltak, azt hiszem.

Mert vannak ugyan jobbító vágyaink,

de mind-mind - mint maga az élet - értéktelen.

Hosszú-hosszú évek mennek feledésbe,

s esténként a bús emberek felnéznek az égre,

hátha választ kapnak;

egy kis útmutatást

Istentől, az égből:

hogy nincsenek egyedül -

nagy ritkán ez a felelet;

vagy kialszik szívükben

a pislákoló szeretet.

Egy éjjel odaállt elém a sötéthajú lány -

nem tudom, hogy igaz volt, vagy álmodtam csupán.

Szemében szomorúság ült, arcán a szeretet,

s amikor megszólalt, a szívem bele-beleremegett.

Sokat hallottam rólad, oly régen vártalak.

Látom, sajnos állnak még a nagy, büszke várfalak.

Hisz mindenki furcsán néz - így le sem dőlnek tán...

Különleges vagy, nem furcsa, suttogta a lány...

... és a végén ragacsos, nyúlós

testnedved lövell ki a résen...

A rossz érzés - az undor és a szégyen -

ellenére holnap újra megteszed.

Hisz jó neked.

Abban a pár pillanatban, míg mozogsz,

legalább eltávolodsz

egy kicsit a földtől.

Ösztöneid börtönéből félig-meddig szabadulsz,

aztán visszavándorolsz,

önként és dalolva,

a magányos pokolba.

Idén nem lesz karácsonyfám.

Csak egy díszes, kósza gondolat

lóg majd a felhők alatt.

Idén nem öltözik ünneplőbe lelkem,

nincs már többé, ki kívánna nekem

kellemes ünnepet.

Mindenem elveszett.

Egyedül eszem és szívem vannak velem,

nekik, már csak nekik énekelem

a Mennyből az angyalt -

a régi, régi dalt...

Istenem, ha lett volna

legalább egy ember

az évek során,

aki igazából ismer,

mivé váltam volna?

Te, aki tudod a fiaidnak sorsát,

s kiosztod számunkra az élet sava-borsát;

mondd, miért nem kaphattam egy kicsit többet?

Látod a lelkem.

Tudom, nem becsültem

azt a keveset, mit jó szívvel nyújtottál.

De talán, ha kaptam volna még,

csak annyit, ami épp egy embernek elég,

másképp viselkedem,

s nem inog meg hitem.

Megmutattad arcod - láttam én

életemnek egy lázálmos éjjelén

megjelentél nekem.

Elfáradtam lenni.

Már nem érdekel semmi.

Az sem riaszt többé, ha holnap vége van.

Huszonhárom éve kutatom a sorsom,

s csak falakba ütközöm unos-untalan.

Elég volt a hamis prédikációkból!

Hazug szellemeim, távozzatok el!

Mézes-mázos, hízelgő szavatok

engem már nem érdekel.

Hiába minden: rámerőltetett

ruhát hordanom többé nem lehet.

Ha izzó vassal is szurkáljátok testem,

nem tudok az lenni, akinek kéne lennem.

Kinek kéne lennem?

Nem leszek, ki kegyes hazugsággal

csitítja fáradt lelketek,

tollamból többé nem száll az örömdal,

de világ bánatosai, figyeljetek!

Már megkeményedett.

Most nem vonzanak annyira a szürkéskék hegyek.

Most minden csendes és szép,

robog az élet vonata céltalan.

Nem vagyok boldogtalan.

Kompetenciám az utamhoz még nincsen,

csak próbálom őrizgetni e kőkemény kincsem.

Félek, nem sikerül, s örökre elmerül,

aztán itt maradok, megint csak egyedül…

Ez mindenem, az életem.

Csak ez maradt meg énnekem.

Már megkeményedett a lelkem.

Csak nézem az embereket:

szabályosak, szépek,

de nyoma sincs már bennük a régi szenvedélynek.

Gondjuk elől futnak, és milyen unottak!

Egy gyerek felsikolt...

Jaj, hová rohanjak?!

Anyja nem érti meg -

hogyan is értené?

Szabályszerűségét

meg miért sértené?

apró csemetéjét maga után húzza,

az meg csak kiabál, mert már fáj a karja.

Pedig csak egy játék,

mi a csöppséget érdekli,

ám e vak világban nem figyel rá senki.

Kiscica nyávog az országútnak szélén,

anyja, apja nincs már,

árva lett szegénykém!